Tegnap egészen különleges hangulatban voltam. Egy verssel bíbelődtem, ami sehogyan sem akart formálódni. Az első tíz sor könnyedén kibuggyant a klaviatúrámból, de a folytatás - bár ezeregy verziót próbáltam - elégedetlenséggel töltött el. Szokatlan - állapítom meg, de nem nagyképűségből. Dühös és ingerült lettem magamra. Hiszen nem szoktam én ennyit küzdeni egy verssel!
Abbahagytam. Igaz, vannak ilyen félkész verseim, de fél nap, és rájövök arra a kulcsmondatra - „kulcssorra” -, amelynek lendülete továbbviszi a verset, és simán, könnyű kézzel siklik ki egyik sor a másikból.
Felálltam az íróasztalalomtól, és nézegetni, keresgetni kezdtem a polcomon egy könyv után - a jól bevált szokás: mindig megnyugtat, mindig sikerül átlendülnöm egy-egy elém „tornyosuló” akadály előtt, ha leülök egy jó olvasmánnyal a kedvenc fotelembe. No, persze, csak az amolyan kisebbfajta akadályok orvoslására jó ez… A régen generált és magam előtt görgetett gondjaim megoldására nem alkalmas egy-egy remek könyv. Sajnos.
Most Benedek István Csineva című könyvén állapodott meg a szemem. Leemeltem, és bár már legalább ötször olvastam, a fülszövegnél kezdtem.
Ezt írja az író - saját könyve elé - nem kevés szarkazmussal: „Mi a regényem mondanivalója? Majd megtudom a kritikusoktól. Vannak írók, akik eleve tudatos célkitűzéssel alkotnak; nem tartozom ezek közé. Azok közé tartozom, akiknek - jól vagy rosszul – az ihlet diktál. Azzal a bizonytalan kezdéssel indítottam el a regényt: mi történik az emberrel, aki konokul ragaszkodik ahhoz, hogy nem hazudik? Sejtettem, hogy rossz végre jut, de csak a regény írása közben ismertem meg keserves sorsát. Végigkísértem hétéves bolyongása során, átéltem kalandjait a börtönben, elmegyógyintézetben, gyárban, őserdő vadonában. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy kietlen magánya mögött szerelmi csalódás is lappang. Még nem tudtam, kibe szerelmes, ezért adtam a szerelmének a „valaki” nevet – Csineva ugyanis ezt jelenti. És a valaki hármas jelképpé vált: a csalódást okozó szerelmi partneren kívül azt is jelenti, hogy hősöm nem akárki, hanem „valaki”, akinek egyénisége és súlya van, és mégiscsak egyvalaki a sok-sok ember közt, lehetnél te, vagy lehetnék én: valaki, aki elveszetten kallódik a harmincas-negyvenes évek Európájában. A hanyatló Európa nemcsak színtere és háttere a regénynek, mondhatni, szereplője is. […] Olvasóim talán megállapítják a regény végén „mondanivalómat”, hogy az emberi együttélés legfőbb törvénye nem a „szeretném, ha szeretnének”, hanem „szeretnék szeretni”. És aki valamilyen oknál fogva nem tud szeretni, az végzetesen magára kárhoztatva kereng az egyébként oly szép, de számára bús és reménytelen világban. Lehet, hogy csakugyan ez a mondanivalóm; mentségemül szolgáljon, hogy magam is csak a regény befejezésekor döbbentem rá, amikor egyben azt is megértettem, hogy nem csupán regényhősöm szenved a szeretni nem tudás átkától, hanem partnere is: Európa.”
És most egy találomra kiragadott rész ebből a remek, olvasmányos, élvezetes könyvből - kedvcsinálónak. (Nos, jó. Bevallom, nem egészen véletlenül, mert nagy kedvencemről, Wagnerről szól kicsit közvetve a történet.)
„Valaha én is nagyon szerettem Wagnert. A Parsifal első előadásakor születtem, közvetlenül Wagner halála előtt. Mikor olyan idős voltam, mint e fiúk, az egész világon forrongott a Wagner-láz. Hogyne estem volna bele én is, tizenhat-tizennyolc éves fejjel? Minden Tristan-előadáson ott ültem, minden Parsifalért Bayreuthba utaztam, a Nibelung gyűrűjét meghallgattam, ahányszor csak lehetett. Megértettem hát a két fiút, akik most ugyanúgy rajongtak Wagnerért, mint én az ő korukban. Csakhogy az én ifjonti lelkesedésem már megcsappant. A wagneri accompagno-tól visszatértem – avagy eljutottam – a mozarti áriákhoz, a Gesamtkunstwerk-től a tiszta muzsikához. Nem ment ez olyan gyorsan nálam, mint a fiaimnál, akik húszéves korukra túlestek a Wagner-lázon. Vagy Konstanzánál, akit alig is érintett ez a láz. Igen, Konstanza az, aki első perctől fogva teljes szívvel és teljes értelemmel tette magáévá tanításaimat. Nem volt szüksége kerülőutakra, kiábrándulásokra. Konstanza volt az, és ma is ő az, akiben tökéletesen megfogannak az eszméim. A szépsége, a nyugalma, a bölcsessége, gyönyörű hangja, nagyszerű zenekultúrája, a tiszta lelke…igen, ő a legfőbb reménységem, a szemem fénye, a jövőnk… […] Akkoriban napirenden voltak az „improvizációs estek”, a gyerekek közül valaki a zongorához ült, és játszani kezdett, ötletszerűen, hangulata szerint. Néha közbeszóltam, irányítottam, tanítottam őket. Nagy súlyt fektettem erre; századunkban elhanyagolják, pedig rosszul teszik: ez fejleszti igazán a művészi érzéket meg a technikát. A két fiú akkor már mesterien értette. Ha feladtam a témát: játsszd ezt Couperin modorában, Mozart, vagy Beethoven stílusában, kitűnően megoldották. Vagy csak a maguk kedvére, ötletszerűen fantáziáltak.”
***
Itt becsuktam a fehér gerincű kötetet.
…talán most már sikerül a verset befejeznem: a Benedek-könyvet gondosan visszatettem a polcra, és leültem az íróasztalom elé.
Azt hiszem, ma verset fogok írni.
 |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
