 | | | 2026. szeptember 3. csütörtök,
Hilda napja. Kalendárium | 
1. Egyed. Ezen a napon lépnek szolgálatba a juhászok, kondások és a szőlőpásztorok. A szőlőhegyen zárónap, ettől kezdve tilos szekér-rel, abroncsos edénnyel a szőlőben járni. Megkez-dődik a szőlőőrzés. A disznót hízóba fogják. Egyed-nap időjárásából az egész őszre következ-tetnek. ... | | 
Beöthy Zsolt (1848–1922) már nem csak az irodalmi élet belső köreit, de az irodalom iránt érdeklődőket is megszólította. A nemzeti klasszicizmus jegyében készült irodalomtörténeti áttekintése ...
| | 
A Pax Hungarica Mozgalom koszorút helyezett el a Budát felszabadító európai keresztény hősöknek a Kapisztrán téri Mária Magdaléna templom romfalán elhelyezett emléktáblájánál. E dicsőséges tett emlékezetbe idézése több aktualitást is magában rejt. ... | | Anne-Sophie Mutter a modernkori hegedülés óriása, s ha nem lenne ennyire fiatal és szépséges, akár nagyasszonyának is lehetne nevezni. A fiatal Mutter még a hetvenes években debütált kislányként Karajan segédletével Mozarttal, majd egy berlini újévi koncerten játsdzotta Bach híres E-dúr hegedűversenyét. ... | | 
Sértő Kálmán (1910-1941) Erdélyi József és Sinka István mellett huszadik századi nemzeti költészetünk mindmáig egyik legelhallgatottabb alakja, noha egykor rajongtak verseiért.
... | | 
1884. szeptember 27-én nyitotta meg kapuit Budapesten az Operaház. Tervezésére nemzetközi pályázatot hirdettek 1873-ban. A bírálóbizottság Ybl Miklós tervét fogadta el. A nyitóelõadáson Erkel Bánk bán c. operájának elsõ felvonását és Hunyadi László c. operájának nyitányát, valamint Richard Wagner Lohengrin c. operájának elsõ felvonását mutatták be. 1980-ban kezdõdött az Operaház teljes felújítása, majd a 100. évfordulón - 1984. szeptember 27-én ? tartott díszelõadással nyitotta meg kapuit az újjáépített dalszínház. ... | | 
A felső-ausztriai Ansfeldenben született. Apja, aki tanító volt, orgonán játszott a helyi templomban. Későbbi életére kihatással volt az egyrészt zeneszerető, másrészt tekintélyelvű és puritán családi légkör. Talán ennek tudható be, hogy a későbbiekben önmagával és műveivel folytonosan elégedetlen volt, és hogy kifejezetten visszahúzódó természet jellemezte. Apja korai halála után került be a templom kórusába, és bár rajongott a zenéért, és remekül játszott orgonán, valamint ...
| | Miért adtad mély tekintetünket,
hogy jövőnket sejtse szüntelen,
s ne ringasson üdvösségbe minket
földi boldogság, se szerelem?
Miért adtad, végzet, azt az érzést,
mely a furcsa forgatagon át
kémlelőn egymás szemébe néz és
...
| | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
 |
Georges Rodenbach - Epilógus |   | Lám, ez itt egy láthatatlan és körbezárt élet,
mely - mint gyötrődő néma - elrejti magát,
s mint alvó víztükör, hallani apró sóhaját,
tó, mire a Hold is csak bánatosan fest képet.
És a víz töpreng; közben ragyog szüntelen,
hisszük: égbolt, hol néma csillagok éke virul.
De csak ámít e hamis tükörrel, ez küzdelem!
Csak látszat! Megtévesztő derű! S nem csitul.
Mert a tó az álló, fehér felszín alatt szenved,
a régi bánat oly’ rideggé és sötétté teszi;
mint holt, kinek fű alatt vén sírbolt ad enyhet,
egy rossz halott, aki az emlékeket könnyezi.
Ó, emlékek, nektek a varázslat lám, sikerült:
sok gondtól, iszaptól fénytelen perc elpereg;
a víz aranyat tükröz; a nád kórusban fecseg;
- de az örömmel dús nap túl sokáig elkerült.
Békítgetni már késő; lelkem, mint a víz, olyan,
régi, titkos fájdalomtól remeg és lásd - félszeg,
fájdalmas, mély hang, és most elhallgat végleg,
lent sír, fúlt harang, s felette zúg a vén folyam.
Georges Rodenbach - Épilogue
Ici toute une vie invisible est enclose
Qui n’a laissé voir d’elle et d’un muet tourment
Que ce que laisse voir une eau d’aspect dormant
Où la lune mélancoliquement se pose.
L’eau songe ; elle miroite ; et l’on dirait un ciel,
Tant elle s’orne d’étoiles silencieuses.
Ô leurre de ce miroir artificiel !
Apparence ! Sérénités fallacieuses !
Sous la blanche surface immobile, cette eau
Souffre ; d’anciens chagrins la font glacée et noire ;
Qu’on imagine, sous de l’herbe, un vieux tombeau
De qui le mort, mal mort, garderait la mémoire.
Ô mémoire, par qui même les clairs instants
Sont douloureux et comme assombris d’une vase ;
L’eau se dore de ciel ; le chœur des roseaux jase ;
Mais le manque de joie a duré trop longtemps.
Et cette eau qu’est mon âme, en vain pacifiée,
Frémit d’une douleur qu’on dirait un secret,
Voix suprême d’une race qui disparaît,
Et plainte, au fond de l’eau, d’une cloche noyée !
Budapest, 2012. szeptember 20.
|
| | | | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
| |  | |
Könyvajánló | | |  | |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika