 | | | 2026. május 8. péntek, Mihály napja. Kalendárium | 
Május (Ősi magyar nevén, Ígéret hava) az év ötödik hónapja a Gergely-naptárban, 31 napos. Nevét Maiáról (Maia Majestas) kapta, aki egy ősi termékenységistennő volt a római mitológiában. A 18. századi nyelvújítók szerint a május: zöldönös. A népi kalendárium Pünkösd havának nevezi. Az Ikrek havának is nevezik. ...
| |
1776. május 7-én született a Vas vármegyei Egyházashetyén Berzsenyi Dániel, akire ezúttal ódái közül a legvulkanikusabb hatásúval és legidőszerűbb tanításúval emlékezünk, meghatározva helyét irodalmunkban.
A MAGYAROKHOZ
Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul? ...
| | 15. A félelmetes Oz leleplezése "Utazóink odaléptek a Smaragdváros hatalmas kapujához, és becsöngettek. Többször is kellett csengetniük, míg a kaput kinyitották: ugyanaz a Kapuőrző Kulcsár állt előttük, akivel első ottjártukkor megismerkedtek. ... | | (Dés, 1649. máj. 10. - Nagyenyed, 1716 szept. 10.) református tanár. Désen kezdte tanulását 1654-ben. Ezt 1656-tól Gyulafehérvárt, 1658-tól ...
| |
Festő, neve 1868-ig Lieb, 1880-ig Munkácsi. Apja, a bajor eredetű Lieb Leó sótiszt volt Munkácson, anyja Reök Cecília. 1848-ban a család Miskolcra költözött. Munkácsy festői hajlama már kiskorában megnyilatkozott. Szülei korai halála után 1850-ben nagybátyjához, Reök István ügyvédhez került, aki a szabadságharc után hallgatásra kényszerítve, szerény viszonyok között élt Békéscsabán. A fiút 11 éves korában gyámja asztalosinasnak adta. Mestere durvaságai, a fenyítések okozta testi-lelki nyomorúság egész életére és kedélyére kihatott. Segédlevele megszerzése után Aradra ment. Nyomorgott, megbetegedett s visszatért nagybátyjához Gyulára. Lábadozása alatt rajzolni tanult Fischer ott élő német festőtől. ... | |
1554. október 20-án született Zólyom várában, Balassi János és Sulyok Anna elsőszülött gyermekeként.
Később egy öccse, Ferenc és két húga, Anna és Mária született még. Apja felső bányavidéki várkapitány, dúsgazdag báró, az ország egyik leggazdagabb és Lipót császár uralkodása alatt egyik legbefolyásosabb embere. Bálint neveltetését 1564-től Bornemisza Péter irányítja. 1565 őszétől Nürnbergben végzi alsóbb fokú iskoláit. Valószínűleg megfordul több külföldi egyetemen, vélhetően Padovában is. ... | |
A "Figaro házassága"-t 1786...
| | 
VAJDA JÁNOS (Pest, 1827. május 7.– Bp., 1897. január 17.): költő, író, publicista.
Gyermekkorát a mindig idillinek látott váli erdészházban töltötte, ahol apja, Vajda Endre az Ürményi-család birtokán főerdész volt. Székesfehérvárott és Pesten járt gimnáziumba. Pesten Vajda Péternél, a neves írónál, rokonánál lakott. Diákkorától írt verseket, eszményképe Petőfi volt. 1845-ben vándorszínésznek állt, de tizennégy hónap után csalódottan visszatért Válra. Rövid ideig nevelő volt, majd apja beajánlotta gazdatiszti gyakornoknak Alcsútra, a mintagazdaságba. ... | | 
A máig "sztár-filozófusnak" számító német bölcselő életét és munkásságát elemző legújabb monográfia a Szegedi Tudományegyetem oktatóinak tollából. A monumentális kötet részletesen elemzi a Nyugat alkonya mellett a filozófus többi művét, valamint átfogó képet ad a XX. Század első fele Németországának szellemi életéről. ... | |
Német zeneszerző, operaszövegkönyv író, zeneköltő, esztéta. Önző, ellenállhatatlan, forradalmár, arrogáns és zseniális muzsikus. Megteremtette a költészet, zene és színház egységét: az összművészetet. Mottója: „A világ tartozik nekem mindazzal, amire vágyom”. ...
| | Krúdy Gyula 1878. október 21-én született Nyíregyházán. Apja, Krúdy Gyula jómódú nyíregyházi ügyvéd; anyja, Csákányi Júlia szobalány. Krúdyt törvénytelen gyerekként anyakönyvezték, szülei csak 1895-ben, tizedik gyermekük születése után házasodtak össze. ... | | 
1902. május 19-én Párizsban az európai államok egyezményt kötöttek a mezőgazdaságban hasznos madarak védelme érdekében. 1902-ben Chernel István ornitológus szervezte meg Magyarországon először a Madarak és Fák Napját, amelyet az 1906. évi I. törvénycikk írt elő. Megünneplésének napja változó. ... | | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
 |
Émile Verhaeren: A hó | | |
Csak hull, és hull a sok hópehely lustán, mint megannyi megsodort, hosszú, bús fonál, mely ködös, elnyúlt, sáros róna fölött szitál, forró undort és rideg szívet temet maga alá.
Hull a hó, s hová lehull, ott megmarad, hűvös halomba dermed a pillanat – egykedvűen, monoton omlanak; hull a hó, akár a zuhatag, egyforma kristályok raja a házakon, a pajtán és a falakon, ott bizony; és a hó csak hull, tízezernyi pihe hull a megroggyant, süppedt sírokra konokul.
Ott fenn a magasban az átkozott tél vaskos köténye vadul felhasad; egy végső rohammal az ég leszakad az aprócska falura, s közte nyargal a szél.
Csontvelőig harap most a fagy, öl a nyomor, s előtte minden út szabad, a hó s az ínség a lelket is szétzilálja, vakít a hó, reszel a tél vinnyogása kihűlt tűzhelyeken, és az enyészet lengi át a kalyibák szegénységtől bűzlő, beomlott falát.
S hol a sok görbe, csatakos út egymásra talál, a kicsiny falvak őrt állnak egyedül, s arat a halál; nagyhatalmú fák tar karjain csillámlik a dér, hosszú sorban összekapaszkodva ledér csontvázakként fonódnak egybe ágaik, s a szél.
Az öreg malom lapátján a fehérszakállas moha nyeli el ártatlan prédáját, a mostoha; akarata ellen itt már soha nincs orvosság; arrébb a tető és a rozsdállt eresz bádoga ádáz csatát vív a széllel már november óta, lyukas peremét híg esők mossák; de a végtelen hó-vemhes fellegből egyre száll alá a néma, bús síkra ezernyi pehely-nyaláb.
Így hull, és hull, itt, és messzebb, minden sarokra bőven dobva leplet, de mindig a hóesés, mindig a pelyhek, és mindig a sápadt, terméketlen földre esnek, bolond pihék, s ülnek bokorra, sírkeresztre, a világ végeláthatatlan terein átevezve.
Émile Verhaeren (1855-1916) : La neige
La neige tombe, indiscontinûment, Comme une lente et longue et pauvre laine, Parmi la morne et longue et pauvre plaine, Froide d'amour, chaude de haine.
La neige tombe, infiniment, Comme un moment - Monotone - dans un moment ; La neige choit, la neige tombe, Monotone, sur les maisons Et les granges et leurs cloisons ; La neige tombe et tombe Myriadaire, au cimetière, au creux des tombes.
Le tablier des mauvaises saisons, Violemment, là-haut, est dénoué ; Le tablier des maux est secoué A coups de vent, sur les hameaux des horizons.
Le gel descend, au fond des os, Et la misère, au fond des clos, La neige et la misère, au fond des âmes ; La neige lourde et diaphane, Au fond des âtres froids et des âmes sans flamme, Qui se fanent, dans les cabanes.
Aux carrefours des chemins tors, Les villages sont seuls, comme la mort ; Les grands arbres, cristallisés de gel, Au long de leur cortège par la neige, Entrecroisent leurs branchages de sel.
Les vieux moulins, où la mousse blanche s'agrège, Apparaissent, comme des pièges, Tout à coup droits, sur une butte ; En bas, les toits et les auvents Dans la bourrasque, à contre vent, Depuis Novembre, luttent ; Tandis qu'infiniment la neige lourde et pleine Choit, par la morne et longue et pauvre plaine.
Ainsi s'en va la neige au loin, En chaque sente, en chaque coin, Toujours la neige et son suaire, La neige pâle et inféconde, En folles loques vagabondes, Par à travers l'hiver illimité monde.
|
| | | | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
| |  | |
Könyvajánló | | |  | |