2022. november 29. kedd,
Taksony napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kisfiú kutyája
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Kora őszi nap volt, mikor figyelmes lettem a Rue de… egyik házánál egy apró kutyára, amelyik mozdulatlanul állt az udvar közepén.
Először azt hittem, hogy szobor, de váratlanul megmozdult. Egy kicsit megemelte a fejét, mintha beleszagolt volna a levegőbe. Aztán észrevett engem, majd csalódottan pislogott egyet.
Tehát ott állt egy kiskutya, s bánatos képpel bámult felém.
Néhány nappal később megtudtam, hogy egy fiucskáé volt, aki nemrég halt meg. Most értettem meg, hogy ez a szerencsétlen kis lény aprócska barátját kereste az udvaron.
Mikor újra láttam, a kapunál állt, s talán éppen őt várta. Pedig úgy tudtam, hogy a kutyák megérzik a halált.
Hetekig nem jártam arrafelé, s mikor újra arra vetődtem, egy fiatal lánnyal sétáltam az öreg templom felé.
- Ah, milyen aranyos kutyus! – mondta a lány affektálva azzal a mesterkéltséggel, ahogy a fiatal, francia lányok illegetik magukat a férfiismerőseik előtt.
– Szegénykém, még mindig a gazdiját várja haza.

- Te ismered az ittenieket? - kérdeztem meglepetten.
- Igen, ismerem. Párizs sem olyan nagy, a Montmartre pedig különösen nem az – mondta zavartan.
Percekig hallgattunk. Néztem a lány finom vonásait, szőkésbarna fürtjeit, ahogy a vállára estek. Álmodozó szemébe belecsodálkozott a nap, s most átszellemülten kifehéredett ez a finom vonású lányarc, ahogy emlékezni kezdett.
- Francois-nak hívták, Francois Gragnet-nak. Nemrég múlt ötesztendős.
Hallgattam, aztán olyan mozdulatot tettem, mintha a múltat akarnám elhessegetni a szemem elől.
- Menjünk innen, Kedves! – mondtam.
Nem szerettem az ilyen történeteket, különösen ősszel nem, mikor halálszaggal lihegik tele az utcákat az októberi estek.

Megint eltelt egy hét, s egy kis udvaron egy nyolcéves forma kisgyerek üldözte a kiskutyát. Eleinte úgy tűnt, hogy játszanak, aztán ráeszméltem, a kisfiú játszik, a kutya nem. Úgy tűnt, felborult a világ rendje. Régen a gyermeknek vettek kutyát, most a kutyához szereztek egy másik gyereket.
- Az orra elé nézzen, fiatalember! – hallottam közvetlenül magam előtt.
Középkorú férfi nézett rám nagy, kidülledt szemgolyókkal a szatyorméretű könnyzacskói felett. Mellette egy olyan nő, aki mindenben ellenkezője volt a partnerének. Kövér arc, apró, malacszempár, gömbölyű áll, tömpe orr, vastagon rúzsozott, húsos ajak.
- Pardon, madame! Monsineur! – mondtam könnyelmű zavarodottsággal.

Néhány nappal később a Rue de… egyik oszlopán feliratot láttam:

Apró termetű kutya eladó. Jól nevelt, tiszta állat jutányos áron. Sürgős!

Alatta cím, pontosan az, ahol a kiskutyát láttam.
Kíváncsiságból elsétáltam arra. Az udvar üres volt. Apró kis kapucsengettyűvel csengettem. Középkorú, sápadt asszony jött elő.
- Mit óhajt, uram? – kérdezte a közöny unottan bárgyú arckifejezésével.
- Eladták-e már a kutyát?
- Nem, uram, megvan. Maga megveszi?
Váratlan ötlettől vezérelve igent mondtam. Pedig nem voltam kész egy kutya elviselésére, s ha már vettem volna, akkor inkább egy hatalmas fenevadat, melyből erő és magabiztosság sugárzik.
Mikor hazafelé indultam, vékonyka pórázon szinte pattogott mellettem ez a kis állat. Apró lábait úgy kapkodta mellettem, hogy szinte követhetetlen volt minden lépése. Éppen elgondolkodtam, hogy milyen fajta lehet, hiszen soha nem láttam még ilyesféle jószágot. Fehér volt, arányos termetű, okos képű, de szomorú tekintetű. Talán kicsit bárgyú is. Ahogy néztem, némileg elgyengültem. Az én kutyám, nem mondhatok rá semmi rosszat. Az életét rám bízta, s talán az Isten is nekem szánta. Egyébként Vifnek hívták, ami magyarul annyit tesz, hogy „Fürge”.
Azonban az új kis lakótársam úgy tett, mintha nem is léteznék. Tudomásul vette, hogy nem ott lakik, ahol eddig. Ha füttyentettem neki, nem törődött velem, s csak a bejárónőmtől fogadott el ételt.
- Mi baja van velem? – kérdeztem Mademoiselle Lamertaint, aki hatvanhárom éves kora ellenére is kisasszony volt.
- Türelem, monsieur, türelem! Ha a kutyának gyermeki gazdája volt, nem fogja magát könnyen elfogadni.
- És maga, mademoiselle?
- Én a kisfiú anyjára emlékeztetem – felelte megértő bölcsességgel a kisasszony.
Ennyire hülye csak én lehetek, gondoltam magamban, hogy még a bejárónő is kész lélekbúvár hozzám képest.
A barátom egyszer azt mondta egy koszos kávéház teraszából messzire elmerengve:
- Te, láttalak tegnap egy kutyával.
- És? – kérdeztem vissza.
- Hát mit mondjak… Nagyon hülyén néztetek ki így együtt. Illetve a kutya még annyira nem is…

Tehát ételt továbbra sem fogadott el tőlem, viszont a sétákat kifejezett örömmel fogadta. Ilyenkor egyet-egyet rándult a farka, de a tekintetemet most sem állta.
- Na mi van, te bolond! Sétálni akarsz? – kérdeztem, aztán zavarba jöttem, mert ilyenkor Mademoiselle Lamertaint megvetőn mért végig.
Vif pedig a fejével felém döfött, de arra gondosan ügyelt, nehogy hozzám érjen.

Már javában november volt, mikor a Cimetiére de Montmartre felé sétáltunk, mikor a kiskutya izgatott lett, majd kérdőn nézett rám.
Ebbe mi ütött, kérdeztem magamtól. Aztán a kovácsoltvas-kerítés mögül kifehérlő keresztek láttán eszembe jutott. Itt lehet eltemetve a kutya kis gazdája.
A legszebb temetők egyike a Cimetiére de Montmartre a hosszú sétányaival, síremlékek grandiózus méltóságával, kies emelkedőivel.
Vif váratlanul nyüszíteni kezdett, majd rángatni kezdte a pórázt.

- Menj! – mondtam neki, s szabadjára engedtem.
A kiskutya futni kezdett, majd egy kecses szökkenéssel eltűnt a sírok között.
Leültem egy padra. Akkor vettem észre közvetlenül egy kis táblát, melyre ki volt írva, hogy kutyát hozni a temetőbe tilos. Apró ábra jelezte külön az idióták kedvéért a tilalmat.
A szembejövők úgy tettek, mintha semmit nem láttak volna. Hiába, a franciák…!
Aztán váratlanul előkerült a kutyus. Nagy fekete szemmel nézett rám, ahogy eddig sohasem tette.
A farkával apró rángásokat végzett, ezzel is jelezte, hogy kövessem.
Egy szép, de fájdalmasan keskeny sírhoz értünk.


„Notre enfant, le cherFrancois ”

Alatta évszám: 1931-1936.


Később megtudtam, hogy a kis Francois egy napon kiszaladt az utcára Vif után, miközben egy teherautó fékezés nélkül elgázolta az ötesztendős gyermeket.
Mikor éppen a temetőkapuban jártunk, a vén temetőszolga valami olyasmit morgott, hogy lelketlen emberek a tiltás ellenére is behozzák ide a kutyájukat.
Sok év telt el, s a Vif is megöregedett, s némiképp meg is csúnyult. Mikor kimentem a temetőbe, a sírt már egészen benőtte a gaz. A kutya könnyedén odavezetett a sírhoz, pedig én nem találtam volna meg. Szomorún néztem, ahogy az aranyozott betűk lekoptak, az évszámok olvashatatlanná váltak. A márványkő megszürkült, a föld behorpadt a beszakadó koporsóra.
Az öreg kutya körbeszaglászta a sírhelyet, a farka néha rándult egyet, aztán beteges mozdulatokkal mellém ült.
És a kisfiú kutyája ott ücsörgött, majd lefeküdt a sírhely elé, mint valami hűséges családtag, amikor már a családtagok vagy megfeledkeztek erről a szerencsétlen sorsú gyermekről, vagy az ő sorsukat is a kis Francois-hoz csomózta a háború.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007