Ma már tisztábban látom, azt a felsőbb rendező elvet, amely vezeti azokat, akiknek még dolguk, feladatuk van ezen a világon. Amikor benne vagyunk, úgymond, az események sodrában, döntünk, megyünk, cselekszünk a sorjázó napok sorában, legtöbbször észre sem vesszük a dolgok belső logikáját, azt az összefüggésrendszert, amely hajszálpontosan végig vezet minket a nekünk rendelt úton. Ez lehet az a fix pont, amelyről annak idején Arkhimédész beszélt, amikor ki akarta fordítani sarkaiból a világot. Azokban az időkben magam sem vettem észre, pedig ott volt végig előttem: az Ige, a lelkipásztor, a templom és a gyülekezet, a bibliaórák és Istentiszteletek, kisköri találkozók, alkalmak, amelyeket soha nem mulasztottam el, semmilyen körülmények között sem. Az időben egymásra rétegződnek történéseink, mint Trója rétegszintjei a talajban, amelyek összefüggésben állnak egymással, s egy irányba mutatnak előre az időben, a jelen pillanatig. A fix pont: az isteni kegyelmi idő, a lehetőség, ami ma is tart…

Amikor tizenkilenc évvel ezelőtt, először léptem át a református templom küszöbét, akkor tárult elém az út, amelyen ma is járok. A gyülekezet közösségében, Árpád vezetésével, nem csak az Igéhez kerültem közelebb, hanem második otthonra is leltem, tartoztam valahová. Befogadtak, elfogadtak, s lassan, de biztosan, szinte öntudatlan ösztönösséggel a változás útjára léptem. Itt találkoztam azokkal az emberekkel, akik sorsom alakulásában döntően pozitív szerepet játszottak, akiknek a révén még tehetem a dolgom rendelt helyemen.  Első helyen néhai, nagytiszteletű Bajusz Árpádot említem, aki mindvégig kitüntetett bizalmával, vigyázó tekintetét rajtam tartva, lehetőségek egész sorát adta nekem, hogy önsajnálat helyett az önzetlen szolgálat útjára léphessek. Így kerülhetett sor 2011-ben az első verses bizonyságtételemre a gyülekezeti teremben az atyafiak színe előtt, ahol Sz. Joli és Anna mondott el néhányat, akkori, istenes verseimből. Javaslatára, a rákövetkező évben, 2012 januárjától, - rendhagyó módon egyetlen katolikusként, - tagja lehettem az újonnan választott presbitériumnak is. A szolgálat új, magasabb szinten folytatódott tovább, s mi a legjobb tudásunk szerint kivettük a részünket ebből a munkából, akárcsak a grémium minden tagja.

Ajtaja mindig nyitva állt, s a hétköznapi élet küzdelmeiben is lehetett számítani rá. Mi a magunk módján, munkával viszonoztuk ezt, legyen szó templomtakarításról, vagy a gyülekezeti terem bővítéséről. Valódi pásztora volt a gyülekezetnek, a szó hétköznapi és spirituális értelmében egyaránt. Mélységes hite és alázata tükröződött, sokszor irodalmi igényességű prédikációiban is, amelyek után az ember épültebben lépett ki a templomból, mint ahogyan bement. Egyszer egy beszélgetés során kifejtette nekünk, hogy alapvetően az Igére kell figyelnünk, mert az fontosabb, mint az, aki hirdeti. Mikor szerényen megjegyeztem, hogy nagyon nem mindegy, hogy milyen az az igei vezetés, ami a szószékről elhangzik, nem szólt semmit, csak csendesen elmosolyodott.

 Hagyományosan jó kapcsolatot ápolt, s baráti viszonyban volt a nagyobb, katolikus közösség vezetőjével a néhai Gulyka József atyával is. Jó néhány adventi, s egyéb ökumenikus alkalmon lehettem jelen, ahol közösen szolgálták az Urat. Ilyenkor éreztem először, hogy az utak összefutnak, hiszen mindketten ismerték édesapámat, s József atya ráadásul apa kevésszámú barátainak egyike is volt, akivel rendszeresen tartotta a kapcsolatot, a legutolsó pillanatig. Ha a két néhai lelkipásztor életét egyetlen szóval kellene jellemeznem, akkor az a szolgálat volna. Mindketten tudták, hogy ez egy életre szól, s eszerint élték az életüket, s képviselték azokat a nemes hagyományokat, elsősorban a szeretet teljes, cselekvő hitet, a mélységes szolidaritást a gyengékkel és az elesettekkel, amelyek oly fájdalmasan hiányoznak mostanság az életünkből.

Általa ismerhettem meg többek között, dr. Székely András Bertalant, Incze Mózest is, akiknek a jóvoltából kiadóra leltem, s később köteteim is megjelenhettek. Dr. Boldizsár Gábort, akinek a segítségével hosszú időre véget értek a hányattatásaim, s a frissen alakult NKE közalkalmazott munkatársa lehettem 2017-ig. Ők a gyülekezet és a presbitérium oszlopos tagjai mind a mai napig. A jövőre nézve meghatározó, s építő kapcsolatok, barátságok alapozódtak meg ezekben az években, amelyek ma is élő, szilárd fogódzót jelentenek a mindennapokban. Itt találkoztam vasárnapi rendszerességgel, leendő, második feleségemmel, Julcsival is, akinek az önzetlen, tiszta szeretete később teljesen újjáteremtette az életemet, s aki már az égi hazából figyeli, óvja a lépteimet. 

Árpád és családja, felesége Ágika, s négy gyermekük szerves részévé vált az életemnek, s néha úgy éreztem, hogy én vagyok az ötödik gyerek a családban. Árpádra bizonyos szempontból mindig úgy tekintettem,- hiába tiltakozott ellene -, mint az édesapámra, bár ezt a köztünk lévő csekély, - kilenc évvel volt csupán idősebb nálam -, korkülönbség nem indokolta. Lelki vezetőnk, mentorunk volt és maradt, mind a mai napig, s örök példakép, az édesapámmal együtt. Gyarló, gyönge, esendő emberi mivoltuk ellenére, alázatosan, hitben járva, szilárd értékrenddel, s következetes jobbító szándékkal, cselekvő módon élték az életüket, s tartottak ki iderendelt őrhelyükön.

Azt hiszem, hogy a teljesség kedvéért ideje, hogy újra szóljak néhány szót Ildiről, akinek a jóvoltából megismerhettem Árpádot, s tagja lehettem a gyülekezetnek. Amint fentebb jeleztem, hogy kettőnk 2006-ban jól induló, s később, cseppet sem zökkenőmentes kapcsolata immár a végéhez közeledett, s 2011-ben, a verses bizonyságtétel idején véget is ért.  Más utakon kezdtünk járni, más szociális helyzetben is voltunk. Neki akkoriban elég jól mentek a dolgai, stabil gazdasági és szakmai hátteret alakított ki magának, s megnövekedett a mozgástere, sokfelé járt, s útjai többségén mi csak ritkán kísérhettük el. Új célokat tűzött ki, amelyek megvalósításában nekünk már nem szánt érdemi szerepet. Beszélgettünk ugyan ezekről, ismertem a terveit, a szándékait, amelyeket tőlem függetlenül, tűzön-vízen át meg is valósított. Így lehetett 2007-től nevelőszülő, rendhagyó módon egyedül, férj és élettárs nélkül, mind a mai napig.

Valamikor Ő is írt, többségében iskolai színdarabokat, amelyeket be is mutattak az iskolájában. Régebben jó tollú újságíró volt, gyorsan és remekül fogalmazott, kiváló jellemábrázoló képességgel rendelkezett, amelyet profi módon kamatoztatott a darabjaiban. Vitathatatlanul sokat tanultam tőle is, jó könyveket adott a kezembe, s beszélgetéseink során számtalan új adalékot tudtam meg irodalmunk nagyjairól. Közösen voltunk jó néhány Túlpart-klub esten a fővárosban, s ezek kétségkívül nagy élményt jelentettek. Akkoriban mi csak szerény, de lelkes amatőr senkik voltunk, akiknek elvétve megjelent egy-két verse a helyi lapokban, s valószínűtlennek látszott, hogy valaha könyvünk jelenik meg. Ez volt a szerepem akkoriban az Ildi mellett. Segített egy-két problémás ügy megoldásában, de rendszert nem csinált belőle, mert nem volt egy Teréz anya, s hosszú távú terveibe, önmegvalósító koncepciójába, ez sehogyan sem illett bele. Sejthető, hogy ha vele maradok, valószínűleg nem jelennek meg a köteteim, s lehet, hogy elkallódok valamelyik kanyarban. Hála Isten, hogy nem rajta múlt. Amint a fentiekből következik, hogy lassan, de biztosan kezdett elmaradni az alkalmakról, s végül megszűnt a kapcsolata Árpáddal és a gyülekezettel is. Ő elmaradt, mi maradtunk… 

Mindezekkel párhuzamosan azért lassan kezdtem bekapcsolódni a helyi irodalmi életbe. 2009-ben a városi könyvtár új vezetője, Majsa Györgyné, Olga meghívott a „Tenger és Szó, ami elválaszt és összeköt” c. I. Nemzetközi Költőtalálkozóra, amelyet a Jókai Mór Városi Könyvtár és Gál Áron szervezett. A világ minden tájáról érkező nemzetközi társaságban negyedmagammal, Haász Irénnel, Hajdú Máriával, s a néhai Rostás Pistával közösen képviselhettük Isaszeget. Ezen a jeles alkalmon szép számú közönség előtt hangzottak el műveink. Az esten mondott először verset tőlünk az Ildi lánya, Anna, mély átéléssel, csodálatosan. A költő találkozó nagy siker volt, s ráirányította a figyelmet a helyi alkotókra is.  A soron következő, 2011-es verses bizonyságtételről már szóltam a fentiekben.

A 2012-es évre mondhatnánk, ha nem volna elkoptatva, és lejáratva ez a szókapcsolat, hogy a „fordulat éve” volt minden szempontból, többek között irodalmiból is. Amellett, hogy január 19-én hivatalosan tagja lettem a református gyülekezet presbitériumának, alapító tagja lehettem a helyi amatőr irodalmárokat tömörítő, Amatőr Írók, Költők Klubjának, röviden az AKIK-nak is. Az alapötlet Majsa Györgyné, Olgától és Váradi Atilláné, Évától származott, s a Jókai Mór Városi Könyvtár adott otthont neki. Minden hónap első péntekjén gyűltünk össze, délután öt órakor, hogy találkozzunk, beszélgessünk egymással, s nem utolsó sorban frissen elkészült műveinkből is felolvastunk egymásnak, értékelve, elemezve őket. A klubnak híre ment és jó néhány tehetséges helyi alkotó, idősebbek és fiatalabbak csatlakoztak hozzánk. Felvettük a kapcsolatot néhány testvérszervezettel, többek között, a Gödöllői IRKA, és a Budapesti MOZAIK Művészpáholy tagjaival is, akikkel rendszeres és gyümölcsöző kapcsolatot ápoltunk. Színvonalas találkozók, jó hangulatú, rendhagyó irodalmi estek jellemezték ezt az időszakot. Egy ilyen programon találkozhattam Ribka Zolival is, aki akkoriban még a MOZAIK Művészpáholy tagja volt, eredeti tehetségű költő, író. Hamar megtaláltuk a közös hangot, s nem csak azért, mert egyidősek voltunk, hanem azért is, mert hasonló értékrendet vallottunk a magunkénak. Hamarosan földiek is lettünk, mert Zoli Isaszegre költözött, az új barátnőjéhez. Az akkoriban közöttünk kialakult, erős, baráti, bajtársi kapcsolat, mind a mai napig tart, annak ellenére, hogy ismét Pesten él és dolgozik, s ebből következően ritkán találkozunk. Julcsi utánam őt szerette a legjobban, s úgy hívott minket, hogy „az egypetéjű ikrek, avagy két bolond mindig egy pár”, ami minket egyáltalán nem zavart, sőt büszkén vállaltuk, s vállaljuk ma is.

S az év még nem ért véget, legfeljebb az egyik, hivatalos, munkaviszonyunk Gödöllőn, amit záróakkordként követett a másik, közmunkás vendégszereplésünk Gödöllői Arborétumban. Itt ért utol az a bizonyos telefonhívás, gyülekezetünk egyik tagjától, Sz. Jolikától. A klasszikus színdarabokban fontos szerepet játszott az a bizonyos deus ex machina, azaz isteni beavatkozás, amely feloldja konfliktust, s elhozza a megoldást akkor, amikor már minden emberi erőfeszítés kudarcot vallott. Az a telefonhívás akkor az erdő közepén ilyen volt, bár ez ott nem volt olyan világos, mint most. Helyzetem szociálisan és gazdaságilag is egyaránt kilátástalannak tűnt, jövőképem elszállt, mint füst a kéményen, magányos harcos voltam, tele indulattal a világ ellen. Csak hű társam, Vackor tartott ki egyedül mellettem. Hitem is recsegett, ropogott, mint a düledezni készülő ócska épület. Ekkor érkezett a hívás, amely mindent megváltoztatott.

 Ahogyan megígértem Jolikának, elmentem a megadott címre, egy, november végi délután, a közműszak után, nem sokkal sötétedés előtt. A kapu nyitva volt, s bementem az öreg házhoz, amelynek ablakai sötétek voltak, csönd mindenütt, semmi mozgás, semmi életjel. Dolgom végezetlen hazajöttem. Másnap ismét elmentem, de már alaposabban körülnéztem. Körbe jártam a házat, amelynek a háta mögött megláttam egy asszonyt zöld kabátban, fekete sapkával a fején, egy hatalmas fejszével a kezében, amint bőszen csapkodott egy földön fekvő mosóteknőt.  Amikor észrevett, leengedte a fejszét és odalépett hozzám, s én azonnal kivettem a kezéből, mondván, hogy jobb, ha nálam van, mert még valakinek baja eshet.  Elég rendhagyó módon köszöntöttük egymást. Elmondtam, hogy ki vagyok, ki küldött, s mi járatban jöttem. Minden átmenet nélkül megkérdezte tőlem: „Fogadjunk, hogy nem tudod, hogy hol vagy, s én ki vagyok?” Bólintottam, bár valami bizonytalan derengés motoszkált a fejemben, valahonnan ismerős volt a hely és az ember. Ő viszont emlékezett rám, és a szüleimre is. Kiderült, hogy egy iskolába jártunk, de ő néhány évvel fölöttem végzett, s tanítónő nevelőanyja, Ilonka néni, minket is okított annak idején. Ez volt a legelső találkozásom Julcsival, amelyet még jó néhány követett…

Ettől kezdve rendszeresen jártam hozzá a közmunka után. Kivágtam az összes mozdítható fát, ami csak volt az udvaron, hogy esténként be tudjon gyújtani, a nagyszobába, ahol élt, s az egyetlen üzemképes román kályha volt. Amikor elfogyott a tüzelő, barátaim segítségével, sikerült mindig innen-onnan fát szerezni. Sokan ismerték a helyzetet, és segítettek, többek között Árpád is, volt egyfajta szolidaritás, csendes összetartás. Figyeltünk egymásra, s nem csak magunkra gondoltunk, s lassan leszoktunk az önsajnálatról is. Szembesültünk a ténnyel, hogy vannak nálunk sokkal nehezebb helyzetben lévő emberek, akiknek segítségre van szükségük. Sokan büszkeségből, vagy konok dacból kínlódnak egyedül, reménytelenül harcolva nap, mint nap a túlélésért, sokszor megalázó, méltatlan körülmények között. Ebben a küzdelemben is az összetartás lehet az egyetlen esély, amelyre abszurd módon a romáknál láttam eleven példákat, éppen ezekben a közmunkás időkben. Erre a csapatjátékra valamikor mi is képesek voltunk, s mindent azért nem felejtettünk el. Ezt bizonyítja az akkori együttműködésünk, amikor közös erővel segítettünk egy felebarátunkon.

Kapcsolatunk megmaradt Julcsival, még az után is, hogy véget ért az esztendő és a közmunka is az Arborétumban. 2013 januárját írtuk. Vasárnaponként rendszeresen találkoztunk az Istentiszteleten, és utána benézett hozzánk egy kávéra. Vacikával az első pillanattól kezdve megszerették egymást. Egy ilyen alkalommal mondta nekem, hogy ha bármikor segítségre van szükségem, csak szóljak neki nyugodtan, s megadta akkor még élő mobilszámát.  Megígértem, de magamban akkor még azt gondoltam, hogy ugyan miben tudna nekem pont ő segíteni? Volt még hová fejlődnöm, míg meg nem tanultam, hogy sohase tudhatod, mit hoz a következő nap.