„Senki sem különálló sziget, minden ember a kontinens része,
a szárazföld egy darabja;…minden halállal én leszek kevesebb.”
( John Donne)
„Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tűnő szárnya körül
lebeg!”
(Berzsenyi Dániel: A közelítő tél –részlet)
Ráncba szedett emlékezet
Az utak összefutnak, ahogyan a dolgok, jelenségek, természeti működések is összefüggenek egymással, a forrás a patakkal, a patak a folyóval, a folyó a tengerrel, a tengerek a szárazfölddel. Látszólag külön sorsvonalon haladó élet-idők is, sokszor szinte öntudatlanul hatással vannak egymásra, legyenek bár távol, vagy pár lépésnyire, a szomszéd utcában. Egyazon térben és időben történő rendhagyó, vagy hétköznapi lét-mozzanataink elszálló villámfénye tölti ki a ránk szabott teret. A találkozások, két villanás közötti tiszta, csöndes pillanatban meginduló halk beszélgetések meghittsége, s az egymásra ismerés döbbenete. A kortársi kézfogás, s az egymásnak szentelt idő, töredék-egész, közös emlékezet, álságos nosztalgiákon túli számvetés a felettünk szárnyaló időben. Kortársaim, akikkel egykoron együtt indult az életünk, egy iskolába, netán egy osztályba is jártunk, hogy azután a dolgok rendje (?) szerint, száz irányba induljunk a „nagybetűs” életbe. Új családok, új generációk léphettek így színre, új feladatok, kihívások tengere hullámzott körülöttünk, s ritka vendég volt nálunk a szélcsendes idő. Értékrendek változhatnak, emberek jöhetnek-mehetnek körülöttünk, de a kezdetek pillanata változatlan, tiszta fénnyel ragyog.
Életek sorjáznak egymás mellett, történettengerek hullámzanak körülöttünk, de mivel „senki sem különálló sziget”, ezért néha nem árthat, ha találkozunk, s néhány érdemi mondatot váltunk életünk dolgairól, amíg adatik rá hely, idő és lehetőség, s még vannak közös emlékeink. Könnyen belátható, hogy nincs fontosabb az élet folyamatosságának fenntartásáról, gyermekek, unokák, dédunokák sorsfonalának kézben tartásáról. Bástyaként övezi ez a rend a ránk szabott időt. Néha kilépünk a várkapun, egy összejövetel, csoport, vagy osztálytalálkozó alkalmából, a magunk kedvéért, hogy a régiekkel beszéljünk a mi időnkről, amiről mi tudunk a legtöbbet. Ez a mostani idő és tér, bár még jelen vagyunk benne, már nem a miénk, még akkor sem, ha arcának alakulásához némi közünk tán nekünk is volt. Az a tény, hogy még itt lehetünk, nem üzen mást, mint azt, hogy van néhány befejezetlen dolgunk ezen a sártekén. Ha mindez elmarad, „elsodortatunk” anélkül, hogy bármit is megsejtenénk életünk emberi arcáról, a kontinens valódi nagyságáról.
Legbelül igazat adok annak az ismerősömnek, akivel nemrégen találkoztam az esti kutyasétáltatás közben, hogy voltaképpen minden a találkozásokról szól, vagy legalábbis erről kellene szólnia. Arról, hogy szóba állunk egymással, megismerkedünk, beszélgetünk, -bármiről, mi, akik itt és most élünk egyazon égbolt alatt, egyazon időben, futó életünk egy adott pillanatában. Közös dolgainkról, amelyeket mindig rendezni kell, hogy többé ne legyünk idegenek egymásnak. Egy intés, egy mosollyal köszöntő szó elég lehet ahhoz, hogy jobban, s itthon érezd magad e helyen, ahol élned rendeltetett. Azután persze szaladhat mindenki ügyes-bajos dolgai után, - mindig van, s lesz is rendezendő feladat,- de már magával vihet egy csepp jó érzést, csöndes mosolyt, amely fényesebbé teheti a napot.
Most a világ másról szól. Az önmegvalósítás széppé hazudott imamalmát hajtják sokan, s virtuális motivációktól fűtötten ajtót-ablakot bezárnak maguk körül,- „szabad rabok” a félelmek fortélyos börtönében. A szabadságról, s az egyén égbeszárnyaló képességeiről hozsannázik a manipulált média, s közben elmagányosodott bujdosókkal telnek meg a városok, akik a túlélés reménytelen reményével hajtják maguk előtt lassan egybefolyó napjaikat, az úttalanná vált időben. Persze tudom én, hogy az ember sok dolgot képes megcsinálni egyedül, munkák, feladatok sorát képes megoldani, sőt házat is tud építeni, de vannak, s lehetnek olyan helyzetek, amikor csapatban kell játszani, s együtt kell úrrá lenni a nehézségeken, a közösség érdekében. De ehhez, mint tudjuk, nálunk árvizek kellenek…
Ezért oly megrendítően, s meglepően csodálatosak hétköznapi találkozásaim remek emberekkel, olykor eddig ismeretlenekkel is a faluban, ahol élek, s élünk mindannyian. Amelyek, ugye természetesek kellene, hogy legyenek, mert titkon ott él a vágy mindenkiben, hogy megszólítsák, s ő is megszólítson valakit, aki egyébként hang nélkül, jeltelenül, s nyomtalanul suhanna el mellette. Immár évek óta rendszeresen járjuk a várost a kutyámmal Bundival, olykor naponta kétszer is, s minden egyes kör komplett tanulmányút, ha nyitott szemmel megyünk szokott sétaútjainkon. Lassanként a városkép részei lettünk, sokan ismernek már bennünket, persze elsősorban a kutyások, de már mások is. Ezek az utak, a falukerülő nagy körök általában 5-6 km hosszúak és nagyjából másfél, két óráig tartanak, alkalomtól és kutyám hangulatától függően, időjárástól függetlenül… Orvosaim szerint mindenképpen jót tesznek a három infarktustól kissé megviselt szívemnek, amit én érzek is és készséggel elhiszem nekik, hisz mindannyian kutyások…
Ezek jelenkori találkozások, sokarcú gyermekmosollyal telt tanulmányutak, melyeket hűséges társammal, négylábú vezetőmmel, alias Jenővel, Cucuskával, Aranypofával teszünk meg a településen, - alapvetően szerves részei a mindennapi életünknek. Séta el nem maradhat, s mi hálás szívvel indulunk neki, hiszen ez azt is jelenti, hogy mindkettőnk egészsége rendben van, ami a legnagyobb ajándéka az életünknek. Még akkor is, amikor reggel túláradó energiával, óriási lendülettel lódul ki a kapun, s keményen tartanom kell a pórázt, nehogy közel harminckilós habteste magával rántson. Ahogyan autósnyelven mondják, behúzott kézifékkel kell elindulnunk, hogy azután sietve felvehessük a szokott tempót.
Jenő töretlen bizalommal, jó szándékkal van az emberek felé, rendkívül békés természetű, agresszivitásnak, félelemnek nyoma sincsen benne, inkább érdeklődő kíváncsisággal fordul környezete felé. Köszönhető ez annak, hogy keverék volta ellenére, nem csekély labrador-retriever beütéssel rendelkezik, s mind alkatilag, mind tulajdonságait illetően fajtája legjobb tulajdonságait egyesíti magában. Meglepő módon kicsit ijedős, bármilyen váratlan, szokatlan zajra összerezzen, időnként meg is ugrik. Ilyenkor mindig mosolyt csal az arcomra, hisz olyan bájosan értetlen képpel néz rám. Ilyenkor simogatva nyugtatgatom, s ecsetelem neki, hogy pánikra semmi ok, minden rendben van, s mehetünk tovább.
Különleges kapcsolat fűzi a hozzá töretlen szeretettel és bizalommal közeledő kisgyermekekhez. Sétáink során, főleg a Liget téri játszótéren, májusvégi vagy nyári napfényes napokon gyakran találkozunk kisgyermekes szülőkkel, akik éppen elinduló, a világgal ismerkedő apróságaikkal kijönnek a térre. Mi is meg szoktunk itt pihenni egy padon Cucuskával, aki ilyenkor kényelmesen leheveredik mellém a fűre. Biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan feltűnik egy csöppség, apja vagy anyja két kezét fogva, hogy megsimogassa a kutyuskát. Persze mindig megkérdezik a szülők, hogy szabad-e, nem lesz-e valami baj, de a gyerek már elindult töretlen bizalommal, szeretettel feléje. A társunk ezt megérezve feláll, s óvatosan megszimatolja az érkezőt, aki innentől kezdve önfeledten, kacagva, gügyögve simikéli fényesen csillogó fekete szőrét. És ő hagyja, hogy simogassák, dögönyözzék, ameddig csak bele nem fáradnak az apró kezek. Ez nem csak a téren, de útközben, a faluban is sokszor megesett már. Soha nem volt semmi baj, hiszen az egyik lelkes lény sohasem bántja a másikat, aki feltétlen bizalommal, félelem nélküli szeretettel közeledik feléje. Megérzi, s viszonozza a tiszta érzést, a békés szándékot…
Mindenkori találkozásainknak is ez kellene, hogy legyen a vezérfonala, hiszen e nélkül nem épülhetnek normális emberi kapcsolatok, amelyek oly fontosak, s meghatározóak tudnak lenni életünk során. Hatással vannak ránk, a magatartásunkra, esetleges döntéseinkre, amelyekkel akár belső értékrendünknek megfelelő, helyes irányba is állíthatjuk az életünket. Alapvetően most nincsenek véletlen találkozások, mint ahogyan régen sem voltak. Tévedés és végzetes naivitás volna azt hinni, hogy ilyesmi létezik. A nagy teremtő szándék szerint mindannyian okkal vagyunk itt jelen, dolgunk és feladatunk van ezen a világon, még akkor is, ha első pillanatban nem is értjük meg ennek a lényegét, de kegyelmi időt kapunk arra, hogy felismerhessük, és véghezvihessük azt. Minden találkozás egy lehetőség erre, hogy rögzítsd és felismerd mindezt, s megőrizd az emlékezetedben azt, amit lényeginek érzel, mert a szív sohasem csal meg…
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
