A hegylejtők fölött elpihen a szél,
álomra hajtja üstökét a dús ág,
szunnyad minden madár, a rózsa csendről mesél,
s már aranycsillagot szór tajték és virág.

Fent a vízmosásnál, elvadult magason,
könnyű köd szitálja az utat,
sötét lombok közt a hold bánata oson,
s a csend. Hangot az ember hiába kutat.

De lent a fövényen már énekel a tenger,
magas szálfák zúgnak, hangjuk döbbenet,
hasad az éj és föllobog az égre ezerszer
a habok, az erdő dallama s nincs szünet.

Szárnyalj szent zsivaj, emberfölötti ének,
a Földről és az Égről lármázz hosszan, édeset!
Szegezd a kérdést a csillagok fényének,
van-e örök ösvény, mi hozzád elvezet?

Tenger, ábrándos erdők, áldott hangú élet,
rossz napjaimban csak ti voltatok velem,
ti balzsamoztatok ha sújtott ítélet,
szívemben csak nektek dalol a kegyelem.

Charles-Marie Leconte de Lisle

(1818-1894)

Nox

Sur la pente des monts les brises apaisées
Inclinent au sommeil les arbres onduleux ;
L'oiseau silencieux s'endort dans les rosées,
Et l'étoile a doré l'écume des flots bleus.

Au contour des ravins, sur les hauteurs sauvages,
Une molle vapeur efface les chemins ;
La lune tristement baigne les noirs feuillages ;
L'oreille n'entend plus les murmures humains.

Mais sur le sable au loin chante la Mer divine,
Et des hautes forêts gémit la grande voix,
Et l'air sonore, aux cieux que la nuit illumine,
Porte le chant des mers et le soupir des bois.

Montez, saintes rumeurs, paroles surhumaines
Entretien lent et doux de la Terre et du Ciel !
Montez, et demandez aux étoiles sereines
S'il est pour les atteindre un chemin éternel.

O mers, ô bois songeurs, voix pieuses du monde,
Vous m'avez répondu durant mes jours mauvais ;
Vous avez apaisé ma tristesse inféconde,
Et dans mon coeur aussi vous chantez à jamais !