2022. július 6. szerda,
Csaba napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Csineva
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák




Tegnap egészen különleges hangulatban voltam. Egy verssel bíbelődtem, ami sehogyan sem akart formálódni. Az első tíz sor könnyedén kibuggyant a klaviatúrámból, de a folytatás - bár ezeregy verziót próbáltam - elégedetlenséggel töltött el. Szokatlan - állapítom meg, de nem nagyképűségből. Dühös és ingerült lettem magamra. Hiszen nem szoktam én ennyit küzdeni egy verssel!
Abbahagytam. Igaz, vannak ilyen félkész verseim, de fél nap, és rájövök arra a kulcsmondatra - „kulcssorra” -, amelynek lendülete továbbviszi a verset, és simán, könnyű kézzel siklik ki egyik sor a másikból.
Felálltam az íróasztalalomtól, és nézegetni, keresgetni kezdtem a polcomon egy könyv után - a jól bevált szokás: mindig megnyugtat, mindig sikerül átlendülnöm egy-egy elém „tornyosuló” akadály előtt, ha leülök egy jó olvasmánnyal a kedvenc fotelembe. No, persze, csak az amolyan kisebbfajta akadályok orvoslására jó ez… A régen generált és magam előtt görgetett gondjaim megoldására nem alkalmas egy-egy remek könyv. Sajnos.
Most Benedek István Csineva című könyvén állapodott meg a szemem. Leemeltem, és bár már legalább ötször olvastam, a fülszövegnél kezdtem.
Ezt írja az író - saját könyve elé - nem kevés szarkazmussal: „Mi a regényem mondanivalója? Majd megtudom a kritikusoktól. Vannak írók, akik eleve tudatos célkitűzéssel alkotnak; nem tartozom ezek közé. Azok közé tartozom, akiknek - jól vagy rosszul – az ihlet diktál. Azzal a bizonytalan kezdéssel indítottam el a regényt: mi történik az emberrel, aki konokul ragaszkodik ahhoz, hogy nem hazudik?  Sejtettem, hogy rossz végre jut, de csak a regény írása közben ismertem meg keserves sorsát. Végigkísértem hétéves bolyongása során, átéltem kalandjait a börtönben, elmegyógyintézetben, gyárban, őserdő vadonában. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy kietlen magánya mögött szerelmi csalódás is lappang. Még nem tudtam, kibe szerelmes, ezért adtam a szerelmének a „valaki” nevet – Csineva ugyanis ezt jelenti. És a valaki hármas jelképpé vált: a csalódást okozó szerelmi partneren kívül azt is jelenti, hogy hősöm nem akárki, hanem „valaki”, akinek egyénisége és súlya van, és mégiscsak egyvalaki a sok-sok ember közt, lehetnél te, vagy lehetnék én: valaki, aki elveszetten kallódik a harmincas-negyvenes évek Európájában. A hanyatló Európa nemcsak színtere és háttere a regénynek, mondhatni, szereplője is. […] Olvasóim talán megállapítják a regény végén „mondanivalómat”, hogy az emberi együttélés legfőbb törvénye nem a „szeretném, ha szeretnének”, hanem „szeretnék szeretni”. És aki valamilyen oknál fogva nem tud szeretni, az végzetesen magára kárhoztatva kereng az egyébként oly szép, de számára bús és reménytelen világban. Lehet, hogy csakugyan ez a mondanivalóm; mentségemül szolgáljon, hogy magam is csak a regény befejezésekor döbbentem rá, amikor egyben azt is megértettem, hogy nem csupán regényhősöm szenved a szeretni nem tudás átkától, hanem partnere is: Európa.”
És most egy találomra kiragadott rész ebből a remek, olvasmányos, élvezetes könyvből - kedvcsinálónak. (Nos, jó. Bevallom, nem egészen véletlenül, mert nagy kedvencemről, Wagnerről szól kicsit közvetve a történet.)

„Valaha én is nagyon szerettem Wagnert. A Parsifal első előadásakor születtem, közvetlenül Wagner halála előtt. Mikor olyan idős voltam, mint e fiúk, az egész világon forrongott a Wagner-láz. Hogyne estem volna bele én is, tizenhat-tizennyolc éves fejjel? Minden Tristan-előadáson ott ültem, minden Parsifalért Bayreuthba utaztam, a Nibelung gyűrűjét meghallgattam, ahányszor csak lehetett. Megértettem hát a két fiút, akik most ugyanúgy rajongtak Wagnerért, mint én az ő korukban. Csakhogy az én ifjonti lelkesedésem már megcsappant. A wagneri accompagno-tól visszatértem – avagy eljutottam – a mozarti áriákhoz, a Gesamtkunstwerk-től  a tiszta muzsikához. Nem ment ez olyan gyorsan nálam, mint a fiaimnál, akik húszéves korukra túlestek a Wagner-lázon. Vagy Konstanzánál, akit alig is érintett ez a láz.  Igen, Konstanza az, aki első perctől fogva teljes szívvel és teljes értelemmel tette magáévá tanításaimat. Nem volt szüksége kerülőutakra, kiábrándulásokra. Konstanza volt az, és ma is ő az, akiben tökéletesen megfogannak az eszméim. A szépsége, a nyugalma, a bölcsessége, gyönyörű hangja, nagyszerű zenekultúrája, a tiszta lelke…igen, ő a legfőbb reménységem, a szemem fénye, a jövőnk… […] Akkoriban napirenden voltak az „improvizációs estek”, a gyerekek közül valaki a zongorához ült, és játszani kezdett, ötletszerűen, hangulata szerint. Néha közbeszóltam, irányítottam, tanítottam őket. Nagy súlyt fektettem erre; századunkban elhanyagolják, pedig rosszul teszik: ez fejleszti igazán a művészi érzéket meg a technikát. A két fiú akkor már mesterien értette. Ha feladtam a témát: játsszd ezt Couperin modorában, Mozart, vagy Beethoven stílusában, kitűnően megoldották. Vagy csak a maguk kedvére, ötletszerűen fantáziáltak.”

 ***

Itt becsuktam a fehér gerincű kötetet.
…talán most már sikerül a verset befejeznem: a Benedek-könyvet gondosan visszatettem a polcra, és leültem az íróasztalom elé.
Azt hiszem, ma verset fogok írni.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007