2024. december 10. kedd,
Judit napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Karácsonyi elmélkedés
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák




Karácsony… Kimondom ezt a szót, s mindig a rossz felnőttségem előtti gyermeket keresem önmagamban, aki ezekért a napokért élte, szenvedte, vágyakozta át az egész évet.
Szerettem a tavaszt, ösztönösen vágytam a saras és hűvös februárban a tavasz után; a nyarat, különösen a langyos és édes estéket, az őszt, ahogy az utcán sétálva a bágyadt napfény szomorúságom rossz ütemét kopogta vissza a járdára.
De a karácsony más volt, gyermekségem misztikuma ragyogott fel benne.
A régi esték fehér illatokkal, sejtelmes fényekkel, arany örömmel.

Azt vallom ma is, hogy az ember genetikai öröksége a hit. Minden nagykultúra ezzel kezdődik, s ennek utánzásával végződik. Az emberiség minden nagy alkotása vallási ihletettségű. Még azok is, amelyek célja és iránya eredetileg nem a vallás volt.
Vallom azt is, ha egy kisgyermek egyedül maradna egy lakatlan szigeten, és a sorsának alakulása folytán életben maradna, oltárt építene magának és imádságot költene. Nem azért, mert az ember a képzeletének a foglya, hanem azért, mert saját létezésének ez az értelme. 
Karácsonykor ez a genetikai istenélmény tér vissza mindannyiunkba.
Bizonyítja ezt karácsony/ kerecseny szavunk, melyet a minden magyar szóról szláv és finnugor származást bizonyítani akaró nyelvészek ószláv szóként akarnak meghatározni.
Pedig ez a szó régebbi, mint maga a szláv nyelv és lélek, ősibb, mint az európai kultúrkör. Megrázó és tragikus felvetés, hogy a magyaroknak szent ünnepükre és szokásaikra más nyelvből kellett szavakat kölcsönvenniük.
De az etimológiai vitákon túl karácsony az ősi Istenváró mítoszunk és az Üdvözítő megszületésének ünnepe egyszerre. Ilyenkor volt a magyar sólyomröptetés a fény ünnepén.

Régi karácsonyok emlékképei kavarognak bennem, szépek és szebbek, és talán néhány magányos is.
Emlékszem egyre, melyet huszonhárom évesen egyedül ünnepeltem. Nem volt karácsonyfám, egyedül Bach Karácsonyi oratóriumát, majd a H-moll miséjét hallgattam, másnap pedig a Magnificatot. 
Akkor éreztem meg, hogy a zene Istentől jön, anyagi világunk és kémiai szerkezetünk belső törvényeinek ad új értelmet ez a magasabbrendű harmónia.
Az öreg és vaksi Bach tudta ezt, s miután elcsapták öregsége és vaksága okán az állásából, megírta a Világegyetem himnuszát, a Fúga művészetét.

Azóta sok év telt el, és ma már a férfi a halottait is a karácsonyfához viszi, keresi a hangjukat, mellyel a Csendes éjt énekelték, a mosolyukat, mely felragyogott a felragyogó csillagszóró fényével, a mozdulatukat és érintésüket, s csókjaik csiklandó puhaságát.

Ma én vagyok az, akitől várják a csillagszóró meggyújtását, az éneket.
Egyszer egy öreg pap azt mondta nekem, hogy a gyermeknek az apja olyan, mint az Isten. Ma már értem, hogy a Szentestén miképpen lobban fel bennünk az isteni szeretet, hogy a Mindenható az apákon mutatja meg önmagát.
Különös, hogy azt a karácsonyt viszem még mindig megroggyanó léptekkel, amikor nem voltak szép csomagolású ajándékok, mikor az étel is csak két fogásból állt. Mert akkor nem vonta el semmi a figyelmemet azokról, akikben az Istent kellett volna meglátnom. 
Azon az estén az én két szép teremtőmet láttam. A láthatatlan Isten mégiscsak megmutatta önmagát.

Az jutott az eszembe, hogy ilyen hát az Isten. Milyen szép, milyen kedves és ismerős. Nem a templomi festmények Istene volt, hanem azok festői szépsége, akik megteremtettek.

Ma nekem kell a hangomat és az arcomat az Istennek eszközül adnom. Ez az emberi lét egyik legszebb szentsége. A teremtő és a teremtettek öröme. 
Ilyen lehetett ez régen, mikor az első sólymok felrepültek. Akkor a fáklyák voltak a lámpások, s az ég szórta a csillagfényt. És az Isten madarai felszálltak és visszaszálltak a férfiakhoz, akik egy pillanatra hihették, hogy az Isten járta át nehéz és gyors járású szívüket mások öröméért...



Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007