2022. november 29. kedd,
Taksony napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
À la recherche du temps perdu
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

     

Egyszer egy pipázó öregember, mikor megkérdeztem az újesztendőről, csak annyit mondott: „Egy évvel közelebb az Istenhez…”
- Vigasztaló bölcsesség - gondoltam magamban a két évtizednyi élettapasztalat szűkkeblűségével.
- És egyre távolabb a nosztalgikusan visszavágyott fiatalságtól – tettem hozzá fecsegő könnyelműséggel.
Mily’ sokan vagyunk, akik a múló évek huzatában megremegve nézünk hátra, s ha előre kell, szemérmesen betakarjuk látásunkat.
Mert ezek a sokak nem a haláltól félnek, hanem a megöregedéstől.
Mennyire idegen ez az angol romantika nagy triászától, a csodálatos Petőfitől, Dsidától, Chopintől, Árnyos Páltól vagy Puskintól és Lermontovtól.
Aztán eszembe jut Rimbaud, ez a kamaszzseni, Verlaine életének megrontója, aki tizenhét évesen a világ első költője, s aki húszévesen végleg felhagy a költészettel.
Harminchét esztendősen hal meg, s utolsó tizenhét éve erkölcsi és lelki züllés volt, a hosszú élet groteszk víziója.
És vannak a nagy öregek, Goethe és Arany János, Jókai és Tolsztoj, Hugo és Shaw. Hosszú életük kegyelemszerű nagysága a  bölcsességek kimondására..

A tükör előtt állva nézem az arcomat, s eszembe jut Ady, ennyi idősen halt meg rettenetes körülmények közt.
De amíg a magyar szó életszentség és mindennapi kenyér lesz, addig Ady velünk marad még akkor is, ha elkárhozott életét intésként emlegetjük fel, s ha szellemének lángja magas és fekete árnyakat vetít ránk.
De Adynak van egy mondata, melyet csak magyar ember írhatott le. Olyan, akinek élete kiszáradt faág volt, férges és üszkös tobzódás, de pusztulásában prófétai lángolás is:
„Az Élet szent okokból élni akar…”

A legtöbben az öröm mámorával készülnek maguk mögött hagyni az elmúlt évet, s én pedig rettegek. Mit hoz nekem az újesztendő, van-e jogom remélni akkor, amikor a temetőben újabb nevek vésettek fel újabb sírkőre.
Vajon jövőre is itt állok, vagy valakik, akik engem is szerettek, gyászos búcsúval rázzák le magukról a komorrá tett napjaikat.
Vajon kivágták-e már azt a fát, mely a föld alá visz engem, hogy együtt korhadjunk.
Régi mongol szokás volt, hogy az emberek kijelölték azt a fát, amely a föld alá viszi romos testüket.
Fajtám keleti révülete ez, a föld, a fák, az ember és az évszakok különös remegésében megállni, hogy az ember valamit megtartson a szentséges pillanatokból.

Emlékszem az első szerelemre. Nyár volt, az a régi, fűszeres szagú és esténként édeskés nyár. Fiatal lány nyaralt abban a vékony és rövid utcába, ahol gyermekeskedtem.
Tizenkétéves voltam, s ő tizenegy. Napbarnított bőre, hatalmas zöld szeme, hosszan leomló sötét haja, kezdődő nőiessége megbabonázott. Mindenben ellentéte voltam a szégyellőségem miatt fehér bőrömmel, soványságommal, töprengő befelé fordulásommal, lányos arcommal.
Mégis engem választott egész délutánra, engem, aki irodalmi hősök lelkében élt már akkor is, rosszul utánzott Petőfi-versek büszkén ostoba poétája volt.
Játék közben véletlenül megfogtam a kezét, s ő ösztönösen a kezemben hagyta apró ujjait. Egész éjszaka remegett a gyomrom, s az éjszakai ég olyan csúfolódó pillantásokkal nézett a kinyitott ablakon át rám, hogy ma is szenvedek a régi látványtól.
Még láttam néhányszor.
Mikor néhány nappal később megálltam a házuk előtt a kerítésbe kapaszkodva, ő indulásra készen lépett elő. Szép ruha volt rajta, a hajába valaki virágot fűzött, a nyakában gyereklányoknak való fehér gyöngysor volt. Megrémített, mikor hozzám szólt, csak dadogtam, majd elszaladtam.
Belebetegedtem a hiányába.
Úgy éreztem, hogy az lenne a legjobb, ha meghalnék.
Ma már görcsösen kapaszkodom ezekbe a pillanatokba, mint valami szerencsétlen fráter, miközben az idő három évtizedet kongatott el felettem.
Mikor visszatérek ide, keresem azt az ostoba kisfiút, akiről mindenki azt mondta, hogy szomorú a szeme, és olyan volt, mintha nem érezné magát otthon ebben a világban. Acsarkodó hangossága és kétségbeesett csendjei miatt senki nem ismerhette. De az emberek kicserélődtek, a lány eltűnt, mint de Nerval csodálatos versének lányalakja, s valamit magával vitt az életemből.

És hány ezer vagy millió ilyen felnőtt járja a világot, s lemondón legyint, ha nem találja azt a kisfiút, aki harminc esztendeje elveszett.

Az iskolám is megöregedett, a falak tunyán és vénen támaszkodnak egymásnak, a fák is vénasszonyos sántikálással járkálnak körbe a felszálló és alábukó nap fényjátékában.
A temető is megvastagodott, kiszélesedett, az utcák megteltek azokkal a kedélyes öreg fákkal, amelyek buja lombokkal bólogatnak utánam, pedig mikor itt hagytam őket, kamaszos csúfondárossággal füttyögtek és susogtak a lányok után, akik hármasával egymásba karolva mentek haza az iskolából.

De vigaszt is leltem ezen az éjféli órán. Zeneszó vigasztalgat, és úgy játszik a múltam képeslapjaival, mint rossz, neveletlen kölyök. Elém dobálja azokat, s mikor belemerülnék egyikébe-másikába, elsöpri előlem.
Mégis szeretem ezeket a rövid villanásokat is, s tudom, hogy még ezerszer visszakönyörgi őket az időtől majdan a mohó emlékezetem.

Hajnalt kongat az óra, s előttem az újesztendő. Vajon élek-e jövő ilyenkor, s élnek-e azok, akik nélkül talán jogom sincs az élethez. S ha élnek, ők visznek magukkal, önmaguk elé sodornak, és szeretem, ha belém kapaszkodnak.
„Egy évvel közelebb az Istenhez „– mondja a száznyi évben megittasult bölcsesség, s ez a legigazabb vigasz. Az elveszett évek nem hiába peregtek le, a végén az Isten vár, hogy egyesítsen azokkal, akiket én várok vissza az ilyen álmatlan éjszakákon. És amíg lesz zene, költészet, van remény, hogy az ember életet és halált úgy tudjon látni, ahogy azok vannak. A halál az élet magas díja, mondta Keats huszonegynéhány évesen, és az emberiség e huszonhat évesen meghalt lángelmébe is kapaszkodik, szellemének humuszából fejlődik olyanná, aki bátran meglátja az években és napokban az élet szentségét. Legyen az egy szomorú évé vagy egy reménnyel kecsegtető újé…

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007