Gondolatok Josef Guggenmos: Az utolsó kötéltáncos c. verseskötetéről,
Lengyel Ferenc fordításának tükrében

 
„Verset fordítani fából vaskarika,
legföljebb ír az ember valamit
az eredeti nyomán,
magyarázta WS.
Itt van például Rilke,
akinek a versei olyanok, mint
egy tarka szőttes.
Ám mit tehet a jámbor fordító?
Kihúz a szőttesből egy csillámló arany fonalat,
húzza, húzza,
és ameddig a fénye elér,
körülírja mindenféle
az eredeti mű sugalmazásától lehetőleg nem egészen idegen
szavakkal.”

(Szepesi Attila: Aranyfonál 1.)

Nemrégiben került a kezembe Josef Guggenmos: Az utolsó kötéltáncos c. verseskötete Lengyel Ferenc avatott fordításában, amely a legjobb magyar, többek között Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc nevével fémjelzett műfordítói hagyományokat követi, meglelve azt a bizonyos „csillámló aranyfonalat”. A kötet kézbe vételével egy időben ért a megtisztelő felkérés, hogy néhány gondolatomat megosszam a frissen olvasott művel kapcsolatban az olvasóval.

Először is néhány szót az alkotóról, a fordító, Lengyel Ferenc tollából: „Josef Guggenmos (1922-2003)… A legeslegutolsó kötéltáncos költők egyike. Folyton ott járkál a fejünk fölött; két végpont, lét és nemlét között egyensúlyoz. Többnyire derűsen. És közben próbálkozik megmaradni jó kedélyűnek. Már a pályakezdése is viszonylag későre tehető (első rövid kötete, a Lustige Verse für kleine Leute címmel 1956-ban jelent meg, akkor harmincnégy éves); elismerése még későbbi. Hírnevét a mindmáig legközismertebb vers-összeállítás hozta meg, Was denkt die Maus am Donnerstag? (szó szerint: Mit gondol a kisegér csütörtökön?), amelynek a csillogó tehetségű Tandori Dezső jóvoltából, a magyar kiadásban az eredetivel egyenrangú, telitalálatos címe végérvényesen Mit gondol a kisegér szombaton? Ez az összeállítása hozta meg számára egy éven belül az első komoly elismerést, a német ifjúsági irodalmi könyvdíjat (Deutscher Jugendbuchpreis, 1968). Utána pedig ontotta magából a nyiladozó gyermeki világ szemléletmódjához közel álló, hol bájos, hol száraz, hol okoskodó, de mindig szeretet-aranyozta verseit. Nem véletlen hát, hogy a német nyelvterületen fokozatosan felépült Arany Jánoséhoz hasonló élőszobor-szerepe. A német gyermekirodalom legnagyobbja lett.”

 A művek fordítója nem azonos azzal a színésszel, akinek a nevébe minduntalan bele botlottam az anyaggyűjtés során. (Megjegyzem róla sem tudtam semmit, ami a határon túli irodalmunk hazai recepciója sajnálatos csonkaságának is betudható… de ezért annyira nem restellem magam.) Lengyel Ferenc 1956-ban született Kolozsváron. Az 1980-as évek közepén a Ceauşescu-diktatúra elől Ausztriába emigrált. Magyar-angol szakos középiskolai tanár, költő, író, műfordító. A közelmúltig a Bécsi Magyar Iskolában az ottani magyar gyermekeknek tanított évtizedekig magyar nyelvet és irodalmat, s emellett az alsó-ausztriai német ajkú gyermekeknek is oktatott magyar nyelvet. Munkatársa a Bécsi Naplónak, az ausztriai magyarok kéthavonta megjelenő lapjának, ahol elsősorban erdélyi irodalmi-kulturális témájú írásokat publikál. (A Bécsi Napló nem mellesleg, Nyugat-Európa egyetlen magyar nyelvű sajtóorgánuma.) Saját gyermekverses kötetei, valamint a Lucian Blaga román költő műveiből készült műfordításkötete Kolozsvárott, míg német vers és próza műfordításkötetei Magyarországon láttak napvilágot. Bécsben él.

Számomra a fenti sorok, mint említettem, az újdonság erejével hatottak. Amikor azonban elmélyedtem kötetben, azonnal ismerős tájakra érkeztem, mert a költő egylelkű, akármilyen nyelven is írja műveit. A lehetetlenre vállalkozik, ahogyan azt annak idején Szerb Antal oly találóan megfogalmazta: „A líra volt az emberi szellem legcsodálatosabb alkotása, a nagy versekben a végső, tiszta, gyermeki egyszerűség találkozott a végső, legérettebb bölcsességgel és olykor két sor között, emlékezzünk, felcsillant fátyolos szemünk előtt a rejtett értelem, embersorsunk titokzatos értelme, amelyet kimondani nem lehet, csak a művészetnek adatott meg nagy néha, hogy látomás formájában elénk idézze, mint végtelen és vigasztaló messzeséget. (Örök barátaink. Szabó Lőrinc műfordításai, 1941)

Ez a „vigasztaló messzeség” köszön rá az emberre, amikor egy ritka, csöndes órán felüti a könyvet, s hagyja, hogy a versek elvigyék oda, ahová mindig is vágyott a lelke: a gyermeki tisztaság édeni szigetére, ahol Gugumér, a költő, legbelső, tükör-énje kalauzolja a megérkező utazót, aki ilyenkor arra gondol, hogy milyen jó, hogy megszülethettek ezek a versek, hogy hírt adjanak az ember másik arcáról, meséljenek a fontos „apróságokról” a jóról és a szépséges igazságról, amelyek oly különös módon mégis csak ott lakoznak bennünk, a jobbik részünkről. Ahogyan az egyik rövid versében olvashatjuk:

„Egy szál kötélen megyek feléd,
balra nincsen út semmilyen,
jobbra nincs üdvösség,
csak ez a palló vékony-keskenyen.

Most minden olyan egyszerű.”
(Kötéltánc feléd)

Gugumér csöndesen figyel kívülről befelé, lát is, nemcsak néz, miközben a világ átszüremlik rajta. (Világszemlélet) Csöndben rendbe rakja világát, nem világtalan, lehajlik a hajléktalanhoz, társához, a másik emberhez ebben a sokszor oly közönyös világban, lehajlik, nem áll hajadonfőtt a robogó vonat ablakában. (Késő volt) A belső hangrend, mint a szíve, egyenletes ütembe ver, siratva reméli a jót, gyűlöli a rosszat, ösztönös esendőséggel törekszik a szépre, nem része a bajnak, gondnak, kimondva gyógyítja az odvainkban lakozó ősi félelmeinket. (Élni fog valahol, Köszönetet mond)

A lírai költő kötéltáncos, lélek-magasan, védőháló nélkül, kristályragyogásban.  A világa tiszta, nincs mit takargatnia a többiek elől, hiteles ember, a maga, felnőttként is megőrzött, gyermeki látásmódjával, meglelve „a szelíd kimondhatóság árnyalatait.” A költő így járt-kelt a világban, amelyről sok minden elmondható, csak az nem, gyermekien tiszta, s ebben a környezetben az artistának minden tudására szüksége van, hogy megőrizze a törékeny egyensúlyt. Ám a természet világa visszavezette egy olyan időbe, amelyben az ember még nem vált el tőle ilyen élesen, ahol megérthette egyszeri létünk lényegét s a magunk szerepét (Itt üldögélek és csak keresek, Haza a sivatagban, Az időmérték, Ima, Altatódal nagyoknak)

Mindannyian úton járó emberek vagyunk, s ha felismerjük azt az egyedüli, nekünk rendelt útirányt, akkor megadatik az a belső béke, amely olyannyira jellemzi ezeket a költői vallomásokat. Tudható ugyan, hogy ki-ki a maga szemüvegén keresztül érzékel egy parányi töredéket a világból, egy apró részletet a nagy egészből, s csak nagyon kivételes pillanatban villan elé a teljesség körpanorámája. A költő kegyelmi állapotban lévő utazó, aki „már százezer éve” nézi azt, amit meglát hirtelen, és súgja „szájon és fülön”, „a szót, a titkot, a piciny csodát”, s nekünk ezúttal sincs más dolgunk, mint továbbadni ezt a megértett, „lélektől lélekig” ható, varázslatos üzenetet. Igen, boldog a szív, amikor eléri ez a katartikus sugallat, hogy mégis van remény jobbá, teljesebbé válni! (Levél, Rosinante füve, Csillaghullás ideje, A mai nap, Noé kiküld egy galambot, Vándorlás, katáng, Gugumér sejti, hogy jön a tavasz)

Kell-e ennél nagyszerűbb üzenet a ma embere számára? Éppen ideje volt, hogy napvilágot lásson ez a kötet. Éppen ideje, hogy tiszta hangok törjenek át napjaink poklának dobhártya szaggató robaján, politikai rendszerek lélektemető falain, s magasba emeljék a képre és hasonlatosságra teremtett ember Isteni-Ábeli arcát! Ezért tiszta szívvel bíztatok mindenkit, hogy ha teheti, szerezze be ezt a kötetet, s ha lehet, legyen állandóan a keze ügyében, az úti csomagjában, mint szükséges szellemi lelki muníció, „minden magyarul beszélő versolvasónak”. (A könyvet a Mosonvármegye Könyv- és Lapkiadó adta közre 2023-ban. Címlaptervét Uzsák Zoltán készítette, Sz. Opre Mária fotóját felhasználva.) Jómagam is így teszek, s lévén magam is a múzsák útján járó szerény íródeák, rendhagyó módon álljon itt befejezésül egy saját vers, amelyre a nagy német kötéltáncos ihletett: