2024. július 19. péntek,
Emília napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
#3333 Filmművészet régen és ma, Filmélmények
[hozzászólás] érkezett: 2009.02.19. 01:58:37 (csak regisztrált tag olvashatja)
Kedves Ádám,
bár a francia került előtérbe, talán kiérezhető, hogy inkább az amerikai kultúra és anyagi világnézet ellen próbáltam kétségbeesetten hadakozni az európai mellett. És Zsolttal itt egyetértek az olaszt illetően. Ugyanakkor meg kell említenem, hogy Almodovar valahogy nem tudott megszólítani, hiába láttam több filmjét - elkönyveltem, hogy bennem van a hiba. Számomra teljesen testidegen az ő világa. A német újhullám kapcsán pedig leragadtam Fassbindernél, és Wim Wendersnél. Dehát ők már rég voltak... Azóta csak rossz német filmet láttam, pontosítok, amelyik nem nyerte meg a tetszésemet eléggé. Dél-amerikai alkotáshoz - a rettenetes sorozatokon kívül - még nem volt szerencsém. Ugyanakkor az álomgyári emigrációból nem maradtak ki teljesen a franciák sem, de azt is kell látni, hogy náluk amerika kicsit jobban ciki mint mondjuk a spanyoloknál, olaszoknál, németeknél, angolokról nem is beszélve. De a pénz ugat... vagyis beszél :)) Ahogy a nagytőkések mondják, mindenkinek megvan a maga ára. Azért nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Európában a legnívósabb (legnagyobb rongyrázással járó) filmfesztivál éppen a franciáknál van, ahova bárki amerikait ha meghívnak, tudtommal örömmel jön...
Amúgy a skandináv filmek kapcsán egyetértünk - bár csak keveset láttam az újak közül (igaz, azt hiszem ide sorolják pl a dánokat is, mert nekik is van megdöbbentő rendezőjük...)
Azt már Zsolt írta, hogy kevesebben tudják az amerikaiaknál profibban csinálni, és ezzel egyetértek. De csak arra emlékeztetném, hogy ilyen profi egészségügyet, iskolarendszert stb akartak bevezetni itthon is - kétségtelenül profi lett volna. A filmnél maradva, azt gondolom még mindig, hogy alapvetően ők a külcsínhez értenek... de azt tudjátok, hogy ez a profizmus pl a versek halála is egyben (hú, de messzire jutottam...:)

Nos, ennek ellenére alapvetően hiszek Neked Ádám, mert érezhető szavaidból, foglalkoztat a téma, én pedig elég öntörvényű vagyok, és a magam gondolatait írtam csak le.
#3324 Filmművészet régen és ma, Filmélmények
[hozzászólás] érkezett: 2009.02.18. 18:12:06 (csak regisztrált tag olvashatja)
Természetesen nem veszünk össze a filmeken, hiszen mint mindenhez, ehhez is affinitás szükségeltetik. Lehet, hogy az én esetemben magukkal a franciákkal van bajaom. Nos, nem Trianon-szindróma, hanem egész egyszerűen idétlennek tartom a franciákat. Amikor önmagukat adják, akkor szórakoztatók, egyébként számomra már aggastyán kultúra az egész hordalék, amit az utolsó egy évszázad a világra vajúdott. A legjobb íróik sem franciák – nemcsak származás szempontjából – irányultságuk nem franciás, Stendhal, Zola, Rousseau, de Nerval, Chénier, Hérédia, Jammes stb.
A francia újhullám (két évig csak ezt hallgattam az ELTE öncélúság tanszékén) számomra a saját farkába harapó kígyó volt, François Truffaut példázza mindezt leginkább.
Ha választanom kell, akkor inkább a két utolsó nagy olasz: Zeffirelli és Tornatore. A modern életben ők csempészik vissza azt a varázslatot, amely nem feltétlenül látszat vagy szürreális varázslat, nem világból való kimenekülés, hanem a világ megteremtésében mutatkozik meg. A franciák vagy nagyon realisták, vagy nagyon naturalisták, vagy egyszerűen díszletvilágba menekülnek. Az olaszok régóta tudják azt – egyébként ezt a mi Szőts Istvánunknak köszönhetik -, hogy a világ nem szép, de a legnagyobb isteni adomány az a költői képesség, hogy a dolgok az emberi érzékenység optikáján át megszépül, átlényegül. De maradjon mindez az én sajátos világlátásom…
A Passióban egy pillanatig nem éreztem marketinget, mintha Gibsontól ez egyébként teljesen idegen lenne…
A Passió az akart lenni, aminek szánták: szenvedés. Én egyszer jártam keresztutat nagy kereszttel korbács és szögek nélkül, forró, húsvét előtti áprilisi napon. Ez önmagában olyan rettenetes volt, hogy aki csak kívülről szemléli, el sem tudja képzelni egy húszkilós farönk iszonyatos tömegét fél óra eltelte után… A Passió a látszathalál és látszatszenvedés helyébe egy valóságközeli szenvedést állított, s talán ezzel sokan nem tudtak mit kezdeni. Magam sem vagyok oda az amerikai filmekért, de meg kell mondanom, hogy nagyon kevesen csinálják „profibban”. Most nem a Spielberg-féle pereputtyra gondolok, hanem a valóban művészi nagyságokra…
De ez megér még néhány levélváltást…
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007