Kripta. Kő hideg levegő. Ketten megyünk le. Az Anya, aki rég temette ide gyermekét, és én.

Serceg a gyufa. Megtöri a csöndet. Gyertyafényben látom a márványba vésett betűket: Ilonka.Állunk. Az Édesanya ajka mozog. Imádkozik vagy magában beszél. Altatódalt suttog. Nem hallom, mégis hallgatom.

“Elestél – felemeltelek.
Elbújtál – megtaláltalak.
Tanultál – tanultam veled.
Sírtál – szívembe folyt könnyed.
Nevettél – hallom kacagásod.
Beteg voltál – voltam ápolód, orvosságod.
Megnőttél – nekem kicsiny maradtál.
Meghaltál – utánad sikoltott a testem,
lelkem azóta keres szüntelen.
Magamban hordlak újra, de megszülni nem tudlak.
Márvány a sírodon. Jaj nekem – csak ezt csókolom!
Altatódalt súg a szívem, hallod, ugye?”

Állunk. Néma az Anya. Márványhoz hajol. Simogatja, csókolja, gyöngéden, mintha gyermekének arca volna. Hallgat. Mozdulatlan az ajka. Arca nyugodt, szép, mint amikor a bölcső felett énekelt dalt. A szeretet éneke ez itt, a kriptában is…