(És az élet fonákja?)

Mit mutat a szőnyeg fonákja? Nézzük a színén. Míg szőjük a szőnyeget, csak fonákját látjuk. Majd, ha készen van, akkor láthatjuk meg, hogy a fonák összevisszasága mily vonalakat, színeket rajzolt ki. Míg életünk egész nincs “kész”, addig értelmét sem ismerhetjük föl. Paul Claudel, a francia költő ezt így mondja el:

“Isten keze nem hagyta abba azt a mozgást,
amellyel az örökkévalóságra
velünk együtt írja
hosszú vagy rövid sorokban,
a vesszőkig és a legparányibb pontig
azt a könyvet,
amelynek csak akkor lesz értelme,
ha véget ér.”

Vagy mozaik képet nézzünk. Tört, torz darabokból tevődik össze. Külön-külön semmi értelmük, sőt a sok együtt sem mutat semmit. Csak akkor bontakozik ki a kép, amikor az utolsó darabka is helyére kerül.
Részekből áll életünk, percekből éveink, szavainkból mondandónk. Mondhatjuk-e, míg szívünk dobog: kész vagyunk? Életünk egész? Hisz mit jelent majd az utolsó szó, amely elhagyja ajkunk a végső elnémulás előtt?!
Az élet ráér. Soha nem siet. Ritmusának zenéjét nem töri meg. Ami jelentéktelen, az mind jelentős. A cseppek adják a tengert, porszemek a Földet, csillagok az eget. Mire mondhatjuk, hogy jelentéktelen?

“Minden fölöslegesen kimondott szóról számot adnak majd az emberek az ítélet napján. Szavaid alapján fognak majd igaznak ítélni, szavaid alapján fognak majd elmarasztalni.” – tanítja Jézus. Azt is Ő mondja, hogy “nézzétek a hollókat, nézzétek a liliomokat, a mező zöldellő füvét, az Atya táplálja, öltözteti őket. Ha ezekről így gondoskodik, mennyivel inkább rólatok, emberek!” Majd kéri Jézus: “Ne kérdezzétek, mit egyetek, mit igyatok… Tudja a ti Atyátok, hogy minderre szükségtek van.”

Úgy érzem (talán túl bátran), mintha Jézus azt is mondaná, hogy ne kérdezzétek, miért éltek, hiszen tudja azt a ti mennyei Atyátok…,
ne kérdezzük, hiszen ha egy holló, egy szál liliom, a mező fűszála sem kerüli el figyelmét, mert ÉRTÉK előtte, akkor mennyivel ÉRTÉKESEBB A MI ÉLETÜNK?! Ha pedig Istentől megbecsült értéke van, akkor ÉRTELME IS VAN. Ő nagyon jól tudja, az embernek erre is szüksége van. Mindannyiónknak a sajátját, csak övét megsúgja, érezteti, annyira, amennyire lehetséges, teljesen akkor,
amikor életünk könyve véget ér,
amelyet velünk együtt éveken, évtizedeken át rövid és hosszú sorokkal ír.

A szőnyeg fonákja mit mutat? Mozaikokból lassan készül el a kép. Életünk értelme a végén ragyog elénk, és olykor legszebb perceinkben:

” A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben-
A színéből is – valamit. ”

Reményik Sándor fogalmazta “legszebb perceket” kívánok magamnak és azoknak, akik ismét velem együtt gondolkoztak.

(Megjelent a Ceglédi Panoráma 2010. február 26-i számában.)