„Hogy alig van nyelv, melyben az elemzés egyszerűbb volna mint a magyarban, bajosan fogja valaki tagadhatni.” (Fogarasi János^[1].) Aki végig olvassa ezt a könyvet, alighanem belátja a XIX. században kiadott magyar szófejtő szótár egyik írójának, Fogarasi Jánosnak az igazát.

Azért választottam a fenti címben szereplő szavakat, mert általuk nagyon egyszerűen szemléltethető, hogy milyen mélyen összefüggő az ősnyelv, azaz a ma magyarnak nevezett nyelv szókincse. Csak tudni kell „megszólaltatni”.

A címben felsorolt szavak alapja a „ho”. Jelentése: takaró, fedő. Csupán ennyit jelent a hó szó is: fedő, belepő – itt a tájat. E ho ősgyök pontos és részletes bemutatását, s a belőle képzett szavaink egyik hatalmas ágazatát e könyv „Egy régi magyar tájnyelv a Brit szigeteken” című fejezetének 2-5. oldalán található a)-g) pontokban vehetjük szemre. Ezért itt csak a legszükségesebbeket említem.

ELőször is hangváltozásokról:

a) A h hang gyakran válik s, illetve sz hanggá. Például: hápog-sápog, hervad-sorvad, huppan-suppan, hörpöl-szörpöl, húny-szúny.

b) A h hang gyakran válik f hanggá is: hentereg-fentereg, Heller (német)-fillér, horda-forda (latin).

c) Az r hang gyakran változik l és j hanggá. Gondoljunk csak  erre: „répa, retek, mogyoró” > „lépa, letek, mogyoló”, avagy „jépa, jetek, mogyojó”. Az r, l, j rokonhangok.  Pl: három-halom, virág-világ, rebben-lebben stb., de az l és a j hang is cserélődhet egymással: lány-jány, mell-mejj. E tanulmányban az r-j hangcsere a legdöntőbb a h-b hangcsere mellett (lásd alább).

d) Az s hang helyébe is lépet j hang: vés-váj (vás^[2]).

e) Az f és az s hang is szeret helyet cserélni egymással: fanyar-sanyar, föveg-süveg, fodor-sodor, fattyú-sattyú.

f) A h hang b-vé is válik gyakran: horzsol-borzol, hökken-bökken, hisz-bíz, Harz (német)-bérc. Még szójátékban is előkerül: henye-benye, hiba-biba. Itt most e h-b hangcserét is éppen olyan fontos észben tartani, mint az előbb említett r-j hangcserét.

g) A h hang gé-vé is válthat (talán legtöbbször a k-kh-g útvonalon) pl. haluska-galuska, homolya-gomolya, hernyó-gernyó, hömpölyög-gömbölyög, her(gel)-ger(jeszt).

h) a h cs-vé is válhat, pl. horda-csorda.

Az olvasónak természetesen nem kell bemagolnia mindezt, nem is lehet, s előre felesleges is. A magyar szavak kutatásában ugyanis a kiejtés módosulása csak másodlagos segédeszköz. A szó vizsgálatában legelső lépés a szó által kifejezett kép azonosítása. Két eltérő hangzású szó esetében pedig a két kép összevetése.

Hogy ez mit jelent?

Kérem az olvasót, hogy képzeljen el magában egy föveget. Aztán képzeljen el közvetlen mellette egy süveget is. A két kép nem ugyanaz? Aztán képzeljen el egy kacsát, amelyik hápog, majd képzeljen el mellé egy olyan kacsát is, amelyik sápog. Hát nem ugyanazt teszik? Képzeljen el egy lányt, mellé egy jányt, s egyikük kezébe homolya, a másikuk kezébe pedig gomolya túrót. Jány homolyával, lány gomolyával.

Egy vicces „tanmondat”: „Hentergő jány, mejjén hápogó homolyás haluskával”, avagy „fentergő lány, mellén sápogó gomolyás galuskával”.

Van itt eltérés?

Ez ennyire egyszerű. Csak papíron tűnik nagyon bonyolultnak, átláthatatlannak a hangok magánélete.

Tanulság:

Szavainkban a hangcsere nem is olyan nagyon fontos számunkra. Sőt, nagyon sokszor játszunk is ezzel. Lehet, mert mi képként értjük a szavainkat, szavaink képeket gerjesztenek bennünk, még ha ez a folyamat nem is tudatos.

Nyelvünk vezet bennünket s nem mi vezetjük a nyelvünket.

Természetesen ha két szó esetében kétséges a kép azonossága, akkor segít a hangváltozások megfigyelése, s utána kell néznünk, hogy előfordul-e más szavakban is az adott hangmódosulás? Ha legalább hármat példát találunk az adott hangmódosulásra, akkor az már megerősíti azt gyanúnkat, hogy a két szó azonos. De a hangváltozási „törvény” perdöntő soha sem lehet. Ezért másodrangú.

KÉP, KÉP, KÉP! Csak ez segít. Az ősnyelv tiszta kép-nyelv. Ez az az utolérhetetlen segítő eszköz, amely megmagyarázza Fogarasi Jánosnak a mottóban idézett kijelentését.

Ezek után térjünk vissza a ho ősgyökre, melynek jelentése az egyik ágon: takaró, fedő, borító.^[3]

Ho r segédhanggal: hor, har. Mindegyik magánhangzó megjelenhet a h és az r között: bármelyik szógyökön belül tetszőlegesen megválasztható a magánhangzó. Ezért szokás így jelölni a gyököket: H.R, K.R (hor, kör) stb. mert a pont helyébe bármelyik magánhangzó beírható, a gyök jelentése nem változik. (A módszer kidolgozója Kiss Dénes.)

Tehát H.R jelentése: fed, takar.

Most pedig az olvasó képzelje el ezt a képet, teljesen elvontan: fed, takar, belep.

Ha ez sikerült, megkérdezem: vajon miért éppen így nevezzük a következőket:

har-isnya, hár-tya, har-mat?

Ugye milyen egyszerű? Fed, takar mindegyik. Egyik a lábat, másik a csontot, harmadik a füvet. Ezért áll mindegyik szó elején a har szó. E szavak csak ezt fejezik ki, semmi többet. Ez az amit ilágosan látni kell.

Ez a magyar szóalkotási mód.

Tehát har, hor = fed, takar.

Most pedig nézzük a c) pontban bemutatott r-j változást. Ezáltal  a H.R = H.J egyenlőséget kapjuk.

H-J: háj, héj, haj.

A héj nem burok-e? A háj? A haj? (Ez utóbbi az angolban még az eredeti: hair, azaz har.) S a hajlék? És a hályog? Fed, takar mindegyik, akár a harisnya és a hártya. Csupa burokból, héjből áll a hajma (> hagyma) is. Héj régen hél (lásd a c) pontot) és e hél szóból s előhanggal az angol ^shell = kagyló^[4]. Vajon a kagyló nem héj-e? S a hajó (angol hoy)? Bizony héj az is. Pontosan, mint a dióhéj.

Tehát héj, háj, haj, haj(ó), haj(lék) = takaró, fedő, burok.

Ha a haj szóban a h hangot s-re cseréljük (lásd az a) pontot), akkor a H.J = S.J hangsort kapjuk.

Így haj = saj, azaz hajó = sajka.

Nem hajó-e?

S ha a sajka szót cs-vel ejtjük (lásd az f) pontot), akkor pedig a csajka szót kapjuk. Nem héj-e ez is, akár a hajó?

Ezek után a h hangot cseréljük le b-re. (Lásd az f) pontban leírtakat.) Ekkor a H.R = B.R egyenlőséget kapjuk.

Ha ennek alapján hor helyett azt mondom, hogy bor, bur, s ha folytatom e gyököt: (be)borít, burkol, bőr, akkor nem azt a képet adom-e meg, mint előbb a harisnya, harmat, héj esetében? A borogatás nem burkolás-e? Ha borult az idő, a felhő nem burkolta-e el előlünk a Napot? Bizony, e szavak által kifejezett kép itt is egy és ugyanaz! A harisnya, a hártya, a bőr, a burok egyaránt fed, takar.

Ha burok, akkor nem burok-e a bárka (angol barge, b-vesztéssel ark)? (A bárka szó végén álló -ka nem kicsinyítő, hanem a burok utolsó két hangjának megfordítása.)

Ha a har gyök és kiejtési változatai által kifejezett képet NÉZZÜK csak, vajon van-e különbség a harmat, harisnya, hártya, bárka, burok, bőr, hajó, héj, háj, haj, sajka, csajka között? Nincsen. Takaró, fedő mind.

Vagyis mi az azonos látványt azonos gyökkel nevezzük meg. Következésképpen nem a tárgynak adunk nevet, hanem a látványbeli lényegnek, s így bizony a világon rengeteg minden terelhető ugyanannak a gyöknek (képnek) a „felségterületére”. Mi a megnevezéssel nem a lehető legtöbb részletre igyekszünk szétszedni a világot, hanem még a megnevezéssel is mindig a lehető legjobban igyekszünk megragadni a teljességet. A világnak íly módon való szemlélése a szerves műveltség jellemzője.

Ez az ősnyelv, vagyis a ma magyarnak nevezett nyelv legsajátabb jellemzője.

***

^[1]  Czuczor Gergely-Fogarasi János: A magyar nyelv szótára (1862). A fent idézett mondat az utószóban található.

^[2]  A vés szó a fes v-f változata, miből feslik, fejt, foszlik. A gyök jelentése: nyílás készítése. A szókezdő mássalhangzó kieshet, így lett vés, vás > ás, ásít s ugyanígy váj > áj, miből ajtó, ajz, ajak. Váj l hanggal: vál, miből: válik, vályú, elválaszt. Mindegyik „nyíló” érteményű. Ezért azonos értelmű például a (v)áskálódik és vájkál szó.

^[3]  Ho jelentés alapvetően: valami felett van, s így nem csak fedőt, takarót jelent, hanem a „valami felett van” jelentheti azt is, hogy valami fölé emelkedik, például a hegy a síkság fölé. Pl. HOR, HAR: HARgita, de kiemelkedik az ORR is, mely eredetileg: HORR volt.

^[4]  A kagyló pedig kádilló, amelyben a kád szó áll. Kád: gömbölyű edény.