2022. november 27. vasárnap,
Virgil napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Georges Rodenbach - Epilógus
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák
Lám, ez itt egy láthatatlan és körbezárt élet,
mely - mint gyötrődő néma - elrejti magát,
s mint alvó víztükör, hallani apró sóhaját,
tó, mire a Hold is csak bánatosan fest képet.

És a víz töpreng; közben ragyog szüntelen,
hisszük: égbolt, hol néma csillagok éke virul.
De csak ámít e hamis tükörrel, ez küzdelem!
Csak látszat! Megtévesztő derű! S nem csitul.

Mert a tó az álló, fehér felszín alatt szenved,
a régi bánat oly’ rideggé és sötétté teszi;
mint holt, kinek fű alatt vén sírbolt ad enyhet,
egy rossz halott, aki az emlékeket könnyezi.

Ó, emlékek, nektek a varázslat lám, sikerült:
sok gondtól, iszaptól fénytelen perc elpereg;
a víz aranyat tükröz; a nád kórusban fecseg;
- de az örömmel dús nap túl sokáig elkerült.

Békítgetni már késő; lelkem, mint a víz, olyan,
régi, titkos fájdalomtól remeg és lásd - félszeg,
fájdalmas, mély hang, és most elhallgat végleg,
lent sír, fúlt harang, s felette zúg a vén folyam.




Georges Rodenbach - Épilogue

Ici toute une vie invisible est enclose
Qui n’a laissé voir d’elle et d’un muet tourment
Que ce que laisse voir une eau d’aspect dormant
Où la lune mélancoliquement se pose.

L’eau songe ; elle miroite ; et l’on dirait un ciel,
Tant elle s’orne d’étoiles silencieuses.
Ô leurre de ce miroir artificiel !
Apparence ! Sérénités fallacieuses !

Sous la blanche surface immobile, cette eau
Souffre ; d’anciens chagrins la font glacée et noire ;
Qu’on imagine, sous de l’herbe, un vieux tombeau
De qui le mort, mal mort, garderait la mémoire.

Ô mémoire, par qui même les clairs instants
Sont douloureux et comme assombris d’une vase ;
L’eau se dore de ciel ; le chœur des roseaux jase ;
Mais le manque de joie a duré trop longtemps.

Et cette eau qu’est mon âme, en vain pacifiée,
Frémit d’une douleur qu’on dirait un secret,
Voix suprême d’une race qui disparaît,
Et plainte, au fond de l’eau, d’une cloche noyée !




Budapest, 2012. szeptember 20.


Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007