2024. március 28. csütörtök,
Gedeon napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Smaragd és vér - 9. rész
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Szörnyű szépség született

William Butler Yeats: Húsvét, 1916

Kora este láttam őket,
Arcukon az örömöt,
Pulttól vagy asztaltól jöttek
Ódon, szürke házak között.
Biccentettem vagy motyogtam
Finom, üres szavakat,
Vagy csak lézengtem és mondtam
Finom, üres szavakat.
Elgondoltam, hogy régebben
Másokon tréfálkoztam,
Hogy barátom jót nevessen
A tűz mellett a klubban.
Tudom, hogy ahol mi élünk, ott
Mindenkit bohócruha fed:
Minden végképp megváltozott:
Szörnyű szépség született.

Ott egy nő, napja így telik:
Jó szándék és szeretet,
Este addig vitatkozik,
Míg a torka bereked.
Milyen édes volt a hangja,
Szép leány volt, láttál szebbet?
És lovon ment nyúlvadászatra.
E férfi iskolát vezetett,
És Pegazuson szállt;
Ott pedig hű segítője
Ki magára talált;
Lehetett volna hírneve,
Kedves, ámde merész volt,
Érzékenyen gondolkodó.
Ez pedig, kiről álmom szólt,
Iszákos, hencegő fickó.
Megbántott ő sokakat,
Kiket szívem szeretett,
De énekemben helyet kap;
Eljátszotta a szerepet,
E komédiában, melyben
Bizony ő is más ember lett,
Átalakult teljesen:
Szörnyű szépség született.

Pár szívnek csak egy célja van,
Egész nyáron s télen át,
Bűbáj által kőbe zártan
Zavarják a lét folyamát.
A ló az útról lerohan,
Lovas, vándorló madarak,
Vad felhők zűrzavarában,
Percről-percre változnak;
Felhő árnya a folyamon
Is változik percről-percre;
Pata csusszan meg a parton,
S ló csobban bele a vízbe;
Hosszú lábú fajd merül le,
S kakasát szólítja nevén;
Így élnek ők percről-percre,
Kővel szívük közepén.

Túl hosszú az áldozat,
És a szívből kő lehet.
Véget ér e kárhozat?
Az Ég dolga ez, mi meg
A neveket mormoljuk csak,
Mint anyja szólítja gyermekét,
Mikor végre elnyugszanak
A lábak, mik futnának még.
Mi volt ez? Tán szürkület?
Nem, nem alkonyat – a halál ez!
S mondd, mindez mire kellett?
Hogy Anglia úgyis úr lesz,
Bármit is tett, vagy mondott.
Álmodni mertek, de elég ebből,
S az álmodozó lám, mind halott;
S mi van, ha hazaszeretettől
Megvadulva leltek halált?
Szóljon róluk hát a vers -
MacDonagh és MacBride,
És Connolly meg Pearse,
Most és más időkben,
Ahol zöld a viselet,
Végképp megváltozik minden:
Szörnyű szépség született. [1]

Itt van ez a vers. Mindenféle bevezetés, figyelmeztetés vagy előhang nélkül. Egyszerűen csak itt van, és a maga jelenlétével felér egy hatalmas horogütéssel. Klasszikus KO. Az embernek valósággal a zsigereibe hatol.

Ez nem egy egyszerű vers, még csak nem is egyszerűen csak egy vers. Mindenféle tudományoskodás nélkül kijelenthető, hogy ez olyasvalami, amit maga Yeats nevezett „A kortalan ész remekműveinek” és „Az örök valóság kincseinek”. [2] Még akkor is, ha ezekkel a szavakkal valószínűleg nem saját magára gondolt; ugyanis ez a vers a maga nemében valóban remekmű, valóban igazi kincs.

Arra kérem a kedves olvasót, hogy lapozzon vissza a vers elejére, és olvassa el megint. Nem, ne csak pár percet szánjon rá. Gondolkozzon el rajta. Keressen. Tegyen fel kérdéseket. És találjon rájuk válaszokat. Nekem is vannak kérdéseim, nyomozzon! 

Mi az a „szörnyű szépség”, ez az első olvasatra nyilvánvaló ellentmondás? Kikről beszélt az elején, és ki volt az a nő, kik voltak a férfiak, akiket a második versszakban említett? Miért különbözik ennyire a harmadik versszak a többitől? Mi ez a kő meg a szív? S „mindez mire kellett”?

Éppen ez ebben a versben az egyik nagyszerű dolog, hogy önmagában talán nem mond olyan sokat – ahhoz képest legalábbis keveset, amit akkor mond majd, amikor az ember utánanéz a történelmi háttérnek, a benne szereplő személyeknek, magának, Yeats életének fontos momentumainak. Akkor „végképp megváltozik minden” – csak éppen más dimenzióban.

És az olvasás, az értelmezés közben változik az olvasó is, ahogyan én is változtam. Ebben biztos vagyok.

„Szörnyű szépség született”. Hogyan lehet szörnyű az, ami szép? Szörnyű az, ami történt végül is. Szörnyű volt a civilek halála, a kivégzett tizenöt mártír, szörnyű volt a polgárháború minden borzalmával, amikor is testvér ugrott testvér torkának, szörnyűek voltak a következmények… és mégis felemelőek. A helytállás, a bátorság, a kiállás a szabadságért – mind-mind kivívta Yeats elismerését, aki, noha erősen nacionalista volt (a szó jó és nemes értelmében), elutasította az erőszakos megoldásokat, a fegyveres harcot.

Igazából Yeats dührohamot kapott, amikor értesült a Felkelésről. Korainak tartotta, nem érezte azt, – egyébként jogosan – hogy készen állna Írország a fegyveres ellenállásra. És mégis, látva az angol terrort, érzékelve azt, hogy akkor is kibontakozik valamiféle eredmény ebből az amúgy kilátástalan harcból, megértette, hogy a hősiességnek meg kell adni azt, ami megilleti. A tiszteletet. A megbecsülést. Elismerni az áldozatot, amelyet önzetlenül hoztak.

Ez volt a „szépség”. A hősök, a bátrak, a vakmerők, az önfeláldozók cselekedetei.

Érdekes, ahogyan Yeats, mintegy kívülállóként, kissé mosolyogva, joviális módon tekintett a forradalmárokra. Akikről tréfásan emlékezett meg, akikkel csak „finom, üres szavakat” váltott. Ám megváltozott minden… ők is, Yeats is és a szavak is. Amit tettek, hogy az életüket adták, azzal „megváltozott minden”.

És itt van a vers második része, amely valóban konkrét személyekről szól. Megjelenik Markiewicz grófnő, akinek „édes” volt a hangja, de estére, a sok beszéd miatt már csak rekedten tudott szólni; az a grófnő, akit halálra ítéltek, de megkegyelmeztek neki, aki később politikusi pályát futott be, és arra tette fel az életét, hogy javítson az ír emberek helyzetén. És nem mellesleg: Yeats jó barátja volt.

Patrick Pearse, az iskolamester, aki szívügyének tekintette az ír nyelv (gael) újjáélesztését, aki ennek érdekében iskolát nyitott, azt remélve, hogy ezzel újjáélesztheti az ír nacionalizmust, feltámaszthatja, és később megerősítheti az ír nemzeti öntudatot. És ott van mellette Thomas MacDonagh, „hű segítője”, a költő, aki talán nagyobb dolgokra volt hivatott, lehetett volna „nagyobb”. De lehet-e valaki nagyobb és dicsőbb, mint az, aki a hazája és népe védelmében hal meg, aki feláldozza tulajdon életét?

MacBride. Az „iszákos, hencegő fickó”, aki megbántotta – megbántotta! Micsoda eufemizmus… kifejezetten bántotta Maudot, annak fogadott lányát, és ezt az embert, ezt a vad, goromba katonát, akit Yeats gyűlölt szíve mélyéből, egy versszakkal később, legyűrve ellenérzését, név szerint is megemlíti.

Persze nem tudta megállni, hogy oda ne bökjön neki, Macbride nem éppen kellemes emberként volt ábrázolva a versben (ahogy nem is volt az); Maud Gonne-nak nem is tetszett a vers, meg is írta Yeatsnek. Ám mégis, ami tiszteletreméltó, hogy Yeats, némiképp felülemelkedve érzésein és mély utálatán, hősként említette MacBride őrnagyot – ahogyan a többi, név szerint említett, kivégzett vezetőt: Pearse-t, MacDonagh-t és Connolly-t.

Mennyiben más a harmadik versszak! A kő, mint az állandóság, a változatlanság jelképe, és a parton megcsusszanó lópata, mint a múlékonyság, a változás szimbóluma. A kőszív, az érzéketlenség, ez bizony kőkemény kritika – ha szabad ilyet mondani – a forradalmárokkal szemben. Yeats nem cifrázza a dolgot: kerek-perec érzékelteti, hogy populistának tartja a felkelőket, akik nem számoltak a következményekkel, vagy legalábbis nem gondolták át megfelelően a dolgokat.

Mindazonáltal ott van a záró versszak, a negyedik. A befejező rész, ahol ismét kinyilvánítja együttérzését, ahol a védelmébe veszi a kivégzetteket, ahol mentséget keres számukra… Amely versszakban név szerint említ meg négy kivégzett felkelőt. És felteszi a költői kérdést: Mire volt ez jó? Anglia úgyis Úr lesz, hiába minden? Miért is kellett meghalni? De akkor is emléket állít nekik. Gondoljunk csak arra, hogy van ebben a versben még más is, nézzük meg újra ezt a két sort: „Az Ég dolga ez, mi meg / A neveket mormoljuk csak” – akárha Petőfi sorai jelennének meg, csak sokkal sötétebb kontextusban. „Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.” [3]

Muszájból. Kényszerből, talán belső kényszerítésből. Érezte ő is, hogy a tisztelet – az kijár, hiszen „Ahol zöld a viselet, / Végképp megváltozik minden: / Szörnyű szépség született.”

Igen. Szörnyű szépség született.


 



[1] Easter, 1916

[2] W.B. Yeats: Hajózás Bizáncba

[3] Petőfi Sándor: Nemzeti dal. (részlet)

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007