A férfi elnézett a messzeségbe. Az ég és a föld ölelkezésébe.
Kora tavaszi nap volt, de még a tél kísértett a tájon.
Az út melletti fák lombtalanul álltak, s köröttük sáros hótól fehér szigetek nyújtózkodtak a feketévé szegényedett föld homlokán.

Az országúton piszkos falú autóbusz haladt konokul előre. Maga mögött még a koszos és sápadt külvárosi házak látszottak a rozsdás vaskapuk és deszkapalánkból épített kerítések hosszú sodrásában.

A férfi visszafordult kilencéves forma kisgyermekéhez, aki csodálattal nézett a békétlen alföldi táj hócsatakos messzeségébe.
- Jól vagy? – kérdezte, majd megsimogatta a gyermek szép fejét.
- Jól, apa. Miért ne lennék jól? – kérdezett vissza a kisfiú, és felcsillant a szeme, ahogy az apjára nézett.
- Csak úgy kérdeztem – mondta a férfi, és elmosolyodott.
A busz váratlanul megállt. Néhányan leszálltak. Majd néhányan felszálltak árnyékos mély szemekkel, s még orrukban hordták a kora tavasz fanyar illatát. 
De itt fenn az olaj és az elhasznált emberek bűze megszorult. A frissen jövők megálltak a székek közt, s komor tekintettel bámultak ki a piszkos ablakon..
Mennyire szimbolikus mindez, gondolta a férfi, ahogy a feljövőket és az elmenőket figyelte. Majd a visszatükröződő arcát nézte az ablak sárral horzsolt falában.
Levette a kalapját, aztán hátrafésülte a haját. A fekete kalapot a kezébe marasztalva hátradőlt. Majd letette maga mellé, s hosszan elnézte a munkaverte tenyerét, a megernyedő ereket,  a kézfején végigfutó csatornák lassú lüktetését.
- Nincs semmi baj? – kérdezte a férfi, s végig simította a gyermekének gyenge homlokát a hosszú és szomorú tekintetével.
- Nem, dehogy. Nincs semmi bajom, apuka – mondta a fiú csilingelő kisgyermekhangon.
- Akkor minden rendben – mondta a férfi, és hatalmas férfias kezét rátette a gyermek szépséges apró kezére.
A kisfiú újra elmosolyodott, s megpihent a fátyolos tekintetű nagy szempár halk ölelésébe. A férfi elfordult, mintha tekintetét ki akarná menekíteni a táj végtelenül ábrándos nyugalmába.
 A kisfiú néhány másodpercig nézte az apját, majd ő is visszafordult az út vigasztalanul rohanó végtelenjébe, s megcsodálta a lombok fölé növő alkonyi fényvihart.
Hogy is mondjam meg neki, vallatta a férfi önmagát. Még olyan kicsi, nem is értené meg. Elvette a kisfiú kezéről a nagy napbarnított kezét, hogy zsebébe kutathasson hosszú ujjaival. Érezte a boríték kemény szövetét. 
Halk reménytelenséggel dőlt hátra, s kezével átölelte a kisfiú egybehajló ujjait.
A gyermek nem mozdult, csak nézte a messzi tájat, a hosszú fasorokkal megszakított határtalanságot.
A férfi most szétnyíló ujjú üres tenyerébe ejtette a tekintetét.…

- A főorvos úr megérkezett már? – kérdezte a férfi izgatott hangon.
- Igen, itt van. Foglaljon helye, mindjárt törődik magával is.
- Köszönöm – mondta alig hallhatóan, majd megroggyant testtartásából ismét felemelkedett. - - De én nem vizsgálatra várok. A leleteim…

- Tudom, a leletek – mondta a fehér köpenyes asszisztens.

- Várjon nyugodtan!
- Igen, nyugodtan – mondta a férfi, majd visszaült a padra.
Percek teltek el, emberek suhantak el előtte, de ő csak maga elé nézett. A fiára gondolt, akit a fogászaton hagyott. A fia kérte, hogy ne menjen be most oda. 
Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna bemenni. És hagyni a fenébe a leleteket. Nem lehet semmi különös baja. Hiszen csak negyvennégy éves.

 - Telekdi úr?
 - Igen. Én vagyok – emelkedett föl a rozoga kórházi padról.
 - Kérem, jöjjön be a szobámba.
 - Megyek. Megyek már – mondta a férfi, ahogy utána ügetett a hosszú léptű magas férfinak.
 Most szembeálltak egymással. Másodpercekig méregették egymást. Majd az orvos egy vékony borítékra helyezte szétnyíló ujjait.
 - Foglaljon helyet!
 - Nem, köszönöm. Eleget ültem ma…

- Kérem, mondta az orvos, majd egy pillanatra kinézett az ablakon. Sűrű ágú lombok hajladoztak csendes reménytelenségben.
 - Meghoztam a leleteit…
 - Igen. A leletek. És mi a kilátás?
 - Semmiképpen nem nagyon távoli.
 - Nem távoli – ismételte a férfi, de nem érezte a szavak súlyát.
 - Sajnálom.
 - Sajnálja?
 - Igen, sajnálom. Maga még fiatalember.
Az óra halk lüktetéssel kattogott a falon. A férfi egy ideig nézte, majd az orvos felé fordult.

- Mennyi?
- Ha vigyáz, akkor félév. De általában gyorsabb. A gyógyszerek adnak némi haladékot. Talán sokat is…
 - Sokat – nevette el magát a férfi, de elhervadt a nevetés az arcán, ahogy meglátta a főorvos szemüveglencséjén önnönmaga szánalmas képét.
 - Tudom, hogy nehéz ez magának…
 - Tudja. Talán tudja. Sok ilyen szerencsétlent látott már.
Most az orvos ismételte meg a férfi szavait:
 - Sokat.
 - Most mitévő legyek?
 - Rendezze az életét. A többi a kórház dolga.
 - Meg a…
 Majdnem kimondta, hogy a papé és a temetkezési vállalaté. De mégsem tette. 
 Hallgatott. Hallgatott az orvos is vele.
 - Minden benne van az anyagába. Beutalók, terápiák. Minden…
Újból csend zuhant rájuk. Csak a kinti nyüzsgés tompa moraja szivárgott be az ajtó résein.
 - Akkor minden jót – mondta a férfi
 - Magának is – mondta az orvos, és kezet nyújtott.
Már indult, mikor az orvos utána kiáltott:
 - Ezeket itt ne hagyja!
 - Igen. A leleteim.
 - Minden benne van.
 - Hát persze – azzal elindult az ajtó felé.
A kilincs megremegett a kezében. Aztán megroggyanó lábakkal végigvonszolta magát a folyosón.
A minden szón gondolkodott, hogy mit jelent a minden. Minden benne van a borítékban. Hisz’ csak a betegsége van benne. De hol van belőle a negyvennégy év. A gyermek, a szerelem, az ég és Isten.

Mit jelent a minden? – vallatta önmagát.

Aztán megállt, és a zsebkendőjével megtörölte a homlokát.
- Rosszul van? – kérdezte meg egy fiatal nővér. Szép arcú, szép szemű lány volt. 
Hiszen ez sincs benne a leletekben. A szépség. És a múlás, az idő. Az idő, mely felőrli ezt a szépséget is.

 - Teljesen jól vagyok. Higgye el, nincs semmi bajom.
 - Üljön le, kérem!

 - Nem, mennem kell a gyerekért.
 - Hol van a kisfia... Fiú?
 - Igen az. 
 - Most hol van a kisfiú?
 Egy pillanatra belenézett ebbe a kellemes lányarcba. Erőt akart belőle meríteni, de a szelíd vonások lomha vonalakká estek szét a szeme előtt.
 - A fogszabályzáson.
 - Elkísérem…
 - Ne! Nem szeretném….
 - Maga tudja – mondta nővér az aggódástól letisztult arccal.
 - Köszönöm a kedvességét – mondta a férfi ellágyultan.
 - Jól van. Arra van a fogászat – mondta a fiatal lány, majd ellépett mellőle. Egy pillanat alatt elmosódott fehér volt le a kora alkonyi fények szelíd impressziójában.
 Elfordult a folyosón. Nézte az arcokat, a betegeket. Most ezek engem irigyelnek – mondta magában, - az összes fogamat odaadnám, ha ez a boríték nem lenne a zsebemben.
 Halványan elmosolyodott, hogy mennyire képtelen ötlet volt ez tőle.
 Aztán nyílt az ajtó, és ismerős alak lépett elé. A kisfia.
 - Apa, régóta itt vagy?
 - Egy kicsit soká elmaradtál

 - Igen, de már nem kell hordanom a szabályozót – mondta a kisfiú, és szétgurult arcán az a nevetés, melyről a férfinek a minden szó jutott az eszébe. Ez a minden – gondolta, ahogy magához ölelte a törékeny gyermektestet.
- Jól vagy, apa? 
- Miért kérdezed?
 - Olyan furcsa az arcod – mondta a kisfiú.

A busz rángatózva haladt előre; kerekei krákogva köpködték az út sarát. Majd kifakult az aszfalt, és a robosztus jármű ringatózni kezdett.

A férfi elnézett a messzeségbe. Az ég és a föld ölelkezésébe. A felhők a távoli hegyek nyakába folytak véresen és lucskosan. A másik oldalon már alig derengett.
- Kérdezhetek tőled valamit? – kérdezte a férfi, ahogy hirtelen a gyermekére nézett.

Olyan aprónak tűnt előtte, olyan kiskutyamód összegömbölyödő volt, ahogy az esti fények csillogásával nézett rá.
- Persze. Mindent. Bármit – mondta a kisfiú megzavarodva egy pillanatig. Aztán újra elmosolyodott.
- Mindent – mondta a férfi, majd magához ölelte a gyermekét. Hiszen itt a minden előttem, a karjaimban. A többi mit számít – gondolta, ahogy beletúrt a gyermek hajába. 
Fél kezével ölelte a kisfiút, akinek mindkét apró és vézna keze a férfi nyakára kulcsolódott. 
Másik kezével benyúlt a zsebébe. Az ujjai a borítéknak ütköztek, majd lassan elernyedtek.a puha szövet érintésében.

- Most nem – mondta magának konokul. - Majd később –válaszolt önmagának.
 
Esteledett…