2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Kísértés 5.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

 

9.

Eljött az október.
Matilde ezekhez a napokhoz öltözött. A komor reggelek, a közönyös délelőttök és a hirtelen jött alkony rémületének színeit vette magára.
Az első héten nem mozdult ki. A gyermeke hirtelen jobban lett, az anyját lerángatta az udvarra, hogy a falevelekbe hemperegjenek, szaladozzanak a vén fűzek körül.
Aztán az asszony is kimozdult. És amint megcsapta a szabadság színtelen kísértése, el-eljárt az olcsó negyed utcái felé. Tétován és riadtan megnézte az örömlányokat. Eddig csak olvasott róluk. Most a közönye kíváncsisággá mélyült.
Hideg volt, de ezeknek a lányoknak csupasz volt a válluk, mély volt a dekoltázsuk, s a szemérmetlenebbek megmutatták fehér, de az estekben pirosra fagyott combjukat, apró térdüket, vékony, ütlegnyomoktól foltos lábszárukat. A legfiatalabbak, akik talán tizenkét-tizenhárom évesek lehettek, megmutatták apró mellüket, mely még bimbozó ígéret volt, megmutatták pihéző hónaljukat, vékony, izmos combjukat, mert középkorú polgártól az agg városi tanácsosokig ezért fizettek, a látványért és a látvány olyan póráz volt, mely a legrosszabb ösztönöket is képes volt őrületté zaklatni.
- Mit bámul maga, he! – kiáltott felé az egyik.
Szőke volt, de ahogy a felső ajkát felrántotta, rossz foga sötétlett elő. Pedig széparcú lány volt karcsú derékkal, feszengő, akaratos kebellel, hosszú lábbal. Matilde úgy érezte, hogy ez a lány talán még tizenkilenc éves sem lehet. És már elhasznált és kihasznált, beteg és lompos. Undor helyett szánalmat érzett. Még akkor is, ha az a másik fenyegette, aljas, kíméletlen szavakat ordított feléje, majd lehajolt egy kilazult utcakőért, s feléje dobta.
Nem volt gyáva, ezért nem is sietett, csak tettetett megvetéssel elindult a főtér felé. De ahogy ment, mocskosnak érezte magát. Vágyta a folyót, ezért meggyorsította a lépteit. Nem szeretett erre jönni, itt állt a zsidónegyed, hamuszürke és koszos szakállú öregek bámészkodtak, de a kerítések, alagsorok árnyékába, kapuk alá leskelődő szemeket képzelt. És a közeli utcákban mindenféle náció lakott eltakart arccal, izzó szempárral.
Mikor kiért a partra, könnyítet sálján, s úgy lélegezte be a vízparti tájat a nagy kékséggel, a pislákoló csillagokkal, az uszályok morajával, egy-egy csónak evezőjének csoszogásával.
Egy bárka illegett néhány száz méterre, apró folt a hosszú uszályok mellett. Megbabonázta a látvány, ahogy a tömzsi árboc kitárt karral feszítette a világnak a keskeny vitorlát.

10.

Hogy miképp került a Rue de Wienne felé, maga sem tudta. Ott volt ezen a lecsúszó polgári negyedben. Mint egy hiéna, úgy leste a házat, melyben először látta Maurice-t kirohanni. Szép volt, soha nem látott ilyen szép férfit. Még a későbbi Maurice sem volt olyan szép, mint az akkor meglátott, elmosódott, elvesztegetett pillanatkép. Megállt a ház előtt, tétovázott, hogy benyisson.
Egyszerre kitárult az ajtó. Ismerős arc volt, s akkor döbbent rá, hogy a rendőrfelügyelő az.
- Jó estét asszonyom! – mondta az nem meglepődve.
Nem köszönt, megdöbbent a viszontlátástól.
- Mi járatban? – kérdezte a rendőr, s akkor Matilde összerezzent.
Nem tudta még mindig, hogy miért van itt.
- Tehát? - kérdezte a rendőr újra, de semmi gyanakvás nem volt az arcában.
- Erre jártam... És a zongora...
- Igen, a zongoratanár – válaszolta a rendőr.
Hallgatott. Aztán előtört belőle az a kérdés, melyet újra és újra magának tett fel, s Maurice-nak, de nem gondolt arra, hogy éppen ennek az embernek, aki itt áll előtte, langyos páraként gőzölög a szájából minden lélegzetvétel.
- Van már gyanúsítottjuk? – kérdezte halkan, de nem óvatoskodva.
- Gyanúsított mindig van. Akik a házban laknak, maga, a barátai, az egész város.
- Gyanús vagyok? – nevette el magát kényszeredetten.
- Nem abban az értelemben, hogy megfigyeljük, hogy nyomozzunk kegyed után.
- Hát milyen értelemben?
A rendőr egy kicsit elgondolkodott, majd az asszony szemébe nézett.
- Mint aki alkalmas egy ilyen bűntettet elkövetésre. A testi ereje megvan hozzá, többször megfordult a házban. És most is itt van, pedig nincs magával a fia, zongoraóra sincs, és zongoratanár sincs.
- Ez nevetséges... Hiszen nem is ismertem azt a nőt. Soha nem is láttam.
- Ha nyomoznánk ön után, pont ezeknek a szavaknak nem lenne semmi jelentőségük.
- De nem nyomoznak, tehát a szavaim...
- A szavai nem érdekelnek. Csak a tettei.
- Miféle tetteim?
- Ön találkozik egy bizonyos Monsieur Maurice Musset-vel.
- Igen, találkoztam. A család baráti köréhez tartozik.
- Ez azért meglepő, madame, mert a férje nem emlékezett rá.
- A férjem? Mi köze ehhez a férjemnek?
- Őt megfigyeltük.
- Mi okuk volt erre?
- Ugyanis a férje figyeltette magát. Magánnyomozót bérelt.
Matilde egy pillanatra megszédült. A férje... Miket tehetett még? Ki ez az ember? És miféle? Ez a puha és hűvös, de átforrósodni és pusztítva izzani képes férfi mire képes. Tucatnyi gondolat ébredt Matilde fejében, s egy pillanatra gyűlölte a férjét, a következő pillanatban együttérzés lobbant fel a tudatában, hiszen törődik vele, vágyja, szereti, vonzza azt a hallgatag, mégis kellemetlennek hitt férfit. Aztán szánni kezdte, hiszen nem szerette, s ha meg is vetette néhány estén, az az ember otthont és kényelmet adott neki. Hirtelen érezte a bőrén a forró leheletet, ahogy fölé hajolt, ahogy a mellét csókolta, a combjába belekarmolt, ahogy igyekezett gyengéd lenni, de a mohóság kiszolgáltatottá tette. Látta magát a hajnalokon, ahogy a férje elment, s ő nézte a testét, mely anyagszerűvé vált, izzadt és karmolt bőr volt, elnyűtt formák üres impressziója. Gyűlölte ilyenkor magát, olyan volt, mint azok a nők, ott a külvárosi negyedben.
- Jól van? – kérdezte a rendőr.
- Igen... Igen... Semmi bajom.
- Itt áll az autóm. Hazaviszem.
- Csak a térig vigyen. Inni szeretnék valamit. Egy kicsit leülni idegen helyen. Inni valamit. Kávét, abszintet. Bármit.
Matilde elnézett a folyó felé, mely mint egy nagy vörös alvadt seb, megfeketedett az ég szürke bőrén, a távolság szürke pompájában.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007