2022. augusztus 14. vasárnap,
Marcell napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Napló Izabelhez 1.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Kisfiú voltam, mikor felfedeztem a másik padlást. Azt, amelyiknek a közelébe sem volt szabad mennünk. Gyakran megálltunk, s bámultunk a bátyámmal fel oda, ahol a létra szárai és felsőbb fokai elvesztek a sötét gomolygásban.
Csillagász bámulhat így az égboltra az utazás reménytelenségével. Vagy hajós az éjszakában távoli partot remélve.
Gyerekek voltunk, utazók és álmodozók.
Forró nyár volt akkoriban. Megfáradt dongó berregése dünnyögött elő a szőlőfürtök közül, s a fények fürtjei begördültek a szobába, hogy ott árnyakká és imbolygó rajzolatokká essenek szét.
Falusi ház és veranda, apró ablakú falusi szoba volt ifjúkorom kedves tája, világa. És fölötte a padlás.
Reggel volt, mikor felszöktem. A létra hidegen döngött a lépteim alatt, néha egyet-egyet reccsent.
A félelem keserű ízével értem fel a sötétségbe, a padlásra, közvetlenül a cserepek alá.
Zúgó, nehéz forróság csapott az arcomba. Viszont a sötétség kiszökkent a cserepek közti réseken, s helyettük hosszú fénypászták festettek apró foltokat a döngölt padlásfalakra.
Mindenfelé ládák, öreg eszközök, kivénhedt bútorok. Még egy hintaszék is ott ácsorgott szakadt háttámlával porosan és piszkosan.
A kémény mellett volt egy láda, otrombán nagy és titokzatos. Én azonban a kisebbekkel kezdtem. Egyikben kukorica, másikban paszuly volt, egy harmadikban kasza és baltafej, fogók, kalapácsok.
Mire végigjártam az összest, magam is piszkos, pókhálótól ragacsos, kormos szörnyeteggé váltam.
És akkor nyitottam fel a legizgalmasabbnak tűnőt.
Kedvemet szegte, hogy könyvek voltak benne. Elvénhedt, kopott könyvek, melyeknek a táblája leszakadt, a lapok megsárgultak, némelyik tépetten pördült ki az ujjam alól.
Az utolsóelőtti mesekönyv volt, zsengekorú kisgyermek könyvecskéje. Felette fényképalbum, s egy szürke notesz. Ez a három össze volt kötözve. A kötözés hamar elpattant, az idő elbánt a legerősebb kötéllel, a legféltőbb kötéssel is.
A fényképek különösek voltak. Furcsa hajviselet, hosszú és sötét ruhák, bábszerű emberek mozdulatlansága. A mesekönyvben egyszerű kis történetek voltak, számomra, aki a titkot és a kalandot kerestem, érdektelenek. A napló pedig dús és felnőttes írással volt teli.
Mikor vissza akartam tenni, egy fénykép esett ki belőle.
A fénypászták elé tartottam.
Gyerekfejjel is kellemesnek találtam ezt az arcot. Szép formájú fej, dús haj, nagy – kék vagy zöld – szempár.
- Tehát róla szól a napló – mondtam mintegy magamnak hangosan, s már érdekelni kezdett.
Ma már az okát is tudom, hiszen emlékszem azokra az évekre, mikor egy szabadon felejtett váll, egy nyak vagy egy ajak kétségbeesésbe taszított, hogy ennyi szépség közt én csúf vagyok.
Recsegtek a lapok, ahogy nyitogattam, vagy tovalökdöstem őket.  Kalandot kerestem összeszorult szívvel és kitágult szemmel…

Pesten ismertem meg Izabelt. Ő vidékről került fel, s minthogy megtudtam, felsőbb tanulmányokat folytatott.
Mikor először megláttam egy szeptemberi napon, meglepett, ahogy egyedül áll, s nézegeti az embereket.
Elutasító volt a tekintete, ugyanakkor a megfigyelés apró öröme rezdült meg a szemében. Mikor megszólították, mosolyogva válaszolt. Talán csak én éreztem, hogy a mosolyban legalább annyi udvarias megfelelni vágyás van, mint amennyi természetesség.
Rögvest érdekelni kezdett. Érdekelt a neve, hogy milyenek a mozdulatai, s milyen, ha éppen az én szemembe néz. De én érdektelen voltam számára. Messziről igyekeztem kilesni mindent, ami vele történik.
A szeptemberi nap a nyárt idézte még fényes aranyarcával, de már nem volt forróság.
- Hát Te mit csinálsz? – kérdezte meg Lányi, akivel egy évfolyamra jártam, de ő jogásznak készült.
- Mit csinálnék, öregem. Állok és nézelődöm.
Ez a Lányi igazi beavatott fiú volt. Ő nem volt idevalósi, mégis néhány nap elteltével mindenkiről mindent tudott. Irigyeltem a gátlástalanságát, mert ez a gátlástalanság sikeres volt. Mindenki érezte, hogy nem kellemes ember, de a kellem akkoriban olcsó áru volt.
- Látod azt a lányt? – kérdezi tőlem, s Izabelre mutat.
- Látom, persze. Mi van vele?
- Szép, mi? – kérdezi, s kajánul felröhög.
- Szép. De vannak más szépek is.
- Vannak… - mondja, majd beleszagol a levegőbe. - De ilyen szép, édes öregem, ilyen tolakodón és megborzongatón szép nincs senki más.
Éreztem, hogy bennem kutat, a tekintete átjár, kopogtatásra nyújtott kézzel áll a lelkem ajtajánál, s közben figyel, szinte bámul, keresi a megremegéseimet, az ajkam rándulását, a szempillám rezdülését, figyeli a bőröm, hogy megcsiklandja-e a hirtelen jött vágy forró-hűvös fuvalma.
Aztán újra szól:
- Izabelnek hívják. A neve is szép. Szép ezen minden. Láttam a bokáját, szinte majdnem térdig felkapta a szoknyáját a szél. Ha láttál már formás lábat, felejtsd el. Ezt márványból faragta az Úristen vagy az ördög, vagy bárki, de ilyen nincs még egy. És a keze. Szép a keze, mint egy hercegkisasszonynak, akinek tejben fürdetik reggel és este a kezét, hogy makulátlanul fehér maradjon…
- Befejeznéd! – mondtam bosszankodva, s ez elég volt neki, hogy elkullogjon mellőlem.
Végre egyedül maradtam vele, elképzelt magával, fényes-ragyogó nevével.
Izabel még állt egy ideig, apró mosolyok közt fogadta a köszönéseket. A legtöbb fiú visszafordult, hogy ellopjon ebből az arcból egy apró és gyorsan párolgó impressziót.
Én pedig irigykedve néztem azokat, akiknek visszaköszönt. Aztán egyszerre eltűnt, hogy ne lássam napokig.

A főiskola koncerttermében láttam legközelebb. Éppen jól ráláttam, ahogy tőlem oldalt, egy kicsit előbbre ült.
Rövid, de erős taps térített magamhoz.
- Hölgyeim… és uraim – hallatszott a kicsit teátrális megszólítás.
Középkorú professzor állt előttünk hegedűvel a kezében.
- A mai előadásban a valaha írt legszebb zenét fogják hallani. Felkérem…
Már nem figyeltem a felkérésre, Izabelt kerestem. Ott ült most is, s érdeklődve nézett a pódium felé. Szinte fürkésztem a profilját, s meglepődtem, hogy mennyire szép rajzolatú arca van, mennyire arányos, s mennyire nem csinos vagy okos, hanem e kettőnek egyenrangú találkozása.
- … művésznővel előadjuk Bach D-moll kettősversenyét…
Közben a professzor mellett fiatal lány jelent meg, egy konzervatóriumi végzős növendék félszegen, megilletődve.
A zene ténylegesen szép volt. A legszebb, amit valaha hallottam. Nem voltam zeneértő, de ez a muzsika mégis érdekessé tette számomra az akkori jelenemet. Nyugodt, aranylón hömpölygő hegedűszólam felett egy még ragyogóbb hang énekelt. Ekkor újból Izabelt kerestem. A zene mintha rátalált volna erre az arcra, hogy együtt ragyogjanak. Valami lemondó érzékiség kötözte őket egymáshoz.
Aztán a zene eltűnt, s az újabb taps térített magamhoz. Izabel még mindig ott ült. Ernyedt mozdulatokkal emelte két tenyerét. Inkább megilletődött volt. Aztán megérezhette, hogy figyelem. Hirtelen rám nézett, majd visszafordult. Elszégyelltem magam, hogy ennyire tolakodó voltam. Aztán már nem volt a helyén.

Nem mutattak be egymásnak, hanem egészen véletlenül ismerkedtünk meg.
Azt a feladatot kaptam, hogy fordítsak le egy Henri Bremond-fejezetet a La poésie et les poètes című előadásból. Mivel a feladat számomra megoldhatatlan volt, ezért mellém rendeltek valakit, aki jobban beszél franciául, mint én. Mikor megtudtam, hogy Izabel az, egyszerre éreztem zavart, félelmet, örömet és nyugtalanságot.
Két nap azzal az izgalmas készülődéssel telt el, amit csak Lányi tudott elrontani.
- Megfogtad az Isten lábát. Most már csak a nő lábát kell megfognod.
- Idióta vagy. Nem is ismerem.
- Az a jó. Ma már nem kellenek ezek a hosszú ismerkedések. Ötvenhatban vagyunk, nincsen polgári etika és úri vizitáció.
- Hagyj, kérlek…
- Hagyj, kérlek! – gúnyolódott és csúfolt engem ez a Lányi, majd megragadta a karom, s szinte előadást tartott: - Élj a lehetőséggel, Izabel egy vidéki...
Itt megállt, kereste a szavakat. Nem vele akart bántani, hanem önmagammal:
 - Hiába is játssza itt az úrilányt, ma már nincsenek urak és hölgyek. Vadak vannak és vadászok nemtől függetlenül. Nem akarnak ezek sem hosszan ismerkedni. Te vagy a vad, megkóstolnak, aztán kiköpnek. Viselkedj te is így, légy férfi…
- Nem sokat tudsz te a nőkről – mondtam, és sietve indultam a bejárathoz.
- Ugyan, mintha te valami nagy tapasztalattal bírnál!
Még mondott valamit, de már nem érdekelt.
Zavart, hogy tele volt zajongó egyetemistákkal a folyosó, néhányan belém is ütköztek, mások pedig átnézve rajtam, elsiettek mellettem.
Hosszan sétáltam a környező utcákban, s leginkább öntudatlanul. A alkony estévé feketedett.
Az udvaron is sokak voltak, hangosan vitatkoztak, élénk mozdulatokkal magyaráztak.
És bosszantó volt, hogy a villamos nem indult, így egy órát sétáltam haza a vaksin imbolygó lámpák alatt, a szürke utcákon, s még azt sem láttam szépnek, ahogy a hold ráhajtja puffadt képét a háztetők pikkelyes vállára.

 

Napló Izabelről

 

Kisfiú voltam, mikor felfedeztem a másik padlást. Azt, amelyiknek a közelébe sem volt szabad mennünk. Gyakran megálltunk, s bámultunk a bátyámmal fel oda, ahol a létra szárai és felsőbb fokai elvesztek a sötét gomolygásban.

Csillagász bámulhat így az égboltra az utazás reménytelenségével. Vagy hajós az éjszakában távoli partot remélve.

Gyerekek voltunk, utazók és álmodozók.

Forró nyár volt akkoriban. Megfáradt dongó berregése dünnyögött elő a szőlőfürtök közül, s a fények fürtjei begördültek a szobába, hogy ott árnyakká és imbolygó rajzolatokká essenek szét.

Falusi ház és veranda, apró ablakú falusi szoba volt ifjúkorom kedves tája, világa. És fölötte a padlás.

Reggel volt, mikor felszöktem. A létra hidegen döngött a lépteim alatt, néha egyet-egyet reccsent.

A félelem keserű ízével értem fel a sötétségbe, a padlásra, közvetlenül a cserepek alá.

Zúgó, nehéz forróság csapott az arcomba. Viszont a sötétség kiszökkent a cserepek közti réseken, s helyettük hosszú fénypászták festettek apró foltokat a döngölt padlásfalakra.

Mindenfelé ládák, öreg eszközök, kivénhedt bútorok. Még egy hintaszék is ott ácsorgott szakadt háttámlával porosan és piszkosan.

A kémény mellett volt egy láda, otrombán nagy és titokzatos. Én azonban a kisebbekkel kezdtem. Egyikben kukorica, másikban paszuly volt, egy harmadikban kasza és baltafej, fogók, kalapácsok.

Mire végigjártam az összest, magam is piszkos, pókhálótól ragacsos, kormos szörnyeteggé váltam.

És akkor nyitottam fel a legizgalmasabbnak tűnőt.

Kedvemet szegte, hogy könyvek voltak benne. Elvénhedt, kopott könyvek, melyeknek a táblája leszakadt, a lapok megsárgultak, némelyik tépetten pördült ki az ujjam alól.

Az utolsóelőtti mesekönyv volt, zsengekorú kisgyermek könyvecskéje. Felette fényképalbum, s egy szürke notesz. Ez a három össze volt kötözve. A kötözés hamar elpattant, az idő elbánt a legerősebb kötéllel, a legféltőbb kötéssel is.

A fényképek különösek voltak. Furcsa hajviselet, hosszú és sötét ruhák, bábszerű emberek mozdulatlansága. A mesekönyvben egyszerű kis történetek voltak, számomra, aki a titkot és a kalandot kerestem, érdektelenek. A napló pedig dús és felnőttes írással volt teli.

Mikor vissza akartam tenni, egy fénykép esett ki belőle.

A fénypászták elé tartottam.

Gyerekfejjel is kellemesnek találtam ezt az arcot. Szép formájú fej, dús haj, nagy – kék vagy zöld – szempár.

- Tehát róla szól a napló – mondtam mintegy magamnak hangosan, s már érdekelni kezdett.

Ma már az okát is tudom, hiszen emlékszem azokra az évekre, mikor egy szabadon felejtett váll, egy nyak vagy egy ajak kétségbeesésbe taszított, hogy ennyi szépség közt én csúf vagyok.

Recsegtek a lapok, ahogy nyitogattam, vagy tovalökdöstem őket.  Kalandot kerestem összeszorult szívvel és kitágult szemmel…

 

Pesten ismertem meg Izabelt. Ő vidékről került fel, s minthogy megtudtam, felsőbb tanulmányokat folytatott.

Mikor először megláttam egy szeptemberi napon, meglepett, ahogy egyedül áll, s nézegeti az embereket.

Elutasító volt a tekintete, ugyanakkor a megfigyelés apró öröme rezdült meg a szemében. Mikor megszólították, mosolyogva válaszolt. Talán csak én éreztem, hogy a mosolyban legalább annyi udvarias megfelelni vágyás van, mint amennyi természetesség.

Rögvest érdekelni kezdett. Érdekelt a neve, hogy milyenek a mozdulatai, s milyen, ha éppen az én szemembe néz. De én érdektelen voltam számára. Messziről igyekeztem kilesni mindent, ami vele történik.

A szeptemberi nap a nyárt idézte még fényes aranyarcával, de már nem volt forróság.

- Hát Te mit csinálsz? – kérdezte meg Lányi, akivel egy évfolyamra jártam, de ő jogásznak készült.

- Mit csinálnék, öregem. Állok és nézelődöm.

Ez a Lányi igazi beavatott fiú volt. Ő nem volt idevalósi, mégis néhány nap elteltével mindenkiről mindent tudott. Irigyeltem a gátlástalanságát, mert ez a gátlástalanság sikeres volt. Mindenki érezte, hogy nem kellemes ember, de a kellem akkoriban ólcsó áru volt.

- Látod azt a lányt? – kérdezi tőlem, s Izabelre mutat.

- Látom, persze. Mi van vele?

- Szép, mi? – kérdezi, s kajánul felröhög.

- Szép. De vannak más szépek is.

- Vannak… - mondja, majd beleszagol a levegőbe. - De ilyen szép, édes öregem, ilyen tolakodón és megborzongatón szép nincs senki más.

Éreztem, hogy bennem kutat, a tekintete átjár, kopogtatásra nyújtott kézzel áll a lelkem ajtajánál, s közben figyel, szinte bámul, keresi a megremegéseimet, az ajkam rándulását, a szempillám rezdülését, figyeli a bőröm, hogy megcsiklandja-e a hirtelen jött vágy forró-hűvös fuvalma.

Aztán újra szól:

- Izabelnek hívják. A neve is szép. Szép ezen minden. Láttam a bokáját, szinte majdnem térdig felkapta a szoknyáját a szél. Ha láttál már formás lábat, felejtsd el. Ezt márványból faragta az Úristen vagy az ördög, vagy bárki, de ilyen nincs még egy. És a keze. Szép a keze, mint egy hercegkisasszonynak, akinek tejben fürdetik reggel és este a kezét, hogy makulátlanul fehér maradjon…

- Befejeznéd! – mondtam bosszankodva, s ez elég volt neki, hogy elkullogjon mellőlem.

Végre egyedül maradtam vele, elképzelt magával, fényes-ragyogó nevével.

Izabel még állt egy ideig, apró mosolyok köztfogadta a köszönéseket. A legtöbb fiú visszafordult, hogy ellopjon ebből az arcból egy apró és gyorsan párolgó impressziót.

Én pedig irigykedve néztem azokat, akiknek visszaköszönt. Aztán egyszerre eltűnt, hogy ne lássam napokig.

 

A főiskola koncerttermében láttam legközelebb. Éppen jól ráláttam, ahogy tőlem oldalt, egy kicsit előbbre ült.

Rövid, de erős taps térített magamhoz.

- Hölgyeim… és uraim – hallatszott a kicsit teátrális megszólítás.

Középkorú professzor állt előttünk hegedűvel a kezében.

- A mai előadásban a valaha írt legszebb zenét fogják hallani. Felkérem…

Már nem figyeltem a felkérésre, Izabelt kerestem. Ott ült most is, s érdeklődve nézett a pódium felé. Szinte fürkésztem a profilját, s meglepődtem, hogy mennyire szép rajzolatú arca van, mennyire arányos, s mennyirenbnemn csinos vagy okos, hanem e kettőnek egyenrangú találkozása.

- … művésznővel előadjuk Bach D-moll kettősversenyét…

Közben a professzor mellett fiatal lány jelent meg, egy konzervatóriumi végzős növendék félszegen, megilletődve.

A zene ténylegesen szép volt. A legszebb, amit valaha hallottam. Nem voltam zeneértő, de ez a muzsika mégis érdekessé tette számomra az akkori jelenemet. Nyugodt, aranylón hömpölygő hegedűszólam felett egy még ragyogóbb hang énekelt. Ekkor újból Izabelt kerestem. A zene mintha rátalált volna erre az arcra, hogy együtt ragyogjanak. Valami lemondó érzékiség kötözte őket egymáshoz.

Aztán a zene eltűnt, s az újabb taps térített magamhoz. Izabel még mindig ott ült. Ernyedt mozdulatokkal emelte két tenyerét. Inkább megilletődött volt. Aztán megérezhette, hogy figyelem. Hirtelen rám nézett, majd visszafordult. Elszégyelltem magam, hogy ennyire tolakodó voltam. Aztán már nem volt a helyén.

 

Nem mutattak be egymásnak, hanem egészen véletlenül ismerkedtünk meg.

Azt a feladatot kaptam, hogy fordítsak le egy Henri Bremond-fejezetet a La poésie et les poètes című előadásból. Mivel a feladat számomra megoldhatatlan volt, ezért mellém rendeltek valakit, aki jobban beszél franciául, mint én. Mikor megtudtam, hogy Izabel az, egyszerre éreztem zavart, félelmet, örömet és nyugtalanságot.

Két nap azzal az izgalmas készülődéssel telt el, amit csak Lányi tudott elrontani.

- Megfogtad az Isten lábát. Most már csak a nő lábát kell megfognod.

- Idióta vagy. Nem is ismerem.

- Az a jó. Ma már nem kellenek ezek a hosszú ismerkedések. Ötvenhatban vagyunk, nincsen polgári etika és úri vizitáció.

- Hagyj, kérlek…

- Hagyj, kérlek! – gúnyolódott és csúfolt engem ez a Lányi, majd megragadta a karom, s szinte előadást tartott: - Élj a lehetőséggel, Izabel egy vidéki...

Itt megállt, kereste a szavakat. Nem vele akart bántani, hanem önmagammal:

 - Hiába is játssza itt az úrilányt, ma már nincsenek urak és hölgyek. Vadak vannak és vadászok nemtől függetlenül. Nem akarnak ezek sem hosszan ismerkedni. Te vagy a vad, megkóstolnak, aztán kiköpnek. Viselkedj te is így, légy férfi…

- Nem sokat tudsz te a nőkről – mondtam, és sietve indultam a bejárathoz.

- Ugyan, mintha te valami nagy tapasztalattal bírnál!

Még mondott valamit, de már nem érdekelt.

Zavart, hogy tele volt zajongó egyetemistákkal a folyosó, néhányan belém is ütköztek, mások pedig átnézve rajtam, elsiettek mellettem.

Hosszan sétáltam a környező utcákban, s leginkább öntudatlanul. A alkony estévé feketedett.

Az udvaron is sokak voltak, hangosan vitatkoztak, élénk mozdulatokkal magyaráztak.

És bosszantó volt, hogy a villamos nem indult, így egy órát sétáltam haza a vaksin imbolygó lámpák alatt, a szürke utcákon, s még azt sem láttam szépnek, ahogy a hold ráhajtja puffadt képét a háztetők pikkelyes vállára.

 

Fél kilenc is elmúlt, mikor találkoztunk.

Különös volt a város, messzi morajok hallatszottak, de mások voltak, mint az estek olvadékony hangorgiái.

Meglepett, hogy egyszerűen öltözött, talán túl hétköznapiasan, mint aki számára nem is fontos, hogy velem kell eltöltenie egy órát.

Én alaposan kiöltöztem. Hosszú ideig válogattam, hogy mi lenne a helyes.

Ő pedig úgy viselkedett, mintha ez az alkalom egy bosszantó kötelesség lenne, amin mihamarabb túl kell esnie.

De ahogy múltak a percek, megváltozott. Figyelmes lett és érdeklődő.

Beszéltem neki az olvasottak eszmeiségéről, ő pedig hallgatott, s csak időnként nézett a szemembe. Még ügyetlenkedtem egy sort a papírokkal, ami látszólag mulattatta. Hallgatta, ahogy olvastam a fordításomat. Szinte kislányos hangja volt, ahogy okosan és szépen javított. Ostoba kölyöknek éreztem magam, úgy, mint amikor az osztály legbutább tanulója mellé rendelik a legokosabbat, aki lépten-nyomon hibát talál a bukdácsoló szamár minden megállapításában. Hirtelen rám tőrt, hogy ostobának és szánalmasnak tarthat, így fogtam a papírköteget, s ledobtam egy másik asztalra.

- Tehát hagyjuk Monsieur Bremond poétikáját? – nevette el magát.

Tele volt a hangja iróniával, az arca pedig fáradt mosollyal.

Meglepett, hogy nem érdekli Henri Bremond akadémikus okossága, s természetesnek vette, hogy kérdezgetem, ő pedig válaszol. Mesélt magáról, s hogy nem szeret itt lenni. Hiányzik neki az otthon, bár szép Pest, s még szebb Buda, de az emberek… Azonnal lelki rokonságot éreztem vele, s a szépsége átalakult valami titkos kegyelemmé, melyre ösztönösen vágytam. Most velem van egy ismeretlen és jellegtelen szobában másoktól nem háborítatva. Velem törődik, néha rám néz, elneveti magát, megértőn mosolyog, hosszan elgondolkodik a szavaimon. Már nem érzem azt, hogy senki és semmi vagyok mellette. Meghallgat, komolyan vesz, megért. Beleszerettem a szemébe, ebbe a zöld szempárba, melynek árnyalatai olyan gyorsan változtak. Mikor komoly volt, fakóvá lett, mikor nevetett, mélyzöld csillogássá tágult. Mikor elgondolkodott, régi emlékek tértek vissza hozzám. Ilyen volt a kert a régi házban, ilyen volt az anyám szeme, ilyen minden, ami békés és kellemes. És szép volt a keze, melyet olyan jó lett volna megfogni, megcsókolni. De még érinteni sem mertem, s a közelségét is óvatosan kerültem, nehogy összetörjem a tisztelet kristályburkát, mely láthatatlanul, mégis olyan intenzíven feszült kettőnk közt.

Észre sem vettem, hogy tompa kiabálás lopakodik fel a szobába, mikor Izabel az ablakhoz lépett.

- Becsukom… Alig halljuk egymást.

Abban a pillanatban erős robaj, lövés rázta meg a szobát. Messzi ablakcsörömpölés, majd ordítás hallatszott. Aztán újabb lövések, majd egy autómotor felhördült.

Izabel ijedten nézett rám. Csak a fejem ráztam, nem tudtam, mi történhetett.

Mindketten az ablakban álltunk, de a sötét házak sziluettjei alig láthatóan emelkedtek ki a szürke utcák forgatagából.

- Menjünk le! Nézzük meg, mi történt!

- Ne… Biztos nagy a baj!  - válaszolta csendes, fakó ajakkal. – Valaki mesélte, hogy Debrecenben harcok voltak. Aztán kikapcsolták a telefonokat.

- Gyere, menjünk! – mondtam, s megfogtam a kezét.

Váratlan volt mindez, láttam a meglepettségét.

Óvatosan lépett egyet felém, én pedig megálltam. Nagyon közel került az arcunk egymáséhoz.

- Ne félj! – suttogtam.

- Tőled nem félek – válaszolta.

Szinte csak a szemét, az orrát és a homlokát láttam, s közelről olyan fájdalmasan szép volt, hogy megremegtem.

- Te fázol… - mondta fátyolos hangon. Majd anyáskodón hozzátette: - És ki akarsz menni az estbe. Hiszen késő van! És a porta…

- Nem fázom. Csak jó lenne…

- Mi lenne jó?

- Semmi…

- Ugyan! Mondd ki, amit akartál!

- Csak… Sétálni lenne jó veled. Ott, ahol mégg jobban kettesben lehetünk.Itt megzavarhatnak.

-  Ennél is jobban? – és elnevette magát. Kedves kis csilingelés volt ez a nevetés, apró, de fülledt és izgató. - Ugyan, ki zavarna meg? Nincs senki bent a szobákban. Mindenki kiment a gyűlésre.

- Akkor mi is menjünk! – mondtam, s a kezét szinte szorongatva indultunk a folyosóra.

- Várj, hozom a kabátomat! De ígérd meg, hogy nem lesz baj!

- Ígérem – válaszoltam. – Kint van a fél egyetem.

Bolond voltam. Inkább vele maradtam volna. De féltem, hogy unalmas vagyok neki.  

Összegombolatlan kabáttal futottunk le a lépcsőkön.

- Maguk hova mennek tíz után? – szólt az öreg portás, s zseblámpával az arcomba világított.

- Ugyan már, István bácsi! Gyűlés van a városban. Odamegyünk.

- Maga nem is lehetne ilyenkor a kollégiumban! – dörmögte az öreg, majd két köhécselés közben még lövésekről morgott.

- Nem lövések azok… - feleltem lelkesen -, csak tűzijáték vagy valami hasonló.

- Tűzijáték a fenét! Puska ropog így, orosz fegyver. Ezért a kishölgyet engedje vissza, maga meg minél nagyobb kerülővel menjen haza ezeken a kisutcákon, mert… Tudja azt maga! – morogta a sokat látott ember óvatosságával.

Izabelt magammal rángatva futni kezdtünk. Az öregember még kiabált valamit, melyekből csak szavakat hallottunk. Füstölgött a leheletünk, ahogy az egyik utcát a másik után hagytuk el. És nevettünk. Önfeledten és megrészegülten egymástól.

A város pedig hangosan szuszogott, morgott, az emberi lármát sötét arabeszkekké festve hozta el nekünk a hűvös őszi est.

Aztán egész közelről újabb lövés. Még a lövedék fütyülését is hallottuk, majd a becsapódást, az emberek ordítozását.

Izabel ijedten bújt hozzám.

- Menjünk vissza! Tényleg lövöldöznek!

- Menjünk… És bocsáss meg! – dadogtam felé.

- Nem te tehetsz róla- válaszolta, s a kezem után nyúlt.

Hirtelen megremegett a föld a lábunk alatt. Tank dübörgött elő a tér felől.

- Istenem! – mondta Izabel, s a sápadtsága szinte világított a sötétben. Egy kapualjba húztam, s szorosan magamhoz öleltem.

- Nem lesz semmi baj… Velünk nem – suttogtam, s megcsókoltam a homlokát. Nem ellenkezett, megadón lehajtotta a fejét.

 

Éjfélre járt az idő, mikor a kollégiumhoz értünk.

- Jó volt veled – mondta kissé zavartan. Majd határozottan hozzátette: - Jó veled.

- Mennyire jó? – kérdeztem csalfán, mint aki elfelejtette, hogy innen néhány kilométerrel alrébb az utcák megteltek a halál sötét lármáival.

Egy pillanat volt, ahogy az ajka az ajkamat érte.

- Ennyire – mondta, s elmosolyodott. – Majdnem nagyon – nevette el magát.

 

Másnap egy üzenet várt, mikor kerestem.

- Ugye, te vagy a…? – kérdezte a szobatársnője.

Barna hajú, fekete szemű lány volt, s nagyon csinos.

- Igen, persze – válaszoltam dadogva.

- Izabel írt neked. Ne ijedj meg, haza kellett utaznia!

Zavartan kitámolyogtam a kollégium elé. Ott leültem egy padra. Felbontottam az összehajtott kis levelét.

 

Kedves, bocsáss meg, hogy nem szóltam, de nem tudtam vagy nem akartam itt maradni. Nagy most a zűrzavar. Bennem is. Ilyenkor otthon a helyem. Illetve nem itt van. Tegnap nagyon kiszolgáltatott voltam. És nekem… de ezt majd szóban.

 

I.

 

Soha nem szerettem a talányos mondatokat, a félbehagyott sorokat. Talán azért, mert én is félbehagyott sorsú senki voltam. Most mégis bosszantott minden. Mit számítottam akkor, amikor a hírek szerint tegnap harcok dúltak, s néhányan meg is haltak.

Az egyetem nem érdekelt, tudtam, hogy felbolydult az is. A rádió fasisztázott, s az utcákon tankok ácsorogtak. Láttam néhány barikádot, de a fejem tele volt izzó-kavargó gondolatokkal.

- Hát te itt? Jó hogy jöttél…

Lányi volt az.

- És te, öregem… Mit keresel itt?– vetettem oda neki.

- Háború van… öregem. – A gúnytól elnehezült a szó a szájában. Kioktató lett és számonkérő. - Neked is itt a helyed.

- Nem érdekel a háborúd. Éppen haza indulok, aztán leutazom vidékre.

- Most? Hiszen a körúton fel sem száradt a vér, te pedig most akarsz elszökni?

- Elszökni? Nem, nincs szó ilyesmiről.

- Hát akkor miről van szó? Tele van orosszal a város, van vagy két tucat barikád. De igazad van. Vigyázd a bölcsész feneked és a pénzzel kibélelt életed!

- Nekem ne prédikálj a dolgok helyességéről. Ez egy átverés.

- Átverés? – hosszan megnyújtja a szót, különösen az á-t.

- Értsd úgy, ahogy akarod!

- Itt a hazád sorsa fog eldőlni! Emberek halnak, te pedig lesajnálod azokat, akik miattad… Pedig nem vagy ostoba. És gyávának sem nézel ki..

- Legyek mindkettő, akkor sem érdekel.

- Idefigyelj! – megfogja a kabátomat, s magához húz. – Te az egyik legokosabb vagy az egyetemen. Pontosan neked kell értened, hogy ez mennyire…

- Nemes? – kérdezek vissza most én is a gúny sűrű és mocskos hangsúlyával.

- Nem számítanak a szavak. Hősies, bátor, hazafias… Egyre megy. Maradj itt, kellenek a jó barátok, okos és értelmes emberek!

- Ha van eszed, itt hagyod ezt az egészet – mondom most inkább szomorún. – Nem kell itt maradnod. Szerinted hány percet adnak nektek az orosz tankok? Láttam vagy ötvenet.

- Tudod, hogy nem ez számít…

- Akkor mi számít? – kérdezek vissza.

Látom, hogy elbizonytalanítottam. Keresi a szavakat. Nem érdekel a válasza.

Szó nélkül otthagytam. 

A villamosok alig jártak, néha egy-egy ment. Az elsőre felszálltam, hogy a Nyugatihoz kimenjek.

A hídfőnél újabb tankok, a kisebb utcák üresek voltak, a parkok viszont megteltek emberekkel. Szerda reggel volt, s a villamosok is óráként jöttek. Összesen egyet láttam, az is olyan volt, mintha vonszolná magát. Félelem és óvatosság remegett még a levegőben is.

Aztán megállították a miénket.

- Szálljanak le! – szólt egy ávós, mögötte két rendőr. – Maga is!

Lent teherautó és egy teherautónyi katona.

- Hova megy? – kérdezte tőlem az előbbi.

- A Nyugatiba.

- Most nem fog elutazni.

- De fontos…

- Most nem fog elutazni! Nem érti! – köpködi az arcomba.

- De, értem.

- Arra induljon vissza, arra biztonságos!

Kóvályogva kísértek a pesti utcákon. A város, mint valami megbénított szörnyeteg, tehetetlenül vergődik…

 

 

Fél órája olvasgatom a szöveget. Vannak oldalak, melyeket nehezen betűzök, másokat alig értek. Egy lap félbeszakadva, rajta szavak, legtöbbje olvashatatlan.  Most, ahogy visszalapozok a naplóban, látom, hogy tizenhét oldal hiányzik. A nyolcadik oldalig jutottam, s most huszonötödik következik. Csak később tudtam meg, hogy tizenhét lapnyi világtörténelem hiányzik. Azt is megtudtam, hogy szándékosan tépte ki valaki ezeket a lapokat.

 

November vége volt. Visszatértem az egyetemre.

Az emberek megváltoztak. Tettetett nyugalom ül a homlokokon. A szájak bezáródtak vagy bezárták azokat. Az egykor zajos folyosók most idegesen konganak.

Vannak, akik eltűntek, mások kompromittálódtak. A meghaltakról nem illik, az eltávolítottakról nem szabad beszélni. A közönynek is van színe.  Nem szürke, hanem kék, mint a vénemberek kezén az erek. És kegyelet nélkül lüktet az arcokon, a szemhéjakban, az ujjak dobolásán, az ajkak remegésén, a megrendült emberek homlokán.

Azt mondják, hogy a Lányi meghalt. Mások azt terjesztik, hogy megszökött.

 

Izabelt nem láttam már két hete.

Ádvent.

A szobájában más lakik. Új lány, ismeretlen arc. Még egy hét, s Izabel helyett is más valaki költözik be oda.

Megállok a társalgóban. Egy hónapja voltam vele, itt beszélgettünk. Milyen is volt? Egyszerűen öltözködött. Az álla, a füle, az orra és a szemöldöke… Mind csupa tökéletes vonal.. A szeme… Nem találom sehol azt a színt.

Még néhányszor visszajöttem ide. Kísértetek járják ezt a helyet. Néha látni vélem egy pillanatra. Ahogy becsukja az ablakot. Vagy ahogy ijedten hozzám lép.

- Ez a tied! Azt mondta valaki, hogy ma is bejössz. Ezt keresed… Nemde?

Egyetemista lány áll előttem. Átlagos, egyszerű és óvatoskodó. Az Henri Bremond-fordításom van a kezében.

- Igen, az enyém volt valamikor – hebegem.

- A neved rajta van – mondja komolyan.

- Honnan került elő?

- A régi lány hagyta itt. Vagy tőle maradt itt.

- Hol van most a régi lány? – csattanok fel váratlanul.

- Nem tudom. Nincs itt és kész.

Azzal magamra hagy. Az ajtóból még visszanéz. Hosszan bámulok arra. Hátha Izabel kilép rajta, s felém mosolyogja, hogy folytassuk az Henri Bremond-cikket. „Te annyi félrefordítást írtál ide. Ez az ige nem ezt jelenti. Ima és költészet… Ha elolvastad volna” Hallom a nevetését. Olyan lágy és finom

Ajtó csapódik be. Összerezzenek. Az utcák hidegek. Nagy halottasháznak tűnnek. Talán azok is.

 

Elmúlt a karácsony. A vizsgáimat letettem, hamarabb, mint kellett, s rosszabbul is. Valami tétova nemtörődömség ül rajtam, mint valami átok. Szigorú őr, én pedig alázatos fegyence vagyok.

Soha nem láttam ennyi megkeseredett embert a templomban. És soha embert sem. Mindenki vigaszt keres.

 

A napló a következő oldalakon megváltozik. Néhánysornyi bejegyzések egészen a 130. oldalig. És az összes oldal áthúzva. Látszik, valaki nem törődött az idővel. Ezzel a résnyivel, melyen kikukucskál a boldogtalanság. Túl szabályos a vonal, egy forma a tinta, csak a mozdulat válik türelmetlenebbé és kíméletlenebbé. Több lap is kilyukadt, elrepedt. Lapozgatok, s elsuhant előttem a hatvanas, majd a hetvenes évek.

Aztán hallom, hogy szólongatnak. A nagyapám az.

Tolvajként kerülök ki a kamrából a ház mögé…

 

Zsong az este. Sűrű és fekete ciripelés kövéredik a határra. Minden bokor egy moccanás, minden lomb - remegés.

A napló az asztalomon. Rajta két kis könyv hever. Csak meg ne lássa az apám!

Köröttem mindenki alszik.

Nem tudok elaludni. Egész délelőtt olvastam és képzelődtem, s most bennem van a pesti utcákon a rohanás, rajtam dübörögnek a lánctalpak, a fejembe sikítanak a puskalövések. Önnön gyermekségem lázad fel a testem ellen.

Kilopódzom a nyári konyhába. Elhúzom a függönyt, gyertyát gyújtok. Vén konyha megereszkedett ajtóval, meggörnyed bútorokkal. Ha meghalnak, akik itt laknak, itt minden eltűnik. Apám beszélt erről.

Most pedig a napló beszél… Átfutom a régi éveket, több mint két évtized. Semmitmondó bejegyzések százai.

Aztán eltűnik az áthúzás, a napló újra élni kezd.

 

Ősz volt, késő októberi nap. Mint az a régi. Hideg, jégszakállas éjszakák után ragyogó, de hűvös nappalok jöttek.

Ma kaptam fizetésemelést a vén antikváriustól. Öreg, tisztességes ember. Az öregség megtisztította és elgyengítette.

Még azt is mondta, hogy válasszak magamnak néhány könyvet. Kívülről tudtam, hogy mely polcokon milyen könyvek vannak. Most mégis fontoskodva bámultam, mint gyermek, aki éhesen körbeszagolja a cukrászdát. Minden ajtónyitásra felkaptam a fejem. Előbb egy öreg jött be, majd ketten kimentek. Aztán apa és fia, majd két diákféle. Aztán egy nő két gyermekkel.

Megtörölgettem néhány ósdi könyvet, évek óta ott terpeszkedtek.

Két kisgyermek szalad el mellettem. Felnézek, az öreg maga elé bámul. Régebben ráförmedt a gyerekekre. Ma már észre sem veszi őket.

Nézegetem a franciákat. Kevés eredeti nyelvű van. Néhány Verlaine, Mauriac, néhány modern, egy szakadozott Brunetiere tanulmánykötet. Kövér, elhízott könyv.

- Kérem, segítene? – szól rám egy női hang.

- Tessék parancsolni! – mondom, s magam is meglepődöm a szavaimon. Mennyire antik darab vagyok én is a sok régiség között.

- Régi kiadású gyermekkönyvet keresek – feleli a nő, s zavarbaejtőn ismerős mosollyal néz rám.

- Jöjjön velem! Arra, hátul! – válaszolom, s elindulok a hátsó falhoz.

Egy pillanatra összerázkódik. Majd engedelmesen követ. Néhány perc, és szólongatja a gyermekeit.

Nem néz rám, úgy mondja:

- Köszönöm, most már egyedül is elboldogulok.

- Értem… Szóljon, ha szüksége lesz rám! – felelem, s megint elcsodálkozom, mennyireén is az egyik butora vagyok az öreg falaknak.

Nem válaszol, hanem belemélyed a könyvek nézegetésébe.

Egy pillanatig tétovázom. A sok öregember vagy diák után szinte rám kiabál a szépsége. Visszafordulok. Háttal áll nekem. Karcsú, formás lábból valamit enged látni a kabátja is.

Mi dolgom lehet vele?

Nem ismerem, pedig ismerős ez a szépség. Valakit megszólítok. Elutasít. Újabb emberhez lépek. Int, hogy nem kér a segítségemből. Közben a nőt bámulom.

Óvatos minden mozdulata. Zavartan néz körbe, majd hátra. Behúzódom egy szekrény mögé.

Kezében könyv, sietős lépésekkel indul a pénztárhoz. Közben egy pillanatra oldalra néz. Aztán a vén antikváriussal kezd beszélgetni. Gyorsan fizet, minden mozdulata kapkodó. Az egyik kisgyermek belékapaszkodik a karjába. Ő már nagyobbacska. A kisebbiknek óvón fogja a kezét. Elindul a kijárat felé. Apró csilingelés, s csak a bejárati ajtó felett reszkető kis harang jelezte, hogy itt volt.

Talán egy perc telik el.

- Hiszen őt ismerem…

Ez villant át rajtam. És már egy perc eltelt!  Hatvan lépést is megtehetett bármelyik irányban. A szorongás  a legjobb kifejezés, amit akkor éreztem. Talán soha nem látom újra! Hiszen miattam futott el, én pedig miatta futok utána…

Az ajtóban valakit majdnem fellöktem.

- Bocsánat! - kiáltom utána.

A hideg levegő arcomba csap, a napfény elvakít. Keresem őt. Aztán meglátom. Nem messze állt meg innen. Éppen a gyermekeit ülteti az autójába. Csak ők vannak. Hárman.

- Izabel?

Zavartan fordul meg.

- Tudom, hogy megismertél, s márén is Téged…

- Igen, megismertelek. Féltem, hogy te is.

- És ezért menekülsz.

- Nem Tőled.

- Hát kitől?

- Nem valakitől. Valamitől, ami rég volt és elmúlt.

Aztán a gyerekekhez szól:

- Csukjátok be az ajtót! Én még beszélek a bácsival.

A gyerekek engedelmesek, s bár az egyikük hosszan megbámul. Még hallom az autóból a puhán kattogó gyermekkíváncsiságot:

- Te ismered ezt a bácsit?

Izabel int nekik, majd visszafordul. Rám néz, s most a régi Izabelt keresem. Apró ráncok, nőies arc, de ugyanaz a szem. Mintha nyúlánkabb lenne. És artisztikusabbak a mozdulatai.

- Kedvesek a gyerekeid.

Elmosolyodik, ahogy az anyák szoktak, mikor megdicsérik a gyermeküket.

- Igen, azok.

Én keresem a szavakat, ő tördeli a kezét. Látom, ahogy az ujjak egymásba botlanak, majd egymás közé menekülnek.

- Menekültél előlem – mondom neki halk szomorúsággal.

- Menekültem volna? Talán. Én másnak nevezném.

- Azt írtad, hogy majd szóban…

- Nem emlékszem már. De biztos úgy van.

- Ennyire zavar az a négy-öt óra? Mondhattad volna, hogy „Szervusz! Örülök, hogy látlak!” Vagy kérdeztél volna, hogy miként élek, van-e a családom.

- Mondhattam volna.  De mit számítana valamit? – kérdezi ő is szelíd melankóliával.

- Számít. Nekem számít.

- Annyi év eltelt azóta. Meglepett, mikor megláttalak. Nem tudtam neked mit mondani. Mondtam volna azt, hogy: „Szervusz! Örülök, hogy látlak?” Hiszen nem örültem.

- Nem?

Megszédültem a válaszától. Fájt, ahogy itt állt előttem, s így beszél.

- Ez más. A helyzet is, én is.

- Amiről beszélni akartál?

- Igen, amiről beszélni akartam – válaszolta, s még mindig hűvös kíméletlenséget éreztem a szavaiban. – Arról, hogy akkoriban nem voltam egyedül. Semmi komoly, de mégis igazságtalan lett volna.

- Kivel?

- Vele, veled, magammal.

Csend lett, hosszú és megszégyenítő csend.

- Ne haragudj! Nem ismertelek, de éreztem, hogy szeretsz. Én még annyira fiatal voltam. Vonzottál, s talán szerelem is lehetett volna. Még akár ezeknek a csöppségeknek is te lehettél volna az apjuk.

A hallgatásomra szánalommal figyelt.

- Lassan mennem kell. Nem várakoztathatom meg hosszan a gyereket. De még annyit… Bocsáss meg, udvariatlan és igazságtalan vagyok!

- Igen?

- Veled mi van?

- Látod. Itt dolgozom.

- Bölcsészdiplomával…

- Igen, bölcsészdiplomával.

Hosszan és mélyen a szemembe néz. A hajával eljátszadozott az októberi enyhe szél. Most megint olyan, mint régen. Szép, kívánatos és érzelgős.

- Feleség? Gyerekek?

- Van feleségem. És egy fiam – mondtam, s eszembe jutottak ők, akik egy félembert kaptak amiatt az október 24-i nap miatt, amikor egy cetli várt, melyen az volt írva, hogy majd „szóban”.

Erre a szóra vártam, s most már nem számított. Az idő kíméletlen úr, az ember pedig suta szolgája az elmúló éveknek. A fiam már egész nagy és komoly fiú, s hirtelen rám tört az érzés, hogy mennyire igazságtalan voltam vele.

Kezet nyújtott. Aztán beült az autójába, s elhajtott. Nem akartam sokáig nézni ezt a fekete kisautót a körúton. Ott, ahol az egykori őszön tankok álltak, s valaki egy vödör vízzel takarította a vért, mert bárhogy forgatták, a halottból hosszú, feketés csíkban lolyt ki. Szinte ma is látom magam előtt a két holtestet, ahogy feldobják őket egy teherautó platójára.

Az ég ragyogó volt, s a csalóka napfény a lombok közé lopózott, hogy megszentelő, aranyos fáklyákká gyújtsa azokat…

 

Felnőttem, s szeretettel gondolok arra a kisfiúra, aki visszacsempészte a naplót a padlásra. A sorsokat nem szabad megérinteni, mert azok szomorúsága átáramlik az emberbe. Én is hosszú ideig cipeltem magammal ezt a történetet. Nem tudtam meg, kinek volt a története. Soha nem faggattam volna a nagyapámat. És az sem számított, hogy mi okból került a padlására ez a napló. A képet azonban eltettem. Kevés ilyen szép nő létezik, mint amilyen Izabel volt. Sűrű és barna lombú haj, kék vagy zöld szempár, gyönyörű orr, ajak és áll.

A nagyszüleim meghaltak, a házat lebontották. Hosszan elnéztem, ahogy a falak összeroskadtak, a tető lezuhan. A padláson található ócska ruhákat, szétfoszlott könyveket elégették, mintha azok ócska lomok lettek volna.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007