2021. december 8. szerda,
Mária napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A látogatás
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

(A Wither-ház titka)

 

Úgy döntöttem, hogy az utat Doverig vonattal teszem meg. Szerettem volna átgondolni az előző napok történéseit, melyek megestek velem egy különös házban, egy látogatás során. Talán nem kellett volna ismerősöm kérésének eleget tennem, és egy bizonyos csomagot eljuttatnom, s talán, amikor a dolgok kezdtek meglehetősen furcsán alakulni, nem kellett volna a házban maradnom vendéglátómnál. Sok a talán, de mint említettem, akkor még nem tudtam, hogy kalandom kimenetele csaknem végzetessé válik.
Még Londonban, az ablak mellé váltottam jegyet azért, hogy gyönyörködhessek egy utolsót a tájban, amit a vonat keresztülszel. Szerettem volna ekkor egy festő szemeivel nézni e tájakat, hogy örökre agyamba véssem e csodát. Ezt mindenkinek látni kell egyszer az életben - gondoltam - de kis idő elteltével mégis éreztem, hogy szemeim kezdenek lassan lecsukódni. Nem tudom, mi okozhatta, hisz nem is lehettem fáradt a napnak ebben a szakaszában, talán a vonat zakatolása a síneken, vagy a gyenge kávé, amit még az állomáson ittam, nem tette meg hatását. Magamban utaztam a kupéban, ezért nem zavartattam magam. Fejemet hátrahajtva, lassan átadtam magam a testem által kikényszerített alvásnak. Akarva-akaratlanul felidéztem a velem megesett eseményeket. A valódi helyszínt és neveket e helyütt tapintatosabb nem megnevezni...

A ház, amelyet fel kellett keresnem, London egyik elővárosában volt, azon a környéken, ahol a tisztes úri emberek és hölgyek még felhőtlenül sétálhattak, és a házak egymástól meglehetősen távol estek. Barátom útmutatása alapján könnyű volt megtalálnom hatalmas kerítése és legalább olyan magas vaskapuja miatt is. Végigsétáltam a kavicsos úton a házig, majd becsengettem. Egy komornyik nyitotta ki a kaput.
- Mi tetszik? - kérdezte furcsa akcentussal, s ahogy feltette kérdését, kissé udvariatlannak is hatott, de engem ez cseppet sem lepett meg, mivel barátom előre figyelmeztetett e körülményre: az inas egy fura alak!
Előadtam jövetelem okát, hogy Mr. Withert keresem, és egy csomagot kell személyesen átnyújtanom neki. A komornyik mintha kissé megenyhült volna, betessékelt, ezután átvette kabátomat, majd hozzátette:
- Szíveskedjék itt várakozni, jelentem az Úrnak!
Ezzel villámgyorsan sarkon fordult - talán túlságosan is gyorsan -, és eltűnt egy baloldalra eső, nem túl széles ajtó mögött.
Egy XIX. század végi stílust felidéző, tágas előszobában találtam magam. Bal kéz felől az inas ajtaja mellett egy vaskosnak tűnő újabb ajtót fedeztem fel, előre felfelé egy lépcsősor meredezett, mely az emeletre vitt. Ez alatt, hátul, valószínűleg a konyhába lehetett jutni. Fejem felett egy nem odaillő, igen súlyosnak látszó csillár meredezett meglehetősen vészjóslóan. Kissé sokáig várakoztattak. Bevallom, már-már kezdem magam kellemetlenül érezni. Valahol egy távolabbi szobában egy óra elütötte az ötöt. Kisvártatva megjelent a komornyik most már barátságosabban, - vagy csak én képzeltem azt? - bevezetett egy hatalmas könyvtárszobába, ahol egy hatvanas éveiben járó úriember közeledett felém!
- Üdvözlöm! - előzött meg - Dr. Henry Wither vagyok.
Bemutatkoztam én is.
Meglepett a helység nagysága, soha nem gondoltam volna, hogy e ház belülről ekkora könyvtárszobát rejtegethet. A házigazda hellyel, majd teával kínált, mivel annak itt volt az ideje, ez után maga is helyet foglalt.
Előadtam udvariasan jövetelem okát, és a csomagot is átnyújtottam, amit kedves ismerősöm rám bízott, s aminek tartalmát nem volt szabad megtudnom. Illemtudó vagyok, így semmi érdeklődést nem tanúsítottam a csomag tartalma iránt.
A házigazda átvette, megköszönte kedvességemet, majd kissé megforgatta. Először mintha a súlyát is ki akarta volna deríteni, de mégis letette az előttünk lévő asztalkára. Többé semmi utalást nem tett felőle. Beszélgetni kezdtünk ártatlan dolgokról, közös ismerősünk egészségi állapota felől érdeklődött, s arról, hogyan utaztam, mik a terveim a napokban. Én kilátásba helyeztem, hogy a városban maradok még holnapig, majd utazok tovább Londonba.
Mr. Wither megkérdezte, foglaltattam-e szobát valamelyik szállodában, s mivel beismertem, hogy ezt még nem tettem meg, mivel a csomagjaimat az állomáson egy poggyászmegőrzőben hagyva egyenesen ide indultam, barátságosan invitált, hogy töltsem a házban az éjszakát, hisz ez a legkevesebb, amit megtehet értem. A csomagjaimért majd küldet valakit. Beleegyeztem. Mitagadás, jól esett vendéglátóm gesztusa, s amúgy is kimerültem már az utazástól, így hát megadtam magam.
Ebben a pillanatban kinyílt a könyvtárszoba ajtaja. Egy rendkívül vonzó, s egyben rendkívül sápadt, kissé szeplős, talán 28-30 év körüli fiatal nő lépett be. Inkább kislányos volt, mint asszonyos, vörösesszőke haja fel volt tűzve, néhány tincs elöl a homlokába is hullt. Közepes termete, vékony csípője volt. Kissé meghökkent, amikor meglátott. A házigazda bemutatott neki, s így megtudtam, hogy az ifjú hölgy házigazdám felesége. Rendkívüli módon meglepett e bejelentés, hiszen álmodni sem mertem volna ilyesmit házigazdámról, sőt, beismerem, még a nőről sem, fiatal kora végett. A korkülönbség ugyebár szemmel láthatólag is tetemes volt. Sokkal inkább egy unokahúgnak néztem. Most már céltudatosan szemléltem ujjait, valóban megláttam az árulkodó jelet. Nem mutattam meglepetést, mivel korán megtanultam uralkodni érzelmeimen, s így nem vettek észre rajtam semmit, mely árulkodott volna véleményemről.
Kellemes beszélgetésbe kezdtünk hármasban, talán egy óra is eltelhetett így, mikor elkövettem az első hibát. Egy óvatlan pillanatban, amikor házigazdám telefonhívást kapott, én talán kissé alaposabban vettem szemügyre a bájos teremtést. Mert bájos volt, ahhoz nem fért kétség. Clara - így hívták a hölgyet -, zavartan kezdett viselkedni, sőt bátran kijelenthetem, hogy inkább furcsán. Vagy talán csak én véltem annak? Úgy éreztem, hogy a szemeivel mondani akar valamit. Igen, teljesen úgy van - gondoltam. De mit? Semmi hang nem jött ki a száján, csak úgy nézett rám, és én már kezdtem magam kényelmetlenül érezni. "Szabadíts meg!" - kérlelte a szemeivel. Olyan nézés volt ez, mint aki könyörög az életéért, vagy mikor valaki veszélybe sodródott. Meglehetősen kínos percek voltak ezek, zavarba is jöttem, mivel én sem mertem ezek után megszólalni. Mikor Mr. Wither visszaült hozzánk, alig tudtam folytatni eredeti beszélgetésünket. Azt határozottan éreztem, hogy valamiféle titkos szövetség kötődött köztem és Clara között.
Délután még házigazdámmal sétáltam a parkban, mely minden bizonnyal egy alapos és gondoskodó kertész kezemunkáját dicsérte, majd megmutatta büszkeségét egy szökőkutat, mely valóban üdítőleg hatott a délutáni forróságban.

A vacsorát hármasban fogyasztottuk el. Házigazdám faggatott körülményeimről, munkámról, meg arról mik a terveim, s én szorgalmasan válaszolgattam neki. Analitikus hajlamomnak megfelelően, valamiért más szemmel kezdtem szemlélni a dolgokat. Rögtön például egy körülmény, ami korábban elkerülte figyelmemet az volt, hogy Mr. Wither magázza a feleségét, sőt, egyetlen egyszer nevezte csak nevén. Igen, ez szokatlan volt. Vacsora közben egyfolytában éreztem, hogy Clara néz, pedig nem is feltűnő módon tette, de az is lehet, hogy csak beképzeltem magamnak a dolgot. Beszélgettünk még ártatlan dolgokról, a világ eseményeiről, meg arról, hogy mit játszott a Manchester a Chelseavel. Ezen meg is lepődtem, hogy házigazdám ilyen témában is jártas. Miután ezt be is vallottam neki, felkacagott.
- Fiatalember! Mit ér a lélek, ha egy rozoga testbe van zárva. Nézzen meg engem, naponta több kilométert sétálok, néha még lovagolok is. Tanulóéveimben az egyetem evezőseinek voltam az egyik tagja. Azokban az időkben bizony én voltam a legjobb.
Egy szivarra gyújtott, s engem is megkínált, amit el is fogadtam. Még soha nem láttam senkit azelőtt ilyen élvezettel szivarozni, bevallom, erről külön tanulmányt lehetne írni. Excentrikussága szembetűnő volt.
Kisebb előadást tartott még nekem a szivarozás örömeiről, meg arról, hogy holnap korán kel, mert elintéznivalója van Londonban. Lehet, hogy egész nap nem lesz itthon, csak estére jön haza, én csak érezzem magam otthon. Nem tudom miért, igazából én sem tudom megmagyarázni magamnak, mert semmi okom nem volt rá, mégis félve fogadtam el ezt a további marasztalást. Valójában én is utazni akartam másnap, de házigazdámat sem szándékoztam megsérteni, ezért engedtem a kérésnek.
Későre járt. Elköszöntünk egymástól s felmentem az emeletre a szobámba, ami a folyosó legvégén húzódott meg. Szép szoba volt, ablaka a parkra nézett. Kitártam az ablakot jó szélesre, hadd áramoljék be a friss levegő, s jót szippantottam belőle. Mikor megfordultam, az asztalon a kancsó mellett egy kis cédulát fedeztem fel. Gyorsan széthajtogattam, és olvasni kezdtem:

Pontban éjjel egykor legyen a parkban, a kerti pavilonban. Életbevágóan fontos!
Clara

A kis papírlapot a mellényzsebembe gyűrtem, és újra felidéztem magamban a vacsoránál történteket, amikor Clara, érzésem szerint egész idő alatt engem nézett. Nem tévedtem hát. Valami szándéka egyfolytában volt velem, s még most sem tudom, mi lehet az. Most már az is bizonyos volt számomra, hogy délután, mikor házigazdám telefonált, szemeivel valóban sugallni akart valamit.
Le sem tudtam csukni a szemem lefekvés után, nehogy elaludjak, mivel szeretek pontos lenni. Bár azt éreztem, hogy amit teszek nem helyénvaló, s vacilláltam is kissé. Hiába, a lelkiismeret szava, a neveltetés. Mégis valami hajtott a nő felé. Kéjes képzelgések sorozata vonult el lelki szemeim előtt, és vártam az éjjel egy órát.
Mikor eljött az idő, felöltöztem, óvatosan végigmentem a folyosón, lementem a lépcsőn, majd a földszinten jobbra fordulva, a nappalin keresztül hamar megtaláltam az udvarra vezető utat, és a kis ösvényt is felfedeztem a sötétben, amit már egyszer délután végigjártam. A bokrok és fák baljóslatúak voltak, nem beszélve a kutyák vonításáról. Szerencsére nem voltak elengedve a kertben meg a házban, mert házigazdám rendelkezésére ma kivételesen, rám való tekintettel elzárták őket.
Clara már ott várt ahol jelezte levelében. Mikor észrevett, láthatóan öröm csillant fel arcán; ez volt az egyetlen pozitív érzelemkinyilvánítás, amit a nap folyamán tapasztaltam nála.
- Örülök, hogy eljött! - kezdte. - Nem voltam biztos abban, hogy rászánja magát, esetleg illetlenségnek tartja a dolgot, hogy éjjel találkozzék velem. Higgye el, nagyon fontos dolog miatt kell beszélnünk.
Zavartan nézett körül, mintha attól tartana, hogy valaki észrevesz minket, amikor folytatta:
- Ne aggódjon, mindenki alszik rajtunk kívül - nyugtatta meg szerintem magát is-, a kutyák megkötéséről is én gondoskodtam.
Ez fontos információ volt számomra, mivel eddig azt hittem, hogy házigazdám rendelkezett úgy, az én érdekemben.
Clara suttogó hangon folytatta: Mr. Wither nem a férjem! - vágott a dolgok közepébe, - csak mindenkinek azt híreszteli, s nekem is asszisztálnom kell ehhez.
Megdöbbenésemet nem palástoltam:
- De miért az egész? Miért kellene ilyen valótlanságokat terjeszteni? - kérdeztem vissza, s már kaptam is a választ. Éreztem, hogy közelebb lép, s már-már suttogta egészen közelről, a fülembe:
- Mert emlékeztetem a feleségére. Mr. Wither kiváló orvos, de egy különleges betegségben szenvedő feleségén egy új gyógyszert akart kipróbálni, hogy megmentse az életét, de a kezelés szerencsétlenséggel végződött. Annak idején az újság is megírta az eseményeket. Belerokkant az asszony halálába, s egészen addig tartott letargiája, míg engem meg nem talált. Mikor az asszisztense lettem arra kért, hogy kísérjem el otthonába, és tegyek úgy, mintha a felesége lennék, éljek vele. Ezért jól megfizet, úri hölgy módjára fogok élni. Ennek már öt éve is van. Akkoriban ez az ajánlat egy magamfajta lánynak nagy lehetőség volt, ráadásul ígéretet kaptam arra is, hogy egy újjal sem nyúl hozzám. Egy kikötése volt még, hogy nélküle nem léphetek ki e ház udvarán kívülre. Gyakorlatilag fogságban tart.
Bizonyára észrevette megdöbbenésemet, mert Clara teljesen hozzám simult, s arcomhoz szorította az övét, hogy mondandójának nagyobb nyomatékot biztosítson. Szóhoz sem tudtam jutni. Mikor magamhoz tértem megkérdeztem, hogy miért van még itt, miért nem bontják fel a megállapodásukat, s miért nem hagyja el ezt a házat, esetleg miért nem fordul a rendőrséghez? Erre Clara azt felelte:
- Többször próbáltam, higgye el! Többször. De mindig rám talált, s lehetetlen helyzetbe hozott. Egyszer, mikor egészen Brightonig szöktem, magánnyomozót fogadott, hogy kiderítse hol vagyok.
- Könyörgöm, szabadítson meg! - kérlelt. - Szabadítson meg ebből a házból, ahol boldogtalanul élek már igen hosszú ideje!
Száját az enyémre tapasztotta, és forró, szenvedélyes csókot nyomott rá. Én hüledeztem magamban, de beismerem, nem ellenkeztem egy cseppet sem. Megsimogatta még az arcomat befejezésül, majd sietős léptekkel távozott az ismerős ösvényen, oly halkan, hogy abból semmit nem hallhattam. Órámra tekintettem, s valóban későre járt, ezért a szobámba tértem. Sokáig nem tudtam elaludni, csak forgolódtam az ágyamban. Mitévő legyek? - kérdeztem magamtól. Újból felidéztem Clara pillantását, és sorra vettem lehetőségeimet, de lassan-lassan azért mégis lecsukódtak szemeim, a fáradtság erősebb volt akaraterőmnél.

Másnap, ahogy Mr. Wither jelezte is, Londonba utazott már korán reggel, valamiféle üzleti ügyben. Megmosakodtam, felöltöztem, s már épp a zakómat húztam, mikor egy újabb levélkét találtam az ajtó rése alatt becsúsztatva; gyorsan felkaptam, s lázas kíváncsisággal olvastam tartalmát:

Feltétlenül beszélnünk kell, de kérem vigyázzon, mert az inas figyelemmel kísér minket!
Clara

Az a körülmény, hogy az inas figyel valamit, főleg minket, meglehetősen megrémisztett. Mindazonáltal, érthető is volt bizonyos szemszögből tekintve, mivel mégis csak egyedül maradtam a ház úrnőjével, a személyzetet nem számítva. Nincs is ebben semmi rendkívüli, magyaráztam meg magamnak.
Lementem a nappaliba, ahol udvariasan megkérdezték óhajtok-e reggelit, de én elhárítottam fejfájásra panaszkodva. Valójában Clarat kerestem a szemeimmel, mivel mihamarabb akartam tisztázni néhány dolgot. Reggelre teljesen világossá vált előttem, hogy semminemű szöktetésben nem vehetek részt, ezt meg kellett mondanom neki is, bár tudtam, hogy nem lesz könnyű a feladat, mivel Clara valószínűleg rendkívül elszánt lesz. Ezt a második levélke bebizonyította számomra.
Kellemes idő volt, így gondoltam, sétálok egyet a parkban most már felhőtlenül, mivel elhatározásom végleges volt Claraval kapcsolatban; szinte nyugodt lelkiismerettel indultam el. Ki hinné, hogy ennek a háznak ekkora parkja van, ahol legalább egy órát is lehetne sétálgatni, mire az ember körbeér. Neszezést hallottam a hátam mögött, Clara volt az. Nem is tudom mit éreztem, örömöt vagy talán ijedséget, mikor megláttam. Clara meg is kérdezte a homlokomon megjelenő ráncok láttán, hogy talán nem számítottam rá? Én megnyugtattam, hogy természetesen megtaláltam levelét, azért vagyok itt. Ennek határozottan megörült, s egy újabb csókkal ajándékozott meg. Bevallom, előző elszántságom a tekintetben, hogy nem asszisztálok egy meglehetősen fura szöktetésben, kezdett dugába dőlni. Ekkor már kezdtem magam meggyőzni arról, hogy Clarat meg kell szabadítanom a vénember karmai közül, igen, most már vénembernek hívtam magamban, mert csakis gonosz lehet az, aki e vétlen és szerencsétlen teremtést fogságban tartja. Ígéretet nem tettem Claranak, de kilátásba helyeztem, hogy mérlegelem a körülményeket, s majd este, mikor a házigazda megérkezik, visszatérek rá. Ezzel elváltunk egymástól, s hogy kerüljük a feltűnést, más-más irányba indultunk vissza a házhoz...

Mr. Wither délután hat óra felé érkezett meg, szívélyesen üdvözölt. Én szégyenkeztem magamban, hogy időközben összeszűrtem a levet a feleségével, vagy nem is tudom most már kijével, de nem voltam biztos abban, hogy jó úton haladok. Ismét a könyvtárszobában foglaltunk helyet, ahol röviden összefoglalta dolgait, majd italért csengetett. Kisvártatva Clara jelent meg, nem az inas hozta a hűsítőt. Nagyon kedvesen üdvözölte állítólagos férjét. Kitöltötte az italokat, majd helyet foglalt ő is, belekapcsolódott a beszélgetésbe. Kezdtem aggódni, nehogy megismétlődjék az előző napi szemjátékunk, de sajnos sejtésem beigazolódott. Clara megint egyre furcsábban viselkedett; csak abban reménykedtem, hogy házigazdám ebből semmit sem vesz észre. Megjelent az inas, rám nézett, mintha mindent tudna köztem és Clara között szövődött titkos viszonyunkról, majd átadta a friss újságokat a ház urának. Amaz felállt, üdvözölte kutyáit, amelyeket szabadjára engedtek, s épp akkor rontottak be az ajtón. Clara ekkor halkan megszólalt, és határozott igent vagy nemet várt tőlem. Ismét visszanyerve egyensúlyomat, határozott nemet intettem fejemmel. Sápadt arca talán még sápadtabbá vált e közlésre.
- Fiatalember - szólított ekkor meg Mr. Wither. - Megbarátkozik a kutyáimmal? - kérdezte.
A három véreb gazdájuk lába elé telepedett.
- Ne féljen, igazából csak ijesztőek, de nem harapnak, ha itthon vagyok nem bántanának senkit.
Ettől megkönnyebbültem egy kissé, de megint Clarara néztem, aki magába roskadva ült azon a helyen, pontosan úgy, ahogy korábban is. Nagyon megsajnáltam.
Mr. Wither újabb italt kért, Clara készségesen töltött is. Én is figyelmes szerettem volna lenni, átvettem a poharat, és Mr. Wither felé nyújtottam, de az egyik véreb rám mordult, mire kiejtettem azt. El is tört azon nyomban. Az egyik kutya nyalogatta fel a szőnyegről a szétfolyt italt. Az inas azonnal takarításba kezdett, s egy gyenge mosolyt is eleresztett felém jelezve, hogy nem haragszik, amiért munkával láttam el. Mitagadás, kellemetlen szituáció volt.
Ekkor történt valami, ami végérvényesen megváltoztatta a nap eseményeit. A kutya, amely felnyalogatta a földre kiömlött italt, vonaglani kezdett, habzott a szája. Szörnyű látványt nyújtott.
Mindannyian meglepődtünk a történtektől. Mr. Wither ocsúdott fel elsőként.
- Clara! Mit tettél? Megígérted, hogy soha többé nem próbálkozol! - támadt rá szavaival a nőre. - Gondolom, ezt a fiatalembert is megkörnyékezted! - s felém fordult. - Ugye így történt?
Lesütöttem szemeimet, amivel szinte beismerő vallomást tettem. Nem volt értelme ártatlanságot színlelni, ezt a helyzet komolysága is megkövetelte és a házigazdával szemben sem lett volna illő dolog megtenni, ugyanakkor kérdő és meghökkenő arckifejezésem láttán Mr. Wither így folytatta:
- A feleségem a városszéli magánklinikában él, de javuló egészségi állapotára való tekintettel ezt a hetet itthon tölthette. Öt éve idegösszeomlása volt, azóta az a rögeszméje, hogy nem a feleségem, és fogságban tartom. Egyszer már próbálkozott a szökéssel, de erre még nem vetemedett.
Nem tudom, mit éreztem ekkor, végtelen nagy szégyent, hogy ilyen könnyen bedőltem egy őrült nő praktikáinak, vagy ijedtséget, hogy majdnem saját kezemmel mérgeztem meg egy kiváló embert, de ekkor már ez lényegtelen volt, menekülni akartam ebből az istenverte házból. Clara felé néztem; hangos kacajba kezdett.
A félnyolcas vonattal tovább utaztam Londonba.

Mostanában ritkán alszom teljesen nyugodtan, Clara arca kísért örökké bármerre is fordulok. Mindig azt a hisztérikus kacajt hallom álmaimban.


- Vége –

2005. február 23.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007