2022. december 6. kedd,
Miklós napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Émile Verhaeren: A hó
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

 

 

Csak hull, és hull a sok hópehely lustán,
mint megannyi megsodort, hosszú, bús fonál,
mely ködös, elnyúlt, sáros róna fölött szitál,
forró undort és rideg szívet temet maga alá.

Hull a hó, s hová lehull, ott megmarad,
hűvös halomba dermed a pillanat –
egykedvűen, monoton omlanak;
hull a hó, akár a zuhatag,
egyforma kristályok raja a házakon,
a pajtán és a falakon, ott bizony;
és a hó csak hull, tízezernyi pihe hull
a megroggyant, süppedt sírokra konokul.

Ott fenn a magasban az átkozott tél
vaskos köténye vadul felhasad;
egy végső rohammal az ég leszakad
az aprócska falura, s közte nyargal a szél.

Csontvelőig harap most a fagy,
öl a nyomor, s előtte minden út szabad,
a hó s az ínség a lelket is szétzilálja,
vakít a hó, reszel a tél vinnyogása
kihűlt tűzhelyeken, és az enyészet lengi át
a kalyibák szegénységtől bűzlő, beomlott falát.

S hol a sok görbe, csatakos út egymásra talál,
a kicsiny falvak őrt állnak egyedül, s arat a halál;
nagyhatalmú fák tar karjain csillámlik a dér,
hosszú sorban összekapaszkodva ledér
csontvázakként fonódnak egybe ágaik, s a szél.

Az öreg malom lapátján a fehérszakállas moha
nyeli el ártatlan prédáját, a mostoha;
akarata ellen itt már soha nincs orvosság;
arrébb a tető és a rozsdállt eresz bádoga
ádáz csatát vív a széllel már november óta,
lyukas peremét híg esők mossák;
de a végtelen hó-vemhes fellegből egyre száll alá
a néma, bús síkra ezernyi pehely-nyaláb.

Így hull, és hull, itt, és messzebb,
minden sarokra bőven dobva leplet,
de mindig a hóesés, mindig a pelyhek,
és mindig a sápadt, terméketlen földre esnek,
bolond pihék, s ülnek bokorra, sírkeresztre,
a világ végeláthatatlan terein átevezve.

 


 

Émile Verhaeren (1855-1916) : La neige

 

La neige tombe, indiscontinûment,
Comme une lente et longue et pauvre laine,
Parmi la morne et longue et pauvre plaine,
Froide d'amour, chaude de haine.

La neige tombe, infiniment,
Comme un moment -
Monotone - dans un moment ;
La neige choit, la neige tombe,
Monotone, sur les maisons
Et les granges et leurs cloisons ;
La neige tombe et tombe
Myriadaire, au cimetière, au creux des tombes.

Le tablier des mauvaises saisons,
Violemment, là-haut, est dénoué ;
Le tablier des maux est secoué
A coups de vent, sur les hameaux des horizons.

Le gel descend, au fond des os,
Et la misère, au fond des clos,
La neige et la misère, au fond des âmes ;
La neige lourde et diaphane,
Au fond des âtres froids et des âmes sans flamme,
Qui se fanent, dans les cabanes.

Aux carrefours des chemins tors,
Les villages sont seuls, comme la mort ;
Les grands arbres, cristallisés de gel,
Au long de leur cortège par la neige,
Entrecroisent leurs branchages de sel.

Les vieux moulins, où la mousse blanche s'agrège,
Apparaissent, comme des pièges,
Tout à coup droits, sur une butte ;
En bas, les toits et les auvents
Dans la bourrasque, à contre vent,
Depuis Novembre, luttent ;
Tandis qu'infiniment la neige lourde et pleine
Choit, par la morne et longu
e et pauvre plaine.

Ainsi s'en va la neige au loin,
En chaque sente, en chaque coin,
Toujours la neige et son suaire,
La neige pâle et inféconde,
En folles loques vagabondes,
Par à travers l'hiver illimité monde.

 

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007