Miért ludas a Lúdas Matyi?

A modernkor olvasója nem is gondol arra, hogy Fazekas Mihály kiseposzának főhőse egy büntetőjogi szakkifejezésről kapta a nevét.

Manapság a közbeszédben gyakran használt „ludas vagy”, kifejezés a kora középkori századoktól bűnöst, bűnözőt, társadalmon kívülállót jelentett.

De miféle bűn volt ludasnak lenni?

Az irodalomtörténet még nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy a Lúdas Matyi sugall –e forradalmi tendenciákat.

Ha a keletkezéstörténet felöl vizsgáljuk, zavarba ejtő lehetőségeket találunk.

Sokáig akként vélekedett az irodalomtudomány, hogy Fazekas a költeményét Franciaországból hozta magával, de arra nem adott adekvát magyarázatot, hogy miként lehetséges az, hogy tucatnyi – egymástól kulturálisan és politikailag nagyon távoleső - nemzet irodalmában van jelen ez a történet.

A magyarázat – bár meghökkentő – mégis a történet ősiségében keresendő.

Az egyiptomi valláskutatás kiderítette, hogy Maat, az igazság istennője mivoltában adhatta meg a később Mátyás név etimológiai alakját, s még inkább a jelentését. Tehát a közhiedelemmel ellentétben nem héber név. Hogy az „igazságos Mátyás” mint szerep, mennyire néphiedelem, annak legékesebb bizonyítéka, hogy éppen Mátyás vetette ki a legembertelenebb adókat a népére. Igazsága pedig annyi volt, hogy adóival az arisztokráciát is sújtotta, így ellenségei egyrészt színt vallottak, másrészt a király erősödésével gyengültek. A Mátyás név a kollektív tudatalattiban igazságot, igazságtevést jelent, ezért lett a nagy reneszánsz uralkodó népmesék álruhás igazságtevője.

Mások szerint nem Egyiptomban, hanem a Közel-Keleten kell keresnünk a vándormotívum kiindulópontját, mely szerint a népnyúzó uralmat háromszori bosszúval büntetette egy paraszti ivadék. Már Asszíriában is fellelhető ez a szöveg, Európai elterjedését mégsem magyarázza a közel-keleti ősiség, az onnan való kiindulás.

Mivel a történet moldva-csángó területeken, Székelyföldön is hamar megtalálható, így azt kell gondolnunk, hogy a történeti motívum a kárpát-medencei kiáramlás után jutott el az ősi sumer, majd asszír területekre, így a mese filozófiai magva két irányban terjedhetett, s ez sokkal inkább megmagyarázza a nagy földrajzi területet, a vándormotívum homogenitását, illetve ennek a gyors elterjedését.

Mindenképpen földműves kultúrához kötethető, azon ősi és paraszti világhoz, melyben nemcsak társadalmi, hanem ősi kulturális szembenállás is feltételezhető.

A másik, érdekesebb probléma, hogy Lúdas Matyi neve mennyire beszélő név.

Mint láthattuk, a közszájon forgó szólás régi korok idején hitszegést, számkivetettséget jelenti. A ludasnak pedig elvették minden állatát, elkobozták a vagyonát. A nyakába ludat tettek, esetleg lúdformájú szégyentáblát. A korszakban nem volt ritka, hogy egy-egy állat valamelyik testrészét akasztották a nyakba. Például az, aki marhákat hajtott el, annak levágott marhalábat.

A kérdés az, hogy Fazekas tudta-e mindezen előzményeket, vagy csak a közismert történetet hexameterekbe szedve műkedvelőként írta át klasszicista paraszteposznak. Azt tudjuk, hogy nagy kedvvel dolgozott rajta, s művét többször és nagy gonddal javítgatta.

Mindezekkel együtt Fazekas meséje inkább keresztyéni megoldással végződik, így a szerzőben nem látunk mást, mint egy kisvárosi filantrópot, kinek irodalmi értékét éppen társadalmi korlátai adták. Fazekas ugyan nem szeretett volna forradalmi hőskölteményt írni, mégis a magyar társadalomban végbemenő társadalmi anomáliákra akarta a figyelmet felhívni, tehát dilettánsként egyfajta polgári dilettantizmust kell keresnünk művében.

bár főhőse egyértelműen kirekesztett hős, mégsem forradalmi hős, inkább egy lehetséges alternatíva, puritán életszemlélet, amolyan „tanulj, hogy polgár lehess” kispolgári bölcsesség. Ezért nem volt bátorsága átszabni a kiseposzát forradalmi versezetté, hiszen Fazekas maga is kispolgár volt annak nemes fajtájából, a jóságos, kitartó, szelíd, mindenfajta nagyhangú heroizmust félretevő fajtájából. Debrecen egymaga megteremtette azt a lótuszevő kort, melynek egyedüli képviselője volt a maga horatiusi életszemléletével, okos, de nem túl bölcs világlátásával.

Ha a Lúdas Matyit Petőfi Apostolja mellé tesszük, beláthatjuk, hogy miért olyan tragikus aktusok a magyarságot mindig készületlenül találó szellemi áramok. A debreceni polgár most is megmaradt önnön puritán korlátoltságában, miközben szellemében ott volt a Nagy Mű. De a lótuszevők szigete nem volt több, mint nyugalom, közönbösség, szűkkeblűség. Ez ítélte halálra a korszak óriását, az ifjú Csokonai Mihályt.

Így született meg a végső paradoxon, lehetett volna a Lúdas Matyi korszakos mű, de akkor senki nem olvasná..

Muzeális mocskosság

A középkor úgy él az emlékezetünkben, mint valami ósdi tanmese, melyben során valami sprituális megtisztulás után „az asztal lábára is harisnyát húztak”.

A valóság ennek többnyire ellentmond. Ahogy a tisztálkodással kapcsolatban is igen sok a tévhit, az aszkétának hitt századok csak a kolostorok némelyikében volt jelen.

E fenti két állításnak összekötőkapcsa az úgynevezett fürdőház.

A fürdőházak eleinte a nagyobb városokban voltak fellelhetők, de az évszázadok alatt egészen kis falvakban is felépültek ezek a medencés házak, melyekben férfiak és nők alig takarva a testüket együtt fürdöttek. Szinte egész nap ott tartózkodtak, így kiváló találkahelyek voltak, ráadásul gyakran szajhák és szexuális perverzióktól sem ment férfiak gyűltek itt össze.

A mai strandok ősei is szép számmal léteztek, igen kedveltek voltak, melyekben gyakran és leplezetlenül lezajló szexuális aktusokra is sor került. Hasonlók voltak a színházak társadalmi elkülönöléséhez, a bujaság a szegényeknél mindenki szemeláttára a medencében zajlott, míg a gazdagabbak elszigetelt páholyokat bérelhettek.

Nem volt jobb a helyzet az akkor még erőtlen polgári rétegeknél sem, de a kor arisztokráciája olyan romlottságot mutatott, melyhez fogható kevés van az emberiség történetében.

Egy-egy ünnepségen színdarabok úgy kerültek bemutatásra, hogy a szereplők mind anyaszült meztelenek voltak, s ebben a városi elöljárók és hatalmasságok is a kedvüket lelték.

A viselkedés is otromba lehetett, nem hiába írta Erasmus a keresztény fejedelem neveltetésével kapcsolatban, hogy az étkezések alatti hangos szellentés kerülendő.

Egon Friedell írja, hogy a káromkodás, böfögés és szellentés olyan általános volt abban a régi korban az asztalnál, hogy szinte tudomást sem vettek róla.

De nemcsak a világi hatalmasságok környezetében, hanem az egyházi intézményekben is kétségbeejtő erkölcsi állapotok uralkodtak.

Hiába rendelték el a pápák az egyházi vizsgálatokat, voltak olyan kolostorok, melyeknek egykori pöcegödrében csecsemőcsontvázakat találtak a gyakori abortuszok, vetélések következtében.

Mégis ostobaság lenne ezért a hitet vagy az egyházat felelőssé tenni. Egyszerűen a korszak embere volt romlott, s ezt a romlottságot a háborúk, a járványok, az állandósult fegyveres villongások, a világi fejedelmek igazságtalanságai hozták a felszínre. Az egyház pedig a hatalmi viszályok miatt lassan azzá vált, ami ellen küzdött.

S bár voltak tisztulási folyamatok, az egyre jobban elhatalmasodó kalmárszemlélet, polgári álszenteskedés, arisztokratikus önteltség és külvárosi romlottság nagyobb pusztítást hozott, mint a pestisjárványok.

A bordélyházak is olyan nagy számban voltak a városok peremén, hogy a nők hiánya miatt a lánygyermekeket alkalmaztak. Egyetlen korlátozó rendelet volt, hogy a lányok esetében a másodlagos nemi jelleget vizsgálták.

Az utcák bűzösek és szemetesek voltak, ráadásul zajosak, és esős időszakban járhatatlanok. Shakespeare korában állítólag a kikötőben legalább ötven férfinek kellett összegyűlnie, hogy az utcai rablóbandák ne merjenek rájuk támadni.

A mocskosszájúság mellett a viselkedésben is elborzasztó formákkal találkozhatott a kor embere. A férfiak köszöntés helyett igen gyakran a nő intim részeihez nyúltak, a férfiak pedig társadalmi állástól függetlenül is egy-egy találkozáskor úgy viselkedtek, mint kocsmatöltelék matrózok vagy piaci kofák.

A XVI. század legvégén a Globe-ban a színészeket vagy megverték, vagy meglóbázták, az előadások alatt a színházi kádakat telehányták, a felvonások közti szünetekben a férfiak gyakran ölre mentek, vizeletivással döntöttek el egymásközti nézeteltéréseket, vagy egyszerűen így imponáltak nőjüknek.

A belváros felé vezető utakat egész állatcsordák járták be nap mint nap, s az utcákra kiöntött ürülék az állati piszokkal keveredve szemétdombbá tette a középkort…