Felmászik a vasúti töltésre, és a vágányon megindul előre. Görbült távírópóznák alagutat képeznek előtte. Szíve zakatolására, az agyban sűrűsödő impulzusok hálót vetnek a tájra, foglyul ejtett vándormadarak ezrei viaskodnak a szabadulásért, de mindhiába. Meg akarja szabadítani őket, némelyiket sikerül is, de minden törvénynek ellenszegülve, ellenkezőleg repülnek, fittyet hányva a föld mágneses terének. Lépései ütemére átkölti a verseket, szemei előtt összekuszálódnak a sorok, látja a papír finomszerkezetét, amely az erőlködéstől atomjaira hull. Indokolatlan forróság keríti hatalmába, a táj nem ad rá okot. Kiszáradt a szája. Minden nyelés ezer tűszúrás, ezer aprócska fájdalom az idegrendszerben. Ólomnehézséggel lépdel; szétszakadt izmok, szétszakadt akarat. A megolvadt hegyek tövében néhol csenevész fákat lát, de ezek inkább kiszáradt kórók, ágain fekete madarak pihennek csendesen. Mind őt figyeli. Csak a szél süvít, szemből fúj, szétborzolja haját, majd arcán éket vágva száguld tovább ismeretlen útján. Ettől egy kicsit jobban érzi magát. Kis időre becsukja szemét, s mire újból kinyitja, látja a síneket, a talpfákat, ahogy fogynak léptei nyomán, aztán ahogy feljebb néz, megjelennek a hófödte hegyek. Megtörli izzadt homlokát, de ezek a verejtékcseppek inkább fagyosak, valamiért a halálra emlékeztetik.
„Mit keresek én itt?!” – kérdezi elgyötörten, de senki nem felel.

1989. június 15-én Balla Imre a szerkesztőségből hazaérve egy Chiléből érkezett levelet talált a postaládájában. Forgatta a borítékot, alaposan szemügyre vette a bélyeget, a bélyegzőt és a dátumot. Hitelesnek találta, valóban ott adták fel. Csomagjait lerakta, majd türelmetlenül bontotta ki a borítékot. Alig tíz soros, rövid levél volt, amelyben Chilébe invitálják. Megjelölték a pontos helyszínt és a találkozásra – arra az esetre, ha nehézségek adódnának – két időpontot. A levélben arra az újságcikkre hivatkoztak, amit ez év májusában írt, amelyben felfedi titkát, hogy nagyapja háborús bűnös, aki negyvenöt ember kivégzéséért volt felelős, majd a szovjet csapatok bevonulása után Dél-Amerikába, pontosabban Chilébe menekült. A levél alján aláírás, feladó egy nő, bizonyos Eszter B.
 Meglepődött, hogy ennyi idő után valaki reflektál erre a cikkre, mivel közvetlenül a megjelenése után nem volt különösebb visszhangja, csak a kollégái kérdezősködtek a részletekről. De pár nap alatt elült minden.
Vajon mennyire vegye komolyan? – töprengett a levélen. Ilyen messzire utazni! Arra is gondolt, hogy vajon nem űz-e valaki tréfát vele, például a kollégái, de miután újból átvizsgálta a borítékot, hitelesnek vélte. De ki lehet a titokzatos nő? Elhatározásra jutott. Arcán különös mosoly suhant át, s már tudta, hogy valójában egy ilyen levélre, pontosabban erre a levélre várt, már igen hosszú ideje. Utazni fog.
Éjszaka szinte le sem hunyta a szemét, és a következő hetek intéznivalójára gondolt és arra, hogy mi vár majd rá, azon a távoli vidéken. A találka helyéről pontos leírást kapott. Másnap vett egy térképet, otthon kiterítette a nappaliban, és tanulmányozta. Keresgélte a helyszínt. „Patagónia – állapította meg – már a világ vége. Kietlen hely, szélsőséges időjárással.” A következő éjszaka is végtelennek tűnt, és a reggel kialvatlanul találta. Már tudta, mit fog tenni, haditervet eszelt ki a következő napokra. A szerkesztőségben ugyanúgy végezte munkáját, ahogy szokta, tréfálkozott a kollégáival, ahogy máskor is, ne vegyenek észre rajta semmit. De agya kettős munkát végzett. Fiatal kora ellenére – alig múlt harminc – kicsapongásmentesen, menetrend szerint élt. Így tett most is. Minden este, amikor hazaért, elkészítette vacsoráját, majd a térkép és a jegyzetfüzete fölé hajolt. Szőtte a tervét.

Messziről fehér templom tűnik fel, vagy inkább kápolna, alacsony kőfallal körülvéve. Hinni akarja, hogy nem csak tünemény, jó helyen jár, mert akkor megérkezett.
Ekkor pillantja meg a nőt is, aki észreveszi, felé indul. Harminc évnél fiatalabb, kreol, fekete hajú.
- Eljött hát…
- Eljöttem. És a végén ez az erőltetett menet! Bérelni akartam autót, de a levélben az állt, hogy az utolsó előtti állomástól csak néhány óra gyaloglás. Ámbár a kölcsönzőben csak két roncs között választhattam, lehet, hogy ide sem értem volna.
A lány feléje lép, kezet fognak.
- Igen. Az utolsó állomásig már régóta nem jár vonat. Amióta megszűnt a bánya.
A férfi ledobja zsákját, ráül. Kifújja magát.
- Most bizonyára kíváncsi, miért ezt az eldugott helyet jelöltem meg magának – a nő nagyon jól beszél magyarul, de azért észrevehető, hogy nem az anyanyelve.
- Mi tagadás, megfordult a fejemben, hogy esetleg tréfa áldozata lettem. Ez az egyik legbarátságtalanabb zuga ennek az amúgy gyönyörű országnak – kérdően néz vissza. – Patagónia határa már-már a világ vége.
- Csak Budapestről nézve – a férfira mosolyog. – Ezen a vidéken sokszor jártam nagyapámmal, itt ismerte meg nagyanyámat is. Amikor valódi egyedüllétre vágyom, fogom magam, és eljövök ide. Tudja hogy van ez! Valamiféle metafizikai kapcsolat a tájjal. És szentimentalizmus. Bizonyára az is érdekli, miért kellett megtennie ezt a hosszú utat. Budapest nem a szomszédban van.
- Valóban!
- Jöjjön velem! Mutatok valamit.
Egy dzsip pihen a templom mögötti kőfal túloldalán. A motorháztető még ontja magából a meleget. Beszállnak, a nő beindítja a motort. Szépen feszülő, kopott farmer a combokon. A sötét hajat repíti a szél.
Néhány perc múlva egy bánya külszíni fejtéséhez érnek.
- Nézze! Ez régen rézbánya volt, de manapság nem folyik kitermelés, amint azt láthatja is. Nagyapám tehetséges ember volt. Rövid idő alatt a bánya főmérnöke lett, majd néhány évre már a legfőbb részvényese. Aztán jöttek a marxisták majd az államosítás, és tönkrement minden. Be kellett zárni a bányákat. Sok helyen az országban. Így ezt is. Bár igaz, hogy ez a bánya soha nem volt jelentős, ezért nem kezdődött el ismét a kitermelés, amikor rendeződtek a viszonyok. Később szőlőültetvényeket vásárolt a család, abból éltünk meg. Ezekben az időkben születtem, a korábbiakat csak elmondásokból és a tanulmányaimból tudom.
- Nocsak! Chilei bor?
- Csodálkozik? Ez a Föld túlsó fele. Errefelé a magyar borokat nem ismerik.
- Miért mondja el mindezt nekem?
- Mert ha ön valóban az, akinek mondja magát, akkor rokonok vagyunk. Rendszeresen járatom azt az újságot, amibe írni szokott, így bukkantam a cikkére.
Közel a fejtés széle. Mintha Isten dühében belemart volna a tájba, hatalmas gépezetek nyomai. Vörösen tekergőző szerpentinek lefelé a mélybe.
- Vigyázzon! Még leesik nekem! – nevet.
- Megengedi? – A férfi megfogja a nő kezét. Hosszú, ápolt ujjak. Jobban örülne, ha nem lenne ilyen szép ez a nő. Ebben a pillanatban fáradtsága ellenére is vágyat érez iránta. Tovább lépdelnek egymás mellett a fejtés peremén, de szemét nehezen tudja levenni nyurga alakjáról, a fenekén feszülő farmernadrágról. Amikor szemben áll a szélnek, mellére feszül az ing. Ezzel az eshetőséggel nem számolt. Ez a nő megnehezíti a dolgát.
- Nem tegeződnénk? Ha már így hozta a sors – folytatja a beszélgetést a nő.
- Dehogynem.
- Eszter. Szervusz.
- Imre. Örülök.
A férfi felnéz az égre. Nagyon magasan két keselyű kering a fejük felett. Kifeszített szárnyaik foltok az ég abroszán. Előveszi revolverét, a nő felé tartja.
- Hallottál már a nepáliak temetési szertartásáról? Az elhunytat ruha nélkül kiteszik a hegyekben a keselyük martalékául, majd a megmaradt csontokat is darabokra zúzzák, aztán szétszórják. Nepál ugyan a világ túlsó felén fekszik, de keselyük itt is vannak.
- Visszaszolgáltatják az embert a természetnek.
- Pontosan. A mi szemünkkel talán kegyetlennek tűnik mindez, de ha belegondolsz, rendkívül praktikus eljárás.
- Úgy akarsz megölni, hogy ne maradjon semmi nyom? – mutat a revolverre.
- Te választottad a helyszínt, én elfogadtam.
- Bíztam az ítélőképességedben.
- Láttam az autóban letakarva a fegyvert. Annyira mégsem bíztál.
- Kietlen a vidék, minden eshetőségre fel kell készülnie egy védtelen nőnek.
- De ugye tisztában vagy azzal, hogy nagyapád Magyarországon negyvenöt ártatlan ember életéért felelős!
- Természetesen. Nagyapám a halálos ágyán töviről hegyére elmesélt mindent. Megbánta, amit tett. Parancsot kapott.
- Mindenki tudja, mikor lehet vagy kell megszegni a parancsokat.
- Bizonyára így van.
- Nagyapád futni hagyhatta volna a szerencsétleneket.
- Talán nem volt elég bátorsága hozzá, mert ő is félt. A halála pillanatában rémült volt a tekintete, és azt kérte, bocsássak meg.
- A te megbocsájtásod nem elég. Negyvenöt ember számtalan gyermeket nemzhetett volna. Az ő gyermekeiknek is születhettek volna gyermekeik.
- Ezért akarsz megölni?
- Ezért.
- Nem gondolod, hogy elhamarkodott az ítélet?
- Nem. Elég sokat utaztam ezért a percért. Volt időm átgondolni.
- Tehát a nagyapák bűneiért az unokák fizetnek.
- Valakinek mindig fizetnie kell. De valamit elárulhatnál. Miért hívtál meg, ha tudtad, a cikk csapda?
- Természetesen tudtam, hogy nagyapámnak nem volt felesége Budapesten, így unokája sem lehetett. Elárulta volna nekem, voltunk olyan jó viszonyban.
- Akkor miért mentél bele mégis?
- Kíváncsi voltam rád. Hogy meddig mész el. De úgy látom, a végletekig.
- Szeretsz kockáztatni?
- Szeretek.
A vakító nap mint egy kifordult szem.
A férfi lejjebb tartja a revolvert, mintha pillanatra elbizonytalanodna. Talán a fényektől, talán a fáradtságtól.
A fejtés szélétől messzebb állni most a túlélés záloga. Eszter tudja ezt, nem haboz. Határozott mozdulattal a szakadék felé löki a férfit. A test néhány tompa puffanással zuhan a mélybe. Beszáll az autóba, beindítja a motort, hirtelen gázt adva elindul a dombon túlra, ahol ott a kis templom és az út.
Hajába belekap a szél.

Horváth Géza
Pécs, 2012. augusztus 20.