2024. december 9. hétfő,
Natália napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A hollandus
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák





Csodálom minden képét.
Hiába mondják rá, hogy az őrület vezette kezét és ecsetét: amit a vászonra tett, az maga a - legtöbbször - sárga tónusú csoda.
Vincent Willem Van Gogh.
Az expresszionizmus első úttörője, élharcosa, a fauvisták előfutára, akiről a legtöbb embernek a napraforgói jutnak az eszébe, és az, hogy egyik őrült rohamában levágta a saját fülét. Az átlagember éhes a szenzációkra: ami eltér a szokványostól, arra felkapja a fejét és megjegyzi a különcségeit. Ugyanezt mondhatjuk el Toulouse-Lautrec-ről is, akit a - jómódú, gazdag családból kiszakadva - törpesége és vad tivornyázásban leélt élete miatt ismerünk jobban, mint egy átlagos életet élő művészt. (Persze, kevés „átlagos életet élő” nagy művész van – teszem hozzá rögtön…).
Itt van példának az én nagy kedvencem - inkább talán első számú kedvencemnek írnám -, a zseniális Paul Gauguin, aki a sikeres tőzsdeügynöki életet valamint harcias feleségét, gyerekeit hagyta el örökre a gyönyörű és békés, csodaszép Papetee városáért - és a bennszülött lányok miatt.
De hisz tudjuk, ilyen a művészember: érzékenyebb, mindenre nyitottabb és élete nem lehet magánügy.
De vissza Van Gogh-hoz.



Egy kicsi, holland faluban született, 1853-ban, nem éppen a legmódosabb családba. Már fiatalon egy műkereskedőnél dolgozott, volt tanító, igehirdető szegény bányászok között, megjárta Brüsszelt, Hágát, Párizst - és az elmegyógyintézetet.
Igen, a ragyogó tehetség valóban különc volt, magányos, és az egyik feltevés szerint szellemi leépülést okozó idegbetegség gyötörte, míg mások arra a következtetésre jutottak, hogy halántéklebenyi epilepszia okozta a rohamait és egyáltalán nem volt tébolyodott. Megint más orvosok szerint skizofréniában szenvedett.
Tény, hogy életében sem sikerült betegségét kielégítően diagnosztizálni - nyilvánvalóan halála után még nehezebb lenne bármi biztosat állítani. Még ma sem tudjuk minden kétséget kizáróan, mi volt a baja. De ez nem is annyira lényeges. Sajnos, akármi volt, a betegség egyenes következménye csak az öngyilkosság lehetett. Főbe is lőtte magát egyik híres képének színhelyén, mert Van Gogh-nak volt stílusa, nagyon is – és ez a mondat ne hangozzék cinikusnak, nem annak szántam. Ott lett öngyilkos, ahol a „Búzamező, varjakkal” című képét festette, ahol felállította híres állványát és az üres vászonra egy csodát tett fel – színekből megálmodottat. 37 éves volt.

 

Van Gogh a színeket csapongó érzelmei kifejezésre használta, sajátos, egyéni ecsetkezelése mindenki mástól megkülönbözteti.
Személyiségében egyszerre testesült meg a káprázatos kreativitás és a mély szenvedés. Miután erősen elszigetelt és magányos volt, élete nagymértékben testvérétől, Theo-tól függött, aki anyagilag támogatta, sőt eltartotta őt. Hiszen életében egyetlen egy képét vették meg - csupán egyet, a „Vörös szőlőskertek Arles-ban” címűt - hihetetlenül nevetséges összegért, mondhatni: aprópénzért.
Jellegzetesen örvénylő, kavargó stílusát gyakran és tévesen hozzák összefüggésbe betegségének rohamaival. Mint őrült géniusz aposztrofálják, akinek elmebaja az ihlet vad kitöréseiben a vásznára is kivetült.
Ez nem így van. Ez a megállapítás - szaktekintélyek állítják - merő koholmány.
Sajnálatos kórságának semmi köze sem volt izzó intellektusához, mélyen átélt érzelmeihez és kreativitásához.
Ő maga is tisztában volt helyzetével, sőt mintha direkt rájátszott volna a róla kialakult képre: gyakran ápolatlan külsejével, makacsságával, erőteljes érzelmi kitöréseivel valóban zavaró jelenség lehetett a finomkodó művészvilágban.
Egy kalyibában lakott, a földön aludt és barátaival is gyakran került szócsatába. Oly hevesen reagált mindenre – ami mellett más épp csak elsétált -, hogy legtöbbször megütközést váltott ki környezetéből.
„Mi vagyok én más ember szemében? Egy senki, egy bogaras, ellenszenves alak.” – írta testvérének egyik levelében.
Szakadatlanul festett, élete utolsó tíz évét csak ezzel töltötte: volt, hogy egy képet egyetlen nap alatt fejezett be, teljesen készre. Bizarr, önpusztító viselkedése megrémítette környezetét és elfordultak tőle. Theo volt, aki élete végéig kitartott mellette.
A megpróbáltatások nem múltak el nyom nélkül.
A nagy festő, aki nem tudta magáról, hogy az - elvesztette lelki egyensúlyát és ekkor dördült el Auvers-sur-Oise mellett egy búzatábla kellős közepén a végzetes lövés, ami után még két napig élt.
A szenvedésnek és a mindig fel-felcsillanni látszó reménynek az az egyéni színekkel, formákkal és mély szépségekkel kifejezett egysége az, amit Van Gogh az egész világnak örökül hagyott.
És ez egyáltalán nem kevés.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007