A cikket olvasva számtalan gondolat ébredt bennem.Talán nem is ebben a formában kellene megosztanom, de a köszönet a szerző felé, hogy az Aranylanton is megjelenik a felelősségteljes tiltakozás, mégis csak ide irányít.

A pszichológusnőt idézve bár rögtön megrezdült bennem is a spontán tiltakozás, hogy ugyan, gondolja végig, a "lélekben együtt vagyunk" mit jelent - hiszen lélekben sem ellenséggel, sem idegennel nem tudunk együtt lenni, következésképpen kell közös léleknek is lennie, akár hitbéli, így akár nemzeti léleknek is. Mégsem a cáfolat ezen egyszerű logikai módját választom, hanem hagyom inkább, hogy a szerencsétlen kijelentés apropóján beszámolhassak idei nyaram egy nagy élményéről, és így is rávilágítsak a megidézett kijelentés oktalanságára.

Éreztem eddig is, hogy nyelvünk, a magyar nyelv különös, ősi, párját ritkító nyelv. Hazánkban általános ismereteket jelentő tanulmányaim is itt-ott bizonygatták ezt, de leginkább úgy fogalmazták e csodát, hogy szinte mentegetőzést éreztem belőle, mely szerint elszigetelt, magányos, majdhogynem eredet nélküli, innen-onnan összekapart nyelv a magyar, amelyet még a nyelvtan is (a "fejlett" nyugati mintára összeállított nyelvtan) is nehezen zaboláz meg, de legalábbis csak komoly bonyolultsággal tud leírni. Idén azonban olyan erővel világosodott meg előttem nyelvi múltunk némely lenyomata, és ez az élmény olyan kedvvel sarkall a további elmélyedésre, hogy elhomályosodik minden féltő aggodalmam mellette. Mert arra eszméltem rá, hogy a magyar nyelv szó szerint a ragaszkodás, az összetartozás nyelve. Összetartozás a teremtővel, összetartozás a világgal (ami fény és mindenség is egyben), összetartozás a maggal, a nemzettel, a többi emberrel. Így is építkezik, így is fejlődik, így is él e nyelv. Ezért is lehet talán, hogy nyelvünkben a jelen mellett a nyelvi ősmúltja is, de mintha az emberiség ősmúltja is benne élne. Olyan ősi válaszok lelhetők meg benne, és azok olyan megbonthatatlan logikával rétegződnek egymásra, amelyhez csakis a teljesség fogható jelzőnek. (Itt nem bontanám ki, nyomnak lásd az irodalomjegyzéket!)

De hogy ne távolodjak túl messze az eredeti témától: hogyne lenne egy ilyen nyelvet beszélő nemzetnek saját lelke? Úgy tűnik nekem, önmaga a doktornő szerencsétlen mondata paradoxon, hiszen olyan nyelven fogalmazta meg mindezt, amely önmaga a nemzet élő lelke! Pont az, amely ellen tiltakozna, mintha azt mondaná: éppen most nem szólok.


Az említett irodalomjegyzék:

Akadémiai beszélgetések, Kiss Dénes: A magyar nyelvről
Kiss Dénes: Bábel előtt
Kiss Dénes: Bábel után 1/8

Magyarságtudományi tanulmányok (Botos László szerkesztésében, melyben neves tudósok, kutatók szólnak a magyar őstörténetről, kultúráról, nyelvről, a téma legújabb kutatási eredményeiről, kiadta a Magyarok Világszövetsége)