2022. július 4. hétfő,
Ulrik napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Találkozások
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



Különös őszi nap volt. Kint már sötétedett, a fák csapzott sörénnyel álldogáltak a kertben, s az alkonyat vöröslő ujjakkal kaparászott az ablakon.

A fiatal férfi belenézett a nagy álló tükörbe. Frissen borotvált arca fehéren világította visszatükröződő szoba elsötétülő hátteréből. Hajának néhány tincse kiszabadultan hullott a szemébe, de tenyerével visszasimította azokat a halántékára. Néhány másodpercig még nézte magát, majd kelletlenül ellépett a tükör elöl.

Visszament a szobába. A hatalmas ajtó mögötti szoba három fala könyvekkel rakott polcokkal volt tele. Az ablak előtt állt az íróasztala, mögötte a könyves szekrény, közöttük az ablak aranyló és vöröses színekkel mázoltan villogott. Jobbra tőle feszület függött, melyre a belépő tekintete rögvest rálelt. Különös Istenszobor volt, mely a nagy kereszten apró gyermekként hatott még akkor is, ha a vékony izmok gúzsba tartották a lehanyatló testet.

Az ablak melletti iratokkal teli üveges szekrény fölött csüngött az egyetlen festmény a szobában. Tóparti táj volt messzibe elnyúló fák buja hadával. Lombjaik a korai ősz deres rémületétől volt terhes.A férfi mindennap megállt itt. Hosszan elnézett abba a másik, időtlenségben megdermedt világba, melyet a képkeret időtlenséggé feszített.

Minden napja így kezdődött és így ért véget. Megállt, megnézte a képet, hátrasimította a haját, és halk megvetéssel megállt a visszatükröződő önmaga előtt.Halk sóhajjal lépett egyet, majd zsebébe gyűrte a kezét és elindult. Kabátot vett és kilépett a gomolygó esti fények közé…

Különös őszi nap volt. A balatoni üdülők kezdtek kiürülni, s a hétvégi házak már üresen álltak ilyenkor. Alkonyatkor a vízparti sétány fái nehéz tüzű fénnyel világoltak, s mintha a vízpart keskeny sávja is lángokba állt volna. Fiatal férfi sétált végig a padokkal és fákkal szegélyezett, kavicsos úton.

- Jó estét, Péter! – szólalt meg mögüle egy női hang.
Megfordult. Ismeretlen, széparcú nő állt mögötte. Ez még csak egy fiatal lány, gondolta magában. A nő arca hirtelen zavarttá vált.
- Bocsásson meg, valakivel összetévesztettem – mondta a nő mély és szomorú hangon.
- Nem történt semmi – mondta a férfi, majd elmosolyodott – bár engem is Péternek hívnak.
A nő arca hirtelen veszített a merevségéből, vonásai mosollyá lazultak. De a sápadtsága most jobban szembetűnővé vált.
- Bocsásson meg – ismételte a nő önmagát -, nem akartam az esti sétáját megzavarni.
Lehajtotta a fejét, mert zavarta a férfi kutató tekintete
- Nincs semmi baj – mondta a férfi, aki egyet lépett előre, s még inkább kereste a nő arcából kivillanó szempárt. Hirtelen eszébe jutott, hogy mennyire ostobán hangzott ez a „bár engem is Péternek hívnak” mondata, mikor egy arc ennyi kényszerű boldogtalanságtól fájdalmas.
- Akkor most megyek – mondta a nő. – Jó éjszakát!

Léptei felgyorsultak. A férfi még nézte, majd elfordult. Mennyire különös ez a lány. Mintha beteg lenne, és vonásait is elmélyítette az arcára komorodó szomorúság. Különös és bánatos női arc volt, legalább annyira, mint a Balaton-parti őszi esték a fáklyaként lobogó fákkal, az árnyaktól összeszűkülő utakkal, a kopott padokkal, a szél lassú járásával.

Talán néhány lépést tehetett, mikor egy halk kiáltást hallott. Mintha a tavi sirály kiáltott volna, de emez halkabb és finomabb volt. Aztán halk puffanást hallott, mint mikor az őszbe aggott fák könnyű lombjukat ejtik. Megfordult, de a sétány üresen tátogott előtte. Csak a fák, a padok, s talán messze kisgyermekek szaladgáltak. Még a hangjukból is valami finom és csendes ritmus morzsolódott erre.

Kereste a lányt, de először nem látta. Aztán észrevette, hogy a sétánytól, a szállodasor felé vezető sűrű fák közt fehérlik egy lehanyatlott női test. Sietve néhány lépést tett, majd meglátta a nőt, ahogy kifelé fordult arccal feküdt. Egyik karja előre nyúlt, a másik a szétnyíló kabátja mellett hevert. Egyik lábát felhúzta, a másik megfeszült, s az egész test úgy feküdt, mintha meg akarna kapaszkodni a földbe, hogy tovább ne essék.

A férfi egy pillanatig mozdulni sem tudott. Az anyját látta így az otthoni ágyon feküdni a mozdulatlanság félelmével.
Aztán odaszaladt hozzá. A kézfejen sár és salak vonaglott, de az erek visszanémultak a kéz csupasz fehérségébe.
- Mi történt, kisasszony? – szólongatta a férfi. Mi van magával? Feleljen már!
A nő szája hangtalanul mozgott, a szemhéja lágy remegéssel válaszolt.
A férfi kiabálni kezdett. Ahogy meghallotta a saját hangját, zavarodottá vált. Még sohasem kiabált ilyen hangosan.

Aztán emberek jöttek felé. Megragadta a nő kezét. Zavartan tartotta a görcsösen feszes ujjakat. Hidegek voltak és fehérek.  Nézte a férfiakat, elmosódó alakjukat, melyekből csak kabátok szárnyait, karokat, pattogó szavakat hallott, és a nőt látta, aki lehajló fejű bábként csüngött a nagy és férfias kezek között. Arcába emelte a kezét, hogy ne lássa mindezt.
Elfordult, de hallgatózott. Halotta a mentőautó kerekeit is, ahogy a vékony köveket morzsolják, a dobogó lábakat, szavakat, és látni vélte a mozdulatok zaklatottságát, melyet a szíve visszakalapált a tudatába. Mintha fuldokolt volna, de aztán felemelkedett. Jó volt állnia még percekkel később is.

Aztán csendes lett minden, csak a messzi hegyek sóhajtoztak ide, és kiürült a sétány. Percekkel később a bámészkodók is eltűntek
A homlokára csapott a nagy víz hűvös lehelete, s arcába hullt a haja, ahogy előre hajolt. Most nem törődött vele, csak lassan felállt, és elnézett a messzeségbe. A fákra ráborult a sötétség, s a lombok mögül kancsalul kitekintő lámpák is felgyúltak. Az esti szél szétfújta a fák kontyát, s a levegő megnehezült. Este lett.

 

Hangos csattanással záródott be mögötte az öreg vaskapu. Néhány lépés után visszanézett a magas homlokú vén házra, a csupasz kőkerítésre, a falra támaszkodó fákra. Valaki elment mellette, hangosan köszönt. Megkésve válaszolt. Majd mások jöttek, s biccentettek, Az idősebbek megemelték a kalapjukat. Megnézte az óráját. Még hat perc…

 

- Öt perc és bemehet – mondta egy idős nővér. – Várjon türelemmel. Nincsenek itt kiváltságok. Magának sincs.
- Természetesen – mondta a férfi ösztönösen, majd mosolyogni akart, de addigra a nővér már odébb is állt.
Majd újabb emberek jöttek, néhányan megbámulták. Köszönt nekik, de nem viszonozták.
Aztán megjelentek az első betegek; hosszú kopott köntösben a férfiak, elegánsabban a nők. Aztán elfogytak a betegek, de ő nem jött. Várakozott még néhány percig, majd az ügyeletes pulthoz ment. Kereste a szavakat, de csak valamit dadogott a tegnapelőttről.
- Nem kérem, nem kívánja látni – mondta egy középkorú, magas nővér.  A férfi most elnézett a folyosó vége felé, a hosszú és fertőtlenítőszagú folyosóra, hol az árnyak már a falakra vastagodtak.
- Átadták a levelemet? – kérdezte most határozottan, mert akkor úgy tűnt, hogy ezzel a parancsoláshoz szokott nővel szemben így tudja az akaratát érvényesíteni.
- Mondtam már magának, hogy el sem olvasta. Várjon türelemmel. Ez nem így megy.
- Holnap? – kérdezte a férfi.
- Értse meg, ez kérem, nem így működik. Valakinél napok, másoknál akár egy-két hónap. Ez nem egy torokgyulladás.
- Tudom, hogy nem az. De talán én…
- Maga sem – vágott a szavába a nővér. Most pedig hagyjon engem dolgozni.
- Kérem – mondta a férfi sértődöttségét leplezve, majd alig hallhatóan elköszönt.

 

Öreg autók álltak a magas épület előtt, melyet kissé elhanyagolt park vett körül. Néhány padnak a támlája hiányzott, mások ülőrésze vagy össze volt törve, vagy egyszerűen hiányzott. Előtte galambürülék, aszfaltra fagyott falevél, a kiskertekben őszirózsa villant meg, ahogy a tetők alatt szétforgácsolódott a lehanyatló nap fénye. A férfi most nem sietett
Még két perc.
Aztán az áhított aranyvilág, melynek szaga és fényei voltak, bölcselete és muzsikás csöndje.

A képre gondolt, a hosszú sétányra, halálra és szeretetre. Olyan dolgokra, melyekről naponta beszélt. Igyekezett ezeket a szavakat emlékekkel súlyosbítani. A halálhoz az anyja eres, sápadt kezét kéklő körmökkel, halványrózsaszín ajkait, lefelé görbülő szájat, arcba süppedő szemét. A szeretettel mindig nehezebb dolga volt, hisz ehhez szeretnie kellett. Nem hétköznapi szeretettel, hanem az ölelés vágyától megszégyenülve.

 

A reggel szépséges fényjátékával telt meg a kórház parkja, s a fák megittasodva álltak az őszben, mely csupa vörös, barna és arany volt, s még itt-ott fakózöld, s a hajnali fagytól ezüstlőn deres.
- Örülök, hogy mosolyogni látom – mondta férfi, ahogy leültek a padra.
- Ez nem igazi mosoly.
- Én igazinak látom.
- Jó, jó, akkor ez csak az öné.

A férfi hirtelen zavart érzett, s nem tudott erre mit válaszolni, hiszen a nő arcában nem volt semmi bátorítóan kellemes, inkább valami poétikus szomorúság sápasztotta.
Hosszan hallgattak, nézték az erre járókat, békés arcú véneket, neveletlenül rohangáló gyerekeket, egy magas középkorú embert, aki egy idős asszonyt kísért.
A férfi most a nő felé fordult, hosszan belenézett az arcába, kereste a tekintetét, majd nézte a formás orrot, az apró szájat, a puha kis állat, a hosszú szép nyakát, melyen apró szemű aranylánc csüggedten hullt a kinyíló ing szürke redőibe.
- Ne nézzen, most nem vagyok szép.
- Nem gyönyörködni akartam magában, csak… csak úgy néztem. Ha nem beszél hozzám, mi egyebet tehetnék.
- Beszéljen ön, maga a férfi.
- Úgy sem figyel a szavaimra. Meghallgat, de egészen máshol járnak a gondolatai.
A nő most a férfi arcába nézett.
- Nincsenek gondolataim.
A férfi ajka néhányat rezdült, de nem tudott szólni. A nő elmosolyodott a férfi zavarán, majd lesütötte a szemét. Aztán ismét a férfira nézett:
- Nincsenek. Hogy is lehetnének? Meg akartam halni, de maga miatt ez sem sikerült. Itt vagyok, de a gondolataim meghaltak. Most úgy nézek körül a világban, mint egy újszülött. A fák már máshogyan fák, mint a régi életemben, s az emberek mások, mint ahogy eddig ismertem őket, s amit szerettem, a zene is ismeretlenül szól.
- Az ismerősei? Rokonok vagy barátok…
- Ön szerint az meg akarhat halni, akit legalább egyvalaki szeret?
A férfi csendesen hallgatta a nőt, zavartnak tetszettek a nő válaszai, de nem tudott ellenükben szólni.
- Ne vegye tolakodásnak, de most ön az egyetlen ismerősöm. Minden, ami korábban voltam, elmúlt már…
Itt a nő felemelte az egyik kezét, szétnyíló ujjai megfeszültek, az arca is feszessé vált, és a szeme megtelt könnyel.
- Bocsásson meg, most nem tudok beszélni…
- Nem kell beszélnie, ha nem akar – mondta férfi, s megfogta a nő kezét. De az zavartan elhúzta, s az ölébe ejtette. A férfi tekintete elkísérte a két kicsi női kézfejet, ahogy azok egymást óvva egymásba fonódta. Nézte a kicsiny női csuklót, ahogy kivillant az ingujj felgyűrődő szövete alól. Mennyire szép ez a nő, gondolta magában, majd elhúzta a kezét, és pad karfájára tette. Úgy ültek egymástól elhúzódva, mint két kölyök, akiket csínytevésen értek.

 

Sokan álltak a magas épület előtt, amelyet annyira szeretett, hogy szinte a tekintetet megölelte a falakat, végigsimogatta a magas tornyot, a hosszú tetőket, melyet még ilyenkor is galambrajok lepnek el, a békés áhítatban várakozó fákat, a rövid sétányokkal teli kis parkot, a házak messzibe hanyatló sziluettjét.
Pedig hideg volt már, s egy pillanatra levette a szemüvegét, hogy megtörölje. Mennyire mások voltak a fák, apróbbak, s a házak, a főút is meggörnyedt és lerövidül, az autók színes fényei is tompábbak lettek.

- Ma nem volt kedvem felkelni – mondta a nő, ahogyan a nyakáig felhúzta a paplant.
- Én pedig magára törtem, mert hiányzott – mondta a férfi, ahogy zavarodottan megállt az egyszemélyes kórterem közepén.
- Ez kedves – mondta a nő, majd elfordította a fejét.
A férfi csak állt, nem tudott most mit kezdeni magával.
- Üljön már le – mondta a nő, s megint elmosolyodott.
- Min nevetett? – kérdezte a férfi, aki szintén elmosolyodott.
- Mert olyan mulatságosan esetlen – mondta a nő, és az arca sápadtságát elkente a mosolygás gyenge pírja.
- Igen, anyám is mindig ezt mondta.
- Igaza volt az édesanyjának – mondta a nő, s hirtelen a saját anyja jutott az eszébe, s elverte a tétova emlékkép azt a halvány örömöt is az arcáról, mely egy pillanatra szétfutott rajta.
- Tudja – kezdte a férfi, de a nő most szigorú tekintettel a szemébe nézett:
- Ne mondjon semmit! Csak maradjon itt, de ne beszéljen hozzám. Csend lett a szobában, csak a kora délután játszadozott puha és szikár fényekkel a falakon.

 

Harangszó verte fel a parkot, a fák szinte kiegyenesedtek. Mintha az Isten lépdelt volna végig a park fái között, és a szélbe is egy langyos fuvalom csavarodott volna. A férfi visszatette a szemüvegét, s az út, a házak újra megnőttek és felmagasodtak, de az ég közelebb volt, és a felhők szinte a háztetőkre borultak volna.
- Ma is mennyire szép itt minden.
- Ha nem ismerném, azt mondanám, hogy mennyire banális minden, amit mond.
- Banális – ismételte a férfi a nőt. De hiszen minden banális. - A napfelkelték, az ébredéseink, szokásaink, az életünk minden pillanata.
- Igen, az ön szájából mégsem az.
- Ezt miért mondja?
- Mert maga mindent túl komolyan vesz.
- Hisz minden dolog a köznapisága ellenére is fontos.
- Úgy beszél, mint egy pap. Nem is beszél, prédikál.
- Honnan gondolja, hogy nem az vagyok?
- Micsoda? Hogy pap? Miért, az?
- Nem. Annyira nem vagyok jó.
- Maga jobb!
- Ne mondjon ilyeneket. Vannak dolgok, amiket ki kell érdemelnie az embernek
- Itt vagyok. Engem kiérdemelt. Illetve az életemet. Ha maga nem lenne itt, már újra megtettem volna.
- Ez is olyan banális…
- Annak tartja? Akkor miért jön el mindennap hozzám?
- Mert nem hagyhatom magára.
- Nem vagyok magányos.
- Senki nem látogatja.
- Ettől még nem vagyok magányos. Az egyedüllét nem jelent magányosságot.
- Ez csak játék a szavakkal.
- Én nem játszom. Amit tettem, az nem játék.
- Nem az, csak egy rossz példa, amely többnyire nem válhat szokássá.
- Látja, ön játszadozik a szavakkal. Pedig a szavaim mögött én vagyok.
- Csak a megkeseredése.
- Bennem nincs keserűség. Egyszerűen csak nem akarok élni.
- Ez olyan egyszerű?
- Igen, ez olyan egyszerű. Aki olyan, mint én, annak minden leegyszerűsödik. Már tíz nap óta idejár, és még a nevét sem tudom. Igaz, soha nem kérdeztem meg.
- Nem mondtam, mert a nevemmel bántottam volna.
- Van vezetékneve is.
- Nem hiszem, hogyha az eszébe jutnék, a vezetéknevemen szólítana.
- Az a másik már nem számít. Most csak egyetlen Péter van az életemben. Ön.
A nő most elmosolyodott. Kivételesen hosszan, nem csendesítette le az arcában azt a parányi örömöt, amelyet ilyenkor érzett.
- Most látnia kellene magát – mondta a férfi.
- Miért? Mit látnék? – húzódott nevetésre a nő arca.
- Azt, amitől élni akarna.
- Hogy szép vagyok?
- Nem abban az értelemben, ahogy ön gondolja. Ez a szépség más.
- Most megint úgy beszél, mint egy pap.
- Honnan tudja, hogy beszélnek a papok.
- Katolikus vagyok.
A nő most rátette a férfi kezére a kezét, ujjhegyei szelíden megérintették a férfi kezén húzódó erek csendes lüktetését.
- Ne mondjon semmit. Főleg azt ne, amit mondani akart. Jó önnel lennem. Látja, ez is milyen egyszerű. Ha engedi, hogy a vállára dőlhessek.
A férfi átölelte a nőt, aki a férfihez húzódott. Nem szerelmes ölelés volt ez, csak egy esetlen mozdulat, melyből a nő nyugalmat, a férfi együttérzést teremtett.
Két gyermek összenevetett a látványon, mire egy középkorú férfi ennyit mondott:
- Nem illik az ilyet észrevenni…
Már elhaladtak, amikor egy kellemetlen női hang folytatta:
- Nem illik ilyen helyen ölelkezni…

A férfi megállt az oldalsó bejáratnál. Elnézett a főúton villódzó autólámpák fénykavalkádjába, majd a lassan elfeketedő bokorsor felé, egy messzi templom tornya felé. Még mindig harangoztak.
Aztán egy fiatal fiút és lányt látott meg, ahogy a padon ültek. Összebújtak és összecsókolóztak.

Október volt. Olyan, mint azok a régiek. Lecsupaszodó fák, mint aranyló zászlók beleszédültek a végtelen ég kékjébe. A parti sétány tele volt az ősz romjaival, milliónyi falevél zörrent, csörgött és szusszant, ahogy a víz felől megtorpanó szél beléjük ragadt. Hűvös volt, de még nem volt hideg, még a hajnalok sem voltak fagyosak, a koradélutánok pedig langyos kezekkel simogatták a hosszú vízpartot.

Alig volt már ilyenkor itt egy-egy messzibe révedő vitorla, s ha mégis látott az erre járó egyet, azt a szeszélyes délután tünékeny fényjátékának vélte.
A férfi és a nő egymás mellé ültek az egyik padra. Végigfutották az alsó partot, s most kimelegedve, a nehéz őszi levegőt kapkodva vették.
- Mennyire jó itt – mondta a nő, és magasba emelte a tekintetét.
A férfi csodálva nézte, ahogy a haja a homlokából kihullva leomlott a válláig, majd a válláról tova a háta közepéig. Mennyire más volt most, hiszen az arcát örömmel áldották a délután fényei, ajka vörösen lobogott, s nevetésébe is visszatért a régi muzsikás életszerelem.
- Mennyire jó itt veled! – mondta a nő újra, kijavítva önmagát. Már semmi nincs, amire rossz szívvel gondolhatnék. A régi Péter helyett egy új Péter, a régi élet helyett egy sokkal jobb…
- Ne fecsegd ki a titkaidat! – mondta a férfi, s komoly tekintettel nézte a nőt.
Hirtelen a nő arcáról is lefagyott a mosoly. Gyanakvón nézett körül.
- Mindenki meghall téged.
- Kicsoda? – kérdezte a nő összehúzva a tekintetét.
- Ott lent az a dokk, itt ezek a fák, az öreg csónakkölcsönző…
A nő elnevette magát:
- Veled nem lehet komolyan beszélni!
- Csak így lehet – mondta a férfi, és megfogta a nő kezét. Apró kis kéz volt, fehér és ápolt, s a férfi keze úgy nyitotta ki a vékony ujjakat, mint a botanikus a hosszú fehér szirmokkal szépült virágot.
- Szeretem, ahogy megérintesz – mondta a nő, de nem nézett a férfi szemébe.
- Szeretem, hogy szeretsz – mondta a férfi.
- Azt hogyan kell? – nevette el magát a nő. – Hogyan kell szeretni a szeretést?
- Nincsenek technikák. Ez csak úgy van.
- Miért?
- Mert ennek így kell lennie – mondta a férfi, és megcsókolta a nőt.

Egy órával később a férfi visszaindult kényszerű lakására. A szembejövők köszöntek neki, de most alig válaszolt nekik. Sietősen lépkedett, s a kabátjába belekapott a szél, s fagyos tenyérrel pofozta.
Hangos nyikorgással nyílt ki a kert felöli ajtó. Sötét és csend volt az udvaron, csak a járda mellett kuporgó bokrok mocorogtak a széltől.
Az apró lépcsőfeljárónál a házvezetőnő állt.
- Már régóta várják magát.
- Kicsoda? – kérdezte a férfi fáradtan, és visszasimította a homlokába az elszabadult hajfürtöket.
- Csak egyvalaki. Egy fiatal hölgy.
- Mióta?
- Egy jó félórája már. Hiába mondtam neki, hogy egy óra múlva jöjjön vissza, csak annyit mondott, hogy inkább megvárja.
- Jól van, Ilona! Még várhat negyedórát a fiatal hölgy. Egy kis időre van szükségem. Kimerültem.
Az idős asszony némán bólintott, majd elindult a hosszú és rosszul kivilágított folyosón.

- Keveset tudok rólad – mondta a nő, és a hangja megtelt halvány kétkedéssel.
- A lényeget tudod.
- Tudom a neved, hány éves vagy, mit szeretsz enni és inni, mit olvastál, hogy szereted az orosz zeneszerzőket. És semmi többet.
- Kell-e ennél több?
- Ha nemcsak néhány hétre vagy hónapra tervezünk…
- Soha nem gondoltam a jövőre. Egyszerűen jó veled lennem.
A férfi elfordult, ujjait egymásba kulcsolta, és messze elnézett a távolba.
- Soha nem mondtad, mivel foglalkozol. Igaz, soha nem is kérdezted ugyanezt tőlem
– mondta a nő, ahogy egészen megmerítkezett a férfi látványába.
- Mert ez nem számít.
- Ez is számít. Ha valaki megkérdezi…
- Nem kell, hogy legyenek valakik.
- Biztos vannak szüleid.
- Vannak. Valahol vannak.
- Nem értelek.
- Ki tudja, hogy a halottak merre vannak…
- Bocsáss meg, nem tudhattam. Látod, ennyire sem ismerlek.
- Mit számít már mindez. A te szüleid sem élnek már itt.
- Mit jelent az itt
- Hogy nincsenek ebben a világban.
- Nem hiszek ebben.
- Mit számít, hogy miben hiszünk. Ezek a dolgok felettünk állnak.
- De a válaszok mind alattunk vannak. Ezeken járunk, ezekre lépünk, és csak ezekre támaszkodhatunk.
- Miért kell minden kérdésre válaszokat adnunk vagy magyarázatokat koholnunk? Vannak kérdések, melyekre nincs válasz, vagy nem kell, hogy legyen. A válaszok pedig legtöbbször veszélyesek. Akkor is, ha igazak, s akkor is, ha hazugságok. Szeretni akarlak, a többi mit számít.

- Én anya akarok lenni és feleség. Nem kispolgári értelemben, hanem annak szentségében.
- Előbb még egészen más elveket vallottál.
- Nem vallottam semmit, csak nem vagyok elég okos ahhoz, hogy az Isten létét felfogjam. Nekem az Isten mindaz, ami jó az életben.
- Ha hallanád magad, megrémülnél a kispolgári mivoltodon.
- Miért kell mindent túlbonyolítanod?
A férfi zavarba jött, s csak ennyit vetett válaszként oda:
- Miért kell neked mindent leegyszerűsítened?
- Mondtam, aki már egyszer halott volt, annak mindaz egyszerű, ami előtte volt, vagy utána következik.

A férfi elbizonytalanodott attól a bölcsességtől, mely szerint az életszeretet csak a halálfélelem által vagy a halállal következhet be. Ami közte van, az csak undort adhat. Milliárdok élnek e két végpont között. Így lett e két végpont szélsőség, s a közte lévő üresség norma. Hirtelen a legádázabb irónia tört rá. Azt gondolta, hogy mindenkinek át kell élnie a legrosszabbat, hogy jó tudjon lenni. Börtönt, balesetet, öngyilkosságot, tragédiákat. Hiszen ezért nem választhatott polgári pályát. Aztán arra gondolt, hogy mekkora gyávaság elmenekülni a hétköznapiságtól, s mekkora bátorság úgy leélni az életet, amelyben minden kérdésre létezik az egyedüli helyes válasz.

Nézte a mellette ülő nőt, akit alig érintett, és akit annyira szeretett. Pillanatok alatt eltávolodott tőle, pedig talán csak háromszor-négyszer csókolta meg, s ugyanennyiszer érintette meg a kezét.

Nem értette a nő érzéseit, de hirtelen eszébe villant, hogy miért is van itt. Talán Nietzschénél olvasott valami hasonlót, hogy az erkölcsösséghez végig kell járni az erkölcstelenség kálváriáját. Azon gondolkodott, hogy az életébe már kérdésekre sincs szükség. A világ birtokba veszi a lelket, és életté konzerválja.. Ha nem így történnék, akkor megromlana. Aztán rátört az a furcsa érzés, mely szerint érezni vélte a saját harminc évének bűzét. Elbizonytalanodott.
Hiszen mindig egyéniség szeretett volna lenni. Kitűnni a többiek közül. De nem önzésből, csak undorodott minden átlagostól és hétköznapitól.

 

Reggel óta meg sem nézte a postáját. Most leült az íróasztala mögé, s kezébe vette a leveleket. Meghívók, hivatalos levelek, számlák, és egy könnyű női kézzel írt levél.
Mindegyiket az asztalra dobta. Elnézte a dúsan megrakott könyvespolcokat, melyek szinte belesötétültek a szoba egyre fájdalmasabb éjszakájába.

Az ablakára is rászáradt már a sötétség, csak egy közeli fa zsörtölődött a késő esti szelek lökdösődéseitől. Aztán a képet nézte, a hosszú fasort az égre feszülő nagy víztükörrel, néhány távoli vitorlával, de elsősorban a vigasztalan némasággal álló fákat, a vörösre mázolt padokat.

- Ilona! Ilonka!
- Igen, itt vagyok – lépett be a házvezetője. Megtört, elvásott vonású asszony volt remegő, befáslizott lábú öreg.
- Itt van még a fiatal hölgy?
- Igen, kint várakozik.
- Akkor küldje.
- Azonnal küldöm – felelte a vénasszony, majd kitipegett a szobából. Halkan csukta be a maga és súlyos ajtót. Ezért is szerette a férfi, mert hangtalanul közeledett, és minden távolságtartó magatartása mellett is megértő volt és pontos.
Halk kopogás jött az ajtó felöl. A férfi feltápászkodott az öreg székből, de megállt a nagy íróasztal fedezéke mögött.

 

Tél lett.
A hosszú fasor a sűrű havazások rideg pompává szépült, a kavicsos út és a part vakító fehérsége és üressége megrázó szomorúsággá nemesedett.
A férfi egyedül sétált végig a tájon, és megállapította magában, hogy ez a szépséges ridegség mennyi filozofikusságot adhat egy magányos sétának.
A nő járt a fejébe, az arcát és a hangját kereste, és megkeseredett, ha megtalálta.

- Karsai Olga vagyok.
- Olga… mennyi költészet van benne. Illik magához.
- Kedves. De ön még mindig nem mondta meg a teljes nevét. Péter. Ennyit tudok. Őrségváltás a szívemben. Az egyenruha ugyanaz. Még a fegyver is. Nyílt tekintet, kedves mosoly, figyelmes férfiasság….

Gyerekek szaladtak felé.
- Tetszik jönni egy hócsatára? – kérdezte az egyik.
Nyílt tekintetű kisfiú volt huncut vonásokkal. A férfi arra gondolt, hogy ő is ilyesféle lehetett, Ilyen szemtelenül kitárulkozó.
Legszívesebben azt mondta volna, hogy szívesen beállna közéjük, s gyúrhatják a hógolyókat, de  a gyermekek kitárulkozása megrémítette. Ha akarna, neki is lehetne. Talán kettő-három is. A régi karácsonyok emlékképeit hozta elé a friss hó illata, a csillogó gyermeki szempár, a fák ágairól szétszóródó déli napfény.

- Nem tudom, hogy szerethetlek-e. Vagy egyáltalán meddig mehetek el – mondta a nő.
- A szeretetben nincsenek kategóriák. Vagy szeretünk, vagy nem…
- Mit is tudhatsz te ezekről a dolgokról…
Hallgattak. A férfi elég erős volt most is, hogy ne fogalmazzon meg válaszokat. Hiszen a válaszok csak azoké, akik kitalálják azokat. Eszébe jutott a régi szentírási idézet, hogy legyen a szavatok igen, igen vagy nem, nem.
Leültek egy padra. Hirtelen egyszerre gyúltak fel a sétány lámpái. Messze még az alkony gomolygott a tó felett, de a part már sötétbe borult. Először kékes fényben lobogtak, majd aranysárgára váltott az egész parti sétány. Mindig ugyanolyan szép volt. Egyszerre nézték a lámpák villódzását, ahogyan aranyszínű sugárkévék lehullottak az útra.
- Ezt sohasem tudom megunni – mondta a nő.
- Mert minden este más és más.
- És velünk mi lesz – kérdezte a nő, és kutatta a férfi tekintetét.

 

Fiatal, kedves arcú nő lépett be.
- Jó estét kívánok! – mondta.
Kezét összekulcsolta, ahogy megállt a szoba közepén. Ismerős ajkak és orr. A tekintet más, kevésbé zavart, de szomorúbb.
- Miben segíthetek.
- Ön Gergely Péter?
- Igen, az vagyok. Láthatta a szobaajtóra kiírva.
- Nem láttam, nem figyeltem. Csak…
- Miben segíthetek.
- Karsai Ágnes vagyok. A nővérem miatt jöttem.
- A nővére miatt… Miben segíthetek.
- A nővérem Karsai Olga.

A férfi felállt az asztaltól, s egészen a jobboldali falhoz ment onnan jól láthatta a nőt és a festményt is. Megindulást érzett, hogy újra hallja ezt a nevet. Kimondva az ő hangján és a rá emlékeztető vonások közt fájdalommal töltötte el.
- Szerette? – kérdezte a nő felemelve az arcát, akaratos tekintettel a férfi szemébe nézve.
A férfi nem válaszolt.
- Tehát nem.
Ismét csend, csak a bútorok rándultak meg néha hangos reccsenéssel.
- Nincs mitől félnie. A nővérem tíz éve meghalt.
A férfi szótlanul állt, bár egy pillanatra megrándult egész testében.
- Tudom, hogy ön most kijött a templomból, maga mögött hagyott minden szót, mellyel a szeretet létjogosultságát bizonygatta. Maga mindennap ott prédikált mindenféle embereknek, Olga sírkeresztje pedig csak nekem. És abban semmi vádaskodás nincsen. Ahogy ott áll már olyan régóta ez csak csendes esti prédikáció. Néha hallani vélem. Talán ha ön is egyszer látná, megértené, miről beszél…

A fiatal nő apró fekete kendőt vett elő, hogy megtörülje a szemét.
- Tudom, hogy Isten és Olga között nem volt nehéz választania. Hiszen Isten … olyan nagy… és hatalmas. Vele minden olyan könnyű.
A férfinek az egyszerű szó jutott az eszébe, melyet Olga olyan sokszor használt.
- Évek óta keresem magát. Még a nevét sem tudtam, mert azt is eltagadta Olgától. Évekig tartott, míg rájöttem, hogy kicsoda is ön. Ide menekült, hogy felejtsen…
A férfi most szólalt meg hosszú idő után először:

- Sohasem menekültem. Istentől kellett volna… vagy magától? Ön nem tud rólam semmit. Idejön, s gyilkossággal vádol. Hiába rázza a fejét, látom a tekintetén. Ha meg sem szólalt volna, akkor is kísértő vád lenne a jelenléte. Még a haját is úgy fésüli. Tudja ezt nagyon jól. Vékony aranygyűrű a középső ujján, Kicsi fekete köves fülbevaló, medálnélküli lánc a nyakában. Mit akar tőlem?
- Mi akarhatnék egy esperestől. Remélhetném, hogy az egyháza megbüntetné? Ha van bennem valami a nővéremből, az csak annyi, hogy sohasem bántanám önt.

- Magyarázkodnom kellene? Legyen úgy. Mikor Olgát megismertem, elhagytam az egyházat. Mikor elhagyott, visszatértem az egyházhoz. Közötte vele voltam, s kerestem valamit vagy valakit, aki megmutatja, hogy ki is vagyok. Talán Isten járt közbe értem, talán csak emberi mulasztás…
- Kérem, ne folytassa. Nem értett meg. Ön csak magáról beszélt. Minden szavában csak az van, hogy én, én, az enyém… Nem is értheti, miért jöttem ide. Egyvalamit azért tudok. Ha én innen kilépek, tudom, hogy sírni fog. Úgy fog sírni, ahogyan még soha. Olyan lesz, mint egy kisgyerek.
Néhány másodpercre elhallgatott, majd folytatta:
- Itt van ebben a naplóban az összes kérdésére a válasz. Olga sohasem írt naplót. Csak akkor és addig, amíg magát láthatta. Aztán abbahagyta. Mikor eladtuk a lakását, akkor találtam meg. Sokáig azt gondoltam, hogy tűzbe kell vetnem. Aztán rájöttem, hogy ez a napló fontosabb, mint ez a sok… könyv itt a polcokon… Ez fontosabb magának.

A fiatal nő itt elhallgatott, és kinyitotta a naplót. A férfi állt, és nézte a kicsiny fehér kezet, ahogyan az a lapok közt keresgél. Ugyanaz a kéz és arc, de egészen más lélek. Mindkettő sokat beszélt Istenről, de mindketten máshogy látják. Mindkettő hadakozott vele, de mindkettő őmiatta.
- Ezt írta néhány héttel a halála előtt…

A nő most megállt egy pillanatra, hogy elolvassa. De aztán összecsukta a naplót, s a férfire emelte a tekintetét:
- Nem is kell felolvasnom, hiszen fejből ismerem minden szavát. Azt írta, hogy azért kell elhagynia, hogy ön megértsen legalább egy kinyilatkoztatást a sok közül.
A nő becsukta a kis könyvet, és csendesen letette az asztalra. A férfi oldalra fordult, de hirtelen nem érzett megrendültséget. Csak állt, és figyelte a fiatal nő minden mozdulatát. Az pedig elindult a nagy ajtó felé. Ott megállt. Várt néhány másodpercet, majd visszafordult.
- Az szeret, aki másokért adja az életét. Ő a szomorúságát és a szerelmét kuporgatta össze, hogy az ön békéjét meg tudja fizetni. Ő meghalt, maga él. Ilyen egyszerű ez a világ…

Csend lett újra. Csak a lámpa világolt csendesként a komor papi szoba mennyezetéről le a mélybe, az emberi szívekre.
Halkan kinyílt az ajtó, és a fiatal nő kiment rajta. Nem nézett vissza, csak elment. Halkan, ahogy bejött és leült, ahogy beszélt és feloldozást adott.

Aztán recsegve kinyílt az ajtó, és belépett a házvezetőnő.
- Minden rendben, főesperes úr?
- Nyugodtan lefekhet, Ilona – mondta a férfi, majd megvárta, míg az idős asszony becsukja az ajtót.
Leült az asztalhoz, de nem nyitotta ki a kis könyvecskét, csak ráborult, és hangosan sírni kezdett.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007