Csodálom minden képét.
Hiába mondják rá, hogy az őrület vezette kezét és ecsetét: amit a vászonra tett, az maga a - legtöbbször - sárga tónusú csoda.
Vincent Willem Van Gogh.
Az expresszionizmus első úttörője, élharcosa, a fauvisták előfutára, akiről a legtöbb embernek a napraforgói jutnak az eszébe, és az, hogy egyik őrült rohamában levágta a saját fülét. Az átlagember éhes a szenzációkra: ami eltér a szokványostól, arra felkapja a fejét és megjegyzi a különcségeit. Ugyanezt mondhatjuk el Toulouse-Lautrec-ről is, akit a - jómódú, gazdag családból kiszakadva - törpesége és vad tivornyázásban leélt élete miatt ismerünk jobban, mint egy átlagos életet élő művészt. (Persze, kevés „átlagos életet élő” nagy művész van – teszem hozzá rögtön…).
Itt van példának az én nagy kedvencem - inkább talán első számú kedvencemnek írnám -, a zseniális Paul Gauguin, aki a sikeres tőzsdeügynöki életet valamint harcias feleségét, gyerekeit hagyta el örökre a gyönyörű és békés, csodaszép Papetee városáért - és a bennszülött lányok miatt.
De hisz tudjuk, ilyen a művészember: érzékenyebb, mindenre nyitottabb és élete nem lehet magánügy.
De vissza Van Gogh-hoz.

Egy kicsi, holland faluban született, 1853-ban, nem éppen a legmódosabb családba. Már fiatalon egy műkereskedőnél dolgozott, volt tanító, igehirdető szegény bányászok között, megjárta Brüsszelt, Hágát, Párizst - és az elmegyógyintézetet.
Igen, a ragyogó tehetség valóban különc volt, magányos, és az egyik feltevés szerint szellemi leépülést okozó idegbetegség gyötörte, míg mások arra a következtetésre jutottak, hogy halántéklebenyi epilepszia okozta a rohamait és egyáltalán nem volt tébolyodott. Megint más orvosok szerint skizofréniában szenvedett.
Tény, hogy életében sem sikerült betegségét kielégítően diagnosztizálni - nyilvánvalóan halála után még nehezebb lenne bármi biztosat állítani. Még ma sem tudjuk minden kétséget kizáróan, mi volt a baja. De ez nem is annyira lényeges. Sajnos, akármi volt, a betegség egyenes következménye csak az öngyilkosság lehetett. Főbe is lőtte magát egyik híres képének színhelyén, mert Van Gogh-nak volt stílusa, nagyon is – és ez a mondat ne hangozzék cinikusnak, nem annak szántam. Ott lett öngyilkos, ahol a „Búzamező, varjakkal” című képét festette, ahol felállította híres állványát és az üres vászonra egy csodát tett fel – színekből megálmodottat. 37 éves volt.

Van Gogh a színeket csapongó érzelmei kifejezésre használta, sajátos, egyéni ecsetkezelése mindenki mástól megkülönbözteti.
Személyiségében egyszerre testesült meg a káprázatos kreativitás és a mély szenvedés. Miután erősen elszigetelt és magányos volt, élete nagymértékben testvérétől, Theo-tól függött, aki anyagilag támogatta, sőt eltartotta őt. Hiszen életében egyetlen egy képét vették meg - csupán egyet, a „Vörös szőlőskertek Arles-ban” címűt - hihetetlenül nevetséges összegért, mondhatni: aprópénzért.
Jellegzetesen örvénylő, kavargó stílusát gyakran és tévesen hozzák összefüggésbe betegségének rohamaival. Mint őrült géniusz aposztrofálják, akinek elmebaja az ihlet vad kitöréseiben a vásznára is kivetült.
Ez nem így van. Ez a megállapítás - szaktekintélyek állítják - merő koholmány.
Sajnálatos kórságának semmi köze sem volt izzó intellektusához, mélyen átélt érzelmeihez és kreativitásához.
Ő maga is tisztában volt helyzetével, sőt mintha direkt rájátszott volna a róla kialakult képre: gyakran ápolatlan külsejével, makacsságával, erőteljes érzelmi kitöréseivel valóban zavaró jelenség lehetett a finomkodó művészvilágban.
Egy kalyibában lakott, a földön aludt és barátaival is gyakran került szócsatába. Oly hevesen reagált mindenre – ami mellett más épp csak elsétált -, hogy legtöbbször megütközést váltott ki környezetéből.
„Mi vagyok én más ember szemében? Egy senki, egy bogaras, ellenszenves alak.” – írta testvérének egyik levelében.
Szakadatlanul festett, élete utolsó tíz évét csak ezzel töltötte: volt, hogy egy képet egyetlen nap alatt fejezett be, teljesen készre. Bizarr, önpusztító viselkedése megrémítette környezetét és elfordultak tőle. Theo volt, aki élete végéig kitartott mellette.
A megpróbáltatások nem múltak el nyom nélkül.
A nagy festő, aki nem tudta magáról, hogy az - elvesztette lelki egyensúlyát és ekkor dördült el Auvers-sur-Oise mellett egy búzatábla kellős közepén a végzetes lövés, ami után még két napig élt.
A szenvedésnek és a mindig fel-felcsillanni látszó reménynek az az egyéni színekkel, formákkal és mély szépségekkel kifejezett egysége az, amit Van Gogh az egész világnak örökül hagyott.
És ez egyáltalán nem kevés.