Halhatatlanság (ógörög)

A Múzeumba, hol minden, mi szép
Megvan, hogy az Időtől megóvják,
Behozták egy lányka hervadt testét,
Korán vesztette élte virágát,
S arabok nézték fekve holtában,
Egy sötét piramis kamrájában.

De mikor kibontották a vásznat,
Mi fedte az egyiptomi testet,
Lám! kis kezében magot találtak,
Amit az angol földbe vetettek,
Mesés hócsillag szirmokat hozott,
S terjesztett gazdag tavaszillatot.

Ily művészettel e virág vonzott
Aszfodéloszt, s mindent, mit feledtek,
Barna méhet, kedves liliomot,
Ki elhagyta lakhelyét, a kelyhet,
De nem földi jóért, ahogy látnák,
Egy égi Árkádiától lopták.

Hiába csüng a bús, fehér nárcisz,
Mely szépséggel díszít fel patakot,
Már a lila szitakötő sem hisz,
Bár szárnya aranyportól csillogott,
Ah! A jázmint csókolni sem öröm,
Vagy ha esőgyöngyeit fésülöm.

Szívéért a csalogány otthagyta
A trák dombokat s a gonosz királyt;
Sápadt galamb sem szállt vitorlázva
Virágzáskor, nedves erdőkön át,
De lebegve ad e virágnak díszt,
Szárnya ezüst, a torka ametiszt.

Amíg a kék tornyába besüt a nap,
Havas földekről hűvös szél kúszik,
Meleg dél könnye hullt, s puha harmat
Áztatta el fehér leveleit,
Mikor Vénusz kelt ég-tengerzöldben,
Hol napnyugta skarlátja megpihen.

De mikor a liliomos pusztán
Fáradt madarak dala elpihen,
Egy széles ezüstpajzsként ragyogván
Csüng a hold a zafírszín mennyekben,
Nem remeg a virág félénk szirma,
Ha gonosz emlék s álom kínozza?

Ó nem! Évezredekig e virág
csak sóvárgásnak tűnt a Nap után,
Az üszkös félelmek nem zavarták,
Mely kóc lett az ifjú aranyhaján,
És nem ismert szörnyű halálvágyat,
Sem, hogy ki él: abban ott a bánat.

Megyünk halál – kísér tánc s dudaszó
Elefántcsont kapun nem lépünk be,
Akár egy fáradt, szomorú folyó,
Mely síkságon, tanyáknál folyik le,
Szerelmesen tengerbe ugorva,
Dicső halál! Nem is számít másra.

Tékozoljuk erőnk meddő harcban,
És szemben velünk zajos seregek,
Romlást nem lát; életet gyűjt onnan,
Mit Isten ád: levegőt s fényeket,
Élünk idő fukarsága alatt,
S ez a gyermek örökké megmarad.

2014-11-11

ATHANASIA

by: Oscar Wilde

•  

  O that gaunt House of Art which lacks for naught

  Of all the great things men have saved from Time,

  The withered body of a girl was brought

  Dead ere the world's glad youth had touched its prime,

  And seen by lonely Arabs lying hid

  In the dim womb of some black pyramid.

   

  But when they had unloosed the linen band

  Which swathed the Egyptian's body,--lo! was found

  Closed in the wasted hollow of her hand

  A little seed, which sown in English ground

  Did wondrous snow of starry blossoms bear

  And spread rich odours through our spring-tide air.

   

  With such strange arts this flower did allure

  That all forgotten was the asphodel,

  And the brown bee, the lily's paramour,

  Forsook the cup where he was wont to dwell,

  For not a thing of earth it seemed to be,

  But stolen from some heavenly Arcady.

   

  In vain the sad narcissus, wan and white

  At its own beauty, hung across the stream,

  The purple dragon-fly had no delight

  With its gold dust to make his wings a-gleam,

  Ah! no delight the jasmine-bloom to kiss,

  Or brush the rain-pearls from the eucharis.

   

  For love of it the passionate nightingale

  Forgot the hills of Thrace, the cruel king,

  And the pale dove no longer cared to sail

  Through the wet woods at time of blossoming,

  But round this flower of Egypt sought to float,

  With silvered wing and amethystine throat.

   

  While the hot sun blazed in his tower of blue

  A cooling wind crept from the land of snows,

  And the warm south with tender tears of dew

  Drenched its white leaves when Hesperos up-rose

  Amid those sea-green meadows of the sky

  On which the scarlet bars of sunset lie.

   

  But when o'er wastes of lily-haunted field

  The tired birds had stayed their amorous tune,

  And broad and glittering like an argent shield

  High in the sapphire heavens hung the moon,

  Did no strange dream or evil memory make

  Each tremulous petal of its blossoms shake?

   

  Ah no! to this bright flower a thousand years

  Seemed but the lingering of a summer's day,

  It never knew the tide of cankering fears

  Which turn a boy's gold hair to withered grey,

  The dread desire of death it never knew,

  Or how all folk that they were born must rue.

   

  For we to death with pipe and dancing go,

  Now would we pass the ivory gate again,

  As some sad river wearied of its flow

  Through the dull plains, the haunts of common men,

  Leaps lover-like into the terrible sea!

  And counts it gain to die so gloriously.

   

  We mar our lordly strength in barren strife

  With the world's legions led by clamorous care,

  It never feels decay but gathers life

  From the pure sunlight and the supreme air,

  We live beneath Time's wasting sovereignty,

  It is the child of all eternity.