Álom
Furcsa álmom volt éjjel. Furcsa és kettős. Gyönyörű és borzalmas, békés és egyben véres, felemelő és megalázó, szívet melengető és közben kezet-lábat elzsibbasztó, egyszerre mennyei és pokoli.
Az eleje volt a SZÉP.
Egy smaragdszigetről álmodtam.
Ott sétáltam, egyedül az erdőben egy elhagyatott ösvényen; és annyira, de annyira ZÖLD volt minden, hogy csupa csodálatos drágakő táncolt a szemeim előtt: smaragd, jáde, krizopráz, zöld achát, malachit… annyira megnyugtató volt, annyi szeretet volt bennem, hogy hirtelen megöleltem volna minden egyes fát, belefeküdtem volna a magas fűbe minden tisztáson, és fel akartam szállni a fákra, hogy együtt énekelhessek a madarakkal.
Azt hiszem, meg is tettem; legalábbis így emlékszem.
Egy vers is született erről.
Nézd, ahogy a kék-sárga összeolvad,
és smaragdszínű üvegtóvá kövül;
bár csillogó vize szomjat nem olthat,
ha elmerülsz benne, csend vesz majd körül.
Érezd a mezőt! A tengernyi fűszál
olyan puhán süpped lábaid alatt,
mint Aladdin szőnyege; szinte felszáll,
és minden bánatod odalenn marad.
Repülj csak, míg a halhatatlan földek
zöldben játszó határait meglátod;
ott, hol végtelen erdők üdvözölnek,
lesz az otthonod s igazi világod.
Örök nyugalom fog várni ott terád,
hol mindig érzed a fenyők illatát.(1)
Eltűnődök sokszor ezen az álmon. Repültem, szálltam szárnyak nélkül, úsztam a levegőben, mintha kristálytiszta, puha vízben lettem volna. És lélegeztem: a levegő édes volt, de nem tolakodóan édes, hanem kellemes, virágos és friss. Hálás vagyok, hogy ez a kép megmaradt – sokszor elvesznek az álmok, ugye, és csak valami homályos érzés marad utánuk, hogy volt valami, ami szép volt és jó volt, és boldog volt – de ez tényleg megmaradt bennem.
Bármikor fel tudom idézni – hála Istennek.
Nagyon, nagyon távolról halk zeneszót is hozott a szél. Hegedű, duda és ének… daloltak valakik… vagy valamik? Ezt nem sikerült megtudnom, mert sosem jutottam annyira közel a mulatozókhoz, hogy meglessem őket. Azt hiszem, próbáltam, de ebben nem vagyok annyira biztos.
Azt tudom, hogy az oldalamon feküdtem, a fejem feltámasztottam a kezemmel, arcom a tenyeremben volt és úgy hallgattam a dalolást egy mező közepén.
Tényleg, hogy kerültem én egy napsütötte rétre az erdőből?
Nem tudom. Valahol a forrásnál lehettek a zenészek az erdő szívében. Talán tündérek voltak. Fák között szökellő, virágról-virágra szálló, bokrok sűrűjében épített palotában lakó tündérlények. Nem tudom. Én csak hallgattam a zenét, a szám sarkában egy fűszál, azt rágcsáltam közben. Finom, édes íze volt annak a fűnek. Finomabb volt akkor, mint bármilyen étel, frissítőbb, mint egy kulacs forrásvíz.
Igen, közben az eső is eleredt, de arra nem emlékszem, mikor kezdett esni. Kellemes, langyos eső volt, simogattak a cseppek; olyan volt, mint valami kellemes és langyos fürdő.
[…]
És akkor hirtelen minden rosszra fordult. Nagyon rosszra.
Még mindig esett, de az eső már hideg volt, és egyre nagyobb cseppekben hullott, úgy ütötte a testem minden egyes csepp, mint megannyi kis kalapács. Próbáltam menekülni, fedezéket keresni, de hiába. És elkezdett fújni a metsző szél… Egyre erősebben, egyre tombolóbban kavargott körülöttem, port, száraz, aszott leveleket vágva az arcomba.
Emlékszem, hogy beszaladtam a fák közé. Hirtelen ott volt megint az erdő; de a fák kopaszok voltak, lomb sehol. A puszta ágak meg nem tudtak megvédeni.
A rohanástól nagyon megszomjaztam akkor, de hiába tartottam a szám a sötét felhőkből zuhogó eső felé, annyira keserű volt a víz, hogy öklendezni kezdtem tőle. Kerestem a forrást, ahonnan a zeneszó jött nemrég. Meg is találtam.
Vörös volt. Vörös, iszapos és elhagyatott.
Már úgy égett a torkom, mintha parazsat nyeltem volna; hasra vágtam magam hát a forrás mellett. Alig ittam azonban egyetlen kortyot, megint öklendeznem kellett – sós volt a víz. Víz… nem víz volt az, hanem VÉR.
A zene már rég elhalt. Nem elhalkult, nem megszűnt: elhalt. Ez a legjobb szó erre.
Helyette röhögés, hörgés és zihálás vett körbe; nem tudom hogyan, vagy mikor, de eltűnt a Nap, és a teljes sötétség vett körül. Áthatolhatatlan és gonosz sötétség; rettegtem tőle. Féltem elindulni, de az is elborzasztott, hogy azon a helyen maradjak. Azt sem tudtam, merre induljak, van-e egyáltalán „merre” és „hová” az irdatlan homályban.
Kik röhögtek, kik hörögtek és kik ziháltak - na EZT nem akartam tudni. Nem kerestem őket, de bármerre is futottam, azok csak jöttek utánam, ott voltak előttem, mellettem, felettem, ott voltak mindenhol, ott voltak a fülemben, a szívemben, ott voltak az agyamban is.
Ilyen lehet a pokol.
Ez a vég – gondoltam akkor. Ocsmány, keserű vég. Olyan vég, amit senki sem akar sem magának, és senki másnak sem kívánhat, ha embernek nevezi magát.
Miközben térdre hulltam, kezeim összekulcsolódtak, és rebegtem magamban, vagy talán félhangosan motyogtam az imát, borzalmas látomásom támadt.
Tombol a forgószél vad haragja,
Solymász szól, de a sólyom nem hallja;
A mag nem bírja, csak pusztulás van;
Elszabadult a káosz a világban.
Vérfoltos ár tajtékzik, s mindenhol
Vízbe fúl az ártatlanság ünnepe;
A jók hitük vesztik, s a gonoszok
Tele vannak heves szenvedéllyel.
Közeleg már a kinyilatkoztatás;
Közeleg már a Második Eljövetel.
A Második! S alig mondom ezt ki,
A roppant kép, a Spiritus Mundi
Bántja szemem: a sivatag homokjában
Egy emberfejű oroszlán alak,
Üresen s kegyetlen néz, akár a nap.
Combja megmoccan lassan, mialatt
Dühödt sivatagi madarak árnya kering.
Sötétség hull ránk megint; de már tudom,
Hogy húsz évszázadnyi rideg alvást
Tett rémálommá egy ringó bölcső,
Miféle vadállat az, mi idejét érezve
Elcsoszog megszületni Betlehembe? (2)
Vihar és orkán a forgószélben, és még azon belül is megteker, kicsavar, megtépáz és darabokra tép.
[…]
És akkor felébredtem.
Álom volt… csak álom… csak egy álom. Egy rossz álom, egy rémálom.
Így próbáltam nyugtatni magam, miközben jéghideg verejtékben hevertem a hátamon, és tágranyílt, rémült szemmel meredtem bele a sötétbe.
Hát nem furcsa, hogy rémálomként emlékszem az egészre? Talán az emberi természet része az, hogy a rosszra könnyebben emlékezik, mint arra, ami jó.
Álmom minden részletére emlékezem. Mindre.
De ez, EZ nem tölt el örömmel. ERRE a részre nem akarok emlékezni – de ez nem akarat kérdése. A lelkembe, a szívembe égett, örökre. Amíg csak élek, addig emlékezni fogok rá.
Muszáj lesz.
Nem vagyok álomfejtő, de biztos vagyok benne, hogy van jelentése mindegyiknek. A boldog, mosolygós álomnak és a verejtékesnek is.
Néha mosolyra húzódik a szám, és máskor meg a szívem kihagy, aztán dobban egy jéghideget…
Hát így vagyunk ezekkel az álmokkal.
Akár a valósággal.
[1] Színszonettek: II Zöld. A szerző verse.
[2] William Butler Yeats: A Második Eljövetel (The Second Coming) A szerző fordítása.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
