2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Egy kiállítás képei...
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák
Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Oly kort élünk, mikor a művészet leértékelődni látszik. S bár a látszat sokszor csalóka ábránd, máskor szenvedélyes vakság, de legtöbbször rejtőzködő valóság. A valóság pedig rácáfol a látszatra, hiszen bennünket - legtöbbünket, kik nem láttuk azelőtt egymást - most mégis iderendelt az a belső kényszer, amely mindannyiunkban közös.

A kereszténység fiatal üdvözítője egyszer azt mondta: „Ha a nevemben többen összejöttök, akkor én is ott leszek."
Mi itt mindannyian a művészet nevében jöttünk össze, a művészetben leltünk egymásra, s abban a hitben vagyunk itt, hogy a művészet mindezek által köztünk van. S ezáltal valami az isteniből is.
John Ruskin, egyik írásában azt mondja: „Minden művészet - imádság." S ha ez így van, ez a fajta vallásos csodálat köt bennünket össze - Tornyai Tibor festőművész alkotása.

Minden ember rendeltetett valamire, meghívást kap egy nemes cél megvalósítására Vannak, akik meghallják a hívó szót és engedelmeskednek. Vannak, kik küzdenek annak ellenében, s vannak, akik siketen elrohannak mellette.
Vannak, akik a földön és a földben keresik az élet értelmét, gyárakban, bányákban, a termőföldek hatalmas templomaiban, tervasztal és műhelyek profán katedrálisaiban, vagy katedrán állva izzó gyermektekintetek tüzében.
Van akiktől az élet az izmok iszonyú vergődését követeli, másoktól a szellem lázas alkotását. Vannak emberek, akik a lélek mélyére utaznak, hogy onnan a szeretet kincseivel térjenek meg.
Tizennyolc évszázada egy léha fiatalember látta, ahogy egy könyv elé hull, s kinyílik előtte. Felvette, s oda az volt írva: „Noli foras ide, redi in te ipsum." Ne menj ki, térj vissza önmagadba... Ez a valaki Szent Ágostonná lett e szavak hatása alatt.

 

És előttünk áll az az ember, akik nem áll meg a földi szemhatárnál, hanem felhők magasából reményli a világot, mindent felülről lát.
Ez a valaki Tornyai Tibor festőművész.

Művész ő a szó nemes értelmében még akkor is, ha a művész titulust úton-útfélen mindenkire aggatják, bolondok és szélhámosok hazudják magukról, hogy művészek.

Mert ki lehet művész? -tehetjük fel magunknak a kérdést.
Noli foras ire redi in te ipsum... Ne menj ki, térj vissza önmagadba.
Az emberi gondolkodás örök filozófiája. Mert a napszámos vagy a szénégető ugyanúgy felteheti az örök kérdéseket, ahogy a pap, a tudós vagy a művész: Mi az ember? Van-e Isten, mi a célja a világegésznek? Van-e az anyagon túl anyagtalanságában tökéletes világ? Honnan áradnak ránk az örök ideák?
Hol találhatjuk meg ezt az örök nyugtalanságot gerjesztő életérzést... Ne menj ki, térj vissza önmagadba.

 

De míg a napszámos vagy a szénégető az aranyégen kinyíló pirkadat és a bronzfényben elolvadó alkonyatok örök ritmusában találja meg a választ, míg a tudós ezeket a ritmusokat kutatja, képletek és vektorok infinitezimális matematikájával magyarázza, addig a művész újraalkotja.
Mintha a Teremtő társa lenne a teremtésben. Mert van e nemesebb és felemelőbb az életben, mint az anyaság és a költészet? Hisz mindkettőben az Isten alkotótársává nőhet vagy érdemsül az ember.
Rembrandt az amszterdami gettóban, Paál László az őrületben, Böcklin a germán mitológia emberidegen tájaiban találja meg mindezt.
Tornyai Tibor a felhők közé merészkedik, hogy föntről lássa azt, ami lentről sokszor láthatatlan.

Különös adomány lehet a magasból kihallgatni a fű susogását, a vén fák öreges köhécselését, a tenger moraját, lovak patáinak pattogását és dobogását.
Ez úgy lehet csak, hogy a véges világ tájai és a művész belső tájai összeérnek, s ennek metszéspontjában vagy horizontján ott áll a festő, a zenész vagy a költő.
Oscar Wilde egyik utolsó művében azt írta: „Mi mindannyian a szomorúság bohócai vagyunk." Az ember, akit a művészet és a világegész a válaszok megtalálásának reménytelenségébe hív. Hisz a művész előtt nincsenek határok, még a horizont is csak segédfogalom, s művészte vagy a művész célja nem a megtalálásban, hanem a keresésben rejlik. A keresés a minden. Wilde mondta egyszer, hogyha a vallásról bebizonyosodna a földi létben,  hogy minden úgy van, ahogy tanítják, érdektelenné válna. Mit is jelenthet mindez? Nézzünk rá a művészre és a mögötte lévő művészetre. A művésszel találkozunk a mindennapokban, közöttünk jár, köszönünk egymásnak az utcán, megszoríthatjuk a kezét egy-egy ünnepélyes alkalomkor, de az alkotás érinthetetlen fenségben áll mögötte, s csak az elkövetkezendő koroknak fog beszélni a művészről és az emberről.

 

 

 


„A fák kidőlnek, ledűlnek, a felhők földre sírják terhüket, az ember műveli a földet, s a hattyú meghal az utolsó nyárban"- írja Tennyson.
A művészet által megjelenik előttünk az ember leplezetlenül és mezítelen. Ruhában vagy a nélkül előttünk áll a test és a lélek tökéletes anatómiája. Mert a művész megmutatja az embert közvetve és közvetlenül. Megmutatja a kor emberét vonásaival, gesztusaival, tűnődő tekintetével vagy nyílt belénklátásával. De közvetve a művész előttünk áll, ahogy az embert látja:

Idő és rettegés bolondja fajtánk...

Byron magányos hőse így beszél egy gótikus alkonyatban, s miközben a művész a kollektivitás hőse, addig a tömeg nagyságával nő a magánya. Prométheusszá válik, kinek naponta keselyűk marcangolják húsát, de a hús újra nő, mert a művészi létben nincs önfeladás. Minden művészet remélt halhatatlanságának ez a titka.
Tornyai Tibor a felhőket járja, de mikor fest, akkor sem a földön jár. Ahogy egy barátja mondta róla, az ecset hegyére költözött. Részévé vált a festészetnek, maga is eszköz Isten kezében. Mikor a felhők közé merészkedik, valójában a belső tájakat kémleli és kutatja. És ezek a tájak képekké szépülnek a vásznon, mert a művész örök üzenete maga a szépség, mely érdek nélkül tetszik mindannyiunknak.

 

(Elhangzott Budapesten, 2008. június 3-án)


Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007