ÉL jelentése: „legELől álló“, a „sorban a legELső“, időben értve: ELőd.
Ami legelől áll: ÉLI. (Mint végi, széli, pl. sor végi, kert széli). Az ÉLIből származik az ELeje szó is. ÉLI a meghatározó e-vel: ÉLIe: az i hang j-vé vált, s lett ÉLje, ejtéskönnyítő e beszúrásával és ékvesztéssel ELeje. Az ÉL toldva ELső (mint pl. hát-só, utol-só, mell-ső.)
Ez az ÉL, ÉLI szó Istennek a legelterjedtebb neve a JÓ és az EGY mellett. (Nem jelzők e szavak, hanem nevek!)
Az  ÉL, ÉLI név jelentése: a teremtésben az ELső. Régiesen: ÉLI, ELI, régen ELU. Tehát az ELI, ÉLI egész pontosan: „az ÉLen, azaz a kezdetnél lévő“. A Czuczor-Fogarasi szótár szerint: „ÉL lény, mely más lényeket megelőz, felülmúl“ /.../ „Első, fő lény, melyből mások erednek”. Így tehát az ÉLI szó pontosan kifejezi a Teremtő fogalmát.
Az ÉLI, mint istennév igen elterjedt volt Kis-Ázsiában is egykoron (kevéssé ismeretes, hogy itt is jelen volt a magyar nyelv, mégpedig az ottani népek mindegyikének műveltségét meghatározó erővel). Nem csoda tehát, hogy az EL, ÉL, ÉLI, mint istennév átkerült ott a sémita nyelvekbe is. ÉL, ÉLI a héberben ugyancsak „Isten“. Például ELIHU „maga az Isten“, ÉL SADDÁI „mindenható Isten“, ÉLIA „az Úr az Isten“ stb. ÉLI a héberben többes számban: ELOHIM. Káld nyelvben is ÉL, EL, ELOA, ELOHU alakokban fordul elő. ÉL további megfelelői: „arab evvel (elő, előbbi, első; honnan a török ewelki = első), iláh vagy alláh (Isten), török ilk (első), latin elementum stb“ (Czuczor-Fogarasi szótár ). De kizárólag csak a magyarból magyarázható meg e szó igazi jelentése.
Így különösen érdekes Krisztus utolsó mondata: „ÉLI, ÉLI, lama sabaktáni!“
Jézus tehát ősi-mai magyar nyelvű megnevezésével szólította Istent. Hogy nincs tévedés, azt Is¬ten másik megnevezése, a JÓ, kifogástalanul igazolja. A héberben ugyanis ÉL másik neve: JÓ, csakúgy, mint a magyarban. Ez tökéletesen igazolható az alábbi táblázattal. Itt az egymás alatti sza¬vakban látjuk, hogy csupán a JÓ és ÉL cserélődik, de a jelenté¬sen ez a csere semmit sem változtat:

ÉL ÉLIakim
Isten felemel ÉLIás
Isten adta ÉLIáb
Isten atya Éljada
Isten tudja
JÓ JÓakim
Isten felemel JÓás
Isten adta JÓáb
Isten atya JÓjada
Isten tudja

ÉLI a héberben kettőzve is előfordul: ÉLIÉL: ISTEN ISTEN, azaz ÉLŐ ISTEN, avagy ISTEN ÉL, JÓEL: JÓ ÉL, s e szavakban olyannyira összesimul a magyar ÉL és a JÓ, hogy jelentésüket Isten egyéb neveinek behelyettesítésével érthetjük csak meg: JÓÉL=„JÓ az Isten“, az „Úr az Isten“.
Ennek további bizonyítéka:
Mindegyik régi magyar alapszónak van v-s változata, mint pl. tó-tav, kő-köv, ugyanis tó, kő régi ki¬ejtéssel: tau, köü, s e kettős magánhangzó vagy összevonódott, miáltal az u előtti hang hosszúvá vált: tó, kő, vagy az u-ból v hang lett: tav, köv. Ugyanígy a jó eredetileg jou, s ennek kiejtési válto¬zatai a jó és a jav. Pl. javít, javul = jóít, jóul. Tehát a JÓ istennév természetes v-s változata: a JAV, héberesen JAHVE (tovább rontott kiejtéssel: JEHOVA.) Itt tehát az a különösen erős bizonyíték a magyar eredet mellett, hogy a héberben egyaránt megvan a JÓ és a JAV. E szópár eleve magyar.
Hogy bezárjuk a kört: nem csak a JÓnak, hanem az ÉL-nek is van v-s változata. ÉL régiesen: ELU, v-s megfelelője: ELV (mint hamu-hamv), ejtéskönnyítő magánhangzóval ELEV, vagy ELEVE. Írott bizonyság: „Teremté ELEVE mi ősünket Ádámot...“ áll a Halotti Beszédben. Vagyis „teremté Isten a mi ősünket, Ádámot”. Tehát világos, hogy ELEVE a JÓ, EGY egyik további magyar neve, és az ÉLI v-s párja. Hogy mennyire így van, igazolja az eleven és az élő szavak hiánytalan felcserélhetősége. Továbbá az is, hogy az ÉL és ELEVE kifejezhető így is: ELőd. Mert pontosan ezt fejezik ki. (Ha a hun ELEVED szóból kivonjuk a v-t, az ELŐD szót kapjuk.)
S végezetül egy bizonyság arra, hogy az óhéber (tehát még szigorúan kis-ázsiai) szókincsben egyáltalán nem volt ritkaság a magyar szó. Íme alább néhány óhéber-magyar szóegyezés Katona István: Óhéber gyökérszavak  a magyar nyelvben (1941, Bp.) című könyvének 500 szónyi gyűjteményéből. (Nem tudni, hogy a szerző miért gondolta fordítva, talán hitbuzgalmában, ugyanis e szavaknak még a képzése is hibátlanul magyar, pl. szoros, kapar, hamis):

álom : chalóm
apa : ábá
ár : arah
erõ : ari
asszony : isszáh
avar : áfár
-ba, -be : bá, be
báb, baba : bábáh
vakar : bakar
balzsam : baalszemin
bárány : bar
barom : beirim
bát(or) : batah
bokor : bókór
cifra : szefárá, thefóróh
dag(ad) : dagáh
eme : em
én : éni, áni
ének : ánáh
ez : zeh (szófordítás)
fész(ek) : vóth, béth
forr : bór
frigy : brith
fú : fuach
gádor (kõfal) : gódér, gádér
gödölye : gedáje, gedij
gyerek : jerek
habar : habarr
hálál : hullal
hamis : chámász
harag : chóróh vagy charah
hív : khivvá
hon : ’ún (lakni)
honol : chónó
hor : hegy, pl. HARgita, HÓRihorgas, (h)ORom
ím : im
in(ség) : on
irigy : irij
iszák : szak
izz : azza
java :  jáfá, jófóh
kacag : czakhak (hangátvetés)
kád: kad, khad
kalács : khalláth
kaláka : khalák
kaloda : galúth
kapar : chápár
karc : kharas
kaszab(-ol) : kacab
kelep : kelapóth
ki (aki) : chi
köböl : kibbél
kötél : chitul
lát : latas
lob : lahab
mag : mocha
malom : malam (õrölni)
maszah : mezõ
menny : manah
méreg : meóróh
nád : nud
nyár : nur
nyug : nuakh
özvegy : `ozevet
õ : hu (régi magyar: hõ, innen az angolban : he)
pazar-ol : pázár
por : pór
reggel : ragal
rágal(om) : rágal
rakás : rakhass
ráz : rácaz
rí : rijah
rohan : rúc (pl. rucc-an)
rossz (tett) : róóth, róósz, rasa
sátor : szátar
sok : suk
sor : óser, tur
szab : szabáb
szamár : khamór
szava : szófóh, száfá
szék : szukkah
széle : célá
személy : szemel
szomj : cómá
szor : cúr
szoros : córáth, córász
szõr : szé’ár
szúró : cur
szûk : cók
tavasz : tevúász, tevúáth
tereh (rég., ma teher) : tórách
tör(vény) : thóra
üdv : idav
ûz : úc (pl.: uccu)
világ : bhálag
virág : ferách
zöld : szódek, szóde
zsuf (= zsup) : szúf

Mindez sejteti, hogy melyik nyelv által megteremtett műveltség volt meghatározó és követendő minta az ókori Közel-Keleten.

***