Csöndes faluk fehér harangszavára
Imádkozó bükkerdők orgonája:
Zsolozsmásan felzúg a patak.

Talán az erdélyi falvakra voltam leginkább kíváncsi az egész utazás alatt. Nem tagadom: csalódtam. Méghozzá nagyon is kellemesen! Ismerve a székelyek keménységét, rendszeretetét, biztos voltam benne, hogy rendezett, tiszta portákat látok. Így is volt, de arra a tisztaságra és rendre, amit ott tapasztaltam, arra bizony nem számítottam. És ebből a szempontból teljesen független, hogy Erdélyben magyar vagy román falut láttam. Az általános benyomásom az volt, hogy itt bizony mindenki dolgozik, szorgoskodik. Idehaza nem tapasztaltam azt, hogy a domboldalak, a rétek gyönyörűen le vannak kaszálva, a széna meg tetszetős boglyákba kötve várják, hogy jöjjön a tél, és az éhező állatok megegyék őket. Még azok a porták is frissen kaszáltak voltak, ahol nem tartottak sem juhot, sem tehenet: biztosan akadt a faluban, vagy a környéken olyan gazda, akin megvette télire a szénát a jószágának. Takarékosság, józan mértékkel: emberek, akik nem szégyellik a munkát, akik harmincöt fokban is kimennek a földekre dolgozni.
Egyben szimpatikus, és egyben visszatetsző az, hogy szinte mindenhol találni román ortodox templomot. Némelyik nagyon szép, és dicséretes a román kormány azon törekvése, mely szerint ahol egy román család is él, ott támogatják az ortodox templom építését, másrészt dühítő, mert tudjuk jól, hogy ez milyen célt szolgál…
Bámulom a székelyeket és az itt élő magyarokat. A román tengerben elvannak magukban, nehezen, de viszonylag békében és jól a maguk közösségében, tömbökben. Tetszik az ellenállásuk, a kitartásuk, egyáltalán az emberi tartásuk: ha egy román be akar költözni a falujukba, megteheti, de ott senki se beszél románul hozzájuk… előbb-utóbb rosszul érzi magát és elmegy. És ez helyes, különben eltűnik ez a nép innen… ami lehet, hogy így is bekövetkezik, ha a románok nem tudták ezt véghezvinni, majd megoldja az EU…

Mindenhol a szorgos kezeket láttam, és mérhetetlenül megbecsültem azokat az embereket, akik az út mellett álltak és árulták kosarakból, műanyag dobozokból a portékájukat: rókagombát, vargányát, szamócát, stb. Minden elismerésem azé – s közöttük rengeteg cigány ember volt – aki kora hajnalban kimegy a nem éppen veszélytelen erdőkbe, órákig szedi, gyűjti a termést, majd egész nap áll az út szélén és árulja a finom, egészséges, vadon termő gyümölcsöt, gombát. Nagyon sokan egészítik ki így keresetüket – már ha van nekik egyáltalán.

Parajdon a harmadik napon jártunk, és Parajd egyenlő a sóbányákkal. Már a rómaiak is bányásztak itt sót, mai napis is fontos gazdasági tényező ez a falu és a bánya. Hát még a középkorban! Gondoljunk csak bele: akkoriban bizony csak sóval lehetett tartósítani az élelmiszereket, így néha, háború idején a sót valóban aranyárban mérték…
A sóbánya monumentális méreteivel egyszerűen az ember torkára forrassza a szót… nem lehet leírni azt a hatalmas méretet: a látogatható része félelmetes, óriási termek, játszóterek, kápolna, pingpong asztal, borozó, ajándékbolt található, s komolyan elfárad az ember, mire végigjárja. Még tornászni is lehetett zenére, páran be is álltunk. A levegő annyira sós, hogy tíz perc után, ha az ember megnyalja a szája szélét, érzi rajta a lerakódott sót. Sokan járnak ide gyógyulni is; először meghökkentem, hogy jó páran egy laptop mellett „kockultak” az asztalok mellett, aztán megtudtam, hogy ők valószínűleg beutalóval tartózkodnak itt, és hát mivel üssék agyon az időt… Parajdon egyébként csakis sót érdemes vásárolni, többféle illatban, ízléses kiszerelésben lehet kapni parajdi fürdősót.
Egy kis szomorú személyes élmény volt az a kislányka, aki pénzt kért vezetőnktől. Bevallom, én nem szeretek túlzottan adakozni az utcán, de Gergő barátom elmondta, hogy – mivel rengetegszer járt már itt, így ismeri a helyi viszonyokat – a kislány valóban éhes… gyorsan adtam neki egy szendvicset, udvariasan megköszönte, és halkan megkérdezte: „Nincs egy kis vizük?” majd’ a szívem szakadt meg, legszívesebben megölelgettem volna szegény kisgyereket. A buszról adtunk neki hideg ásványvizet.
A bányába egyébként buszok szállítják az embereket le és fel; néha elég sokat kell várni a következő járatra.

Farkaslaka volt a következő állomásunk, itt a legkomolyabb látnivaló Tamási Áron erdélyi író síremléke volt, amit megkoszorúztunk. Emellett ott található egy gyönyörű Trianon emlékmű – csoda, hogy a román hatalom engedte felállítani.

Farkaslakán is érdemes vásárolni, az apró mütyürök mellett a szőttesek, az eredeti székely ingek és népviseletek, egyéb ruházati cikkek érdemelnek figyelmet. És persze a remek áfonyapálinka…

Szováta az erdélyi Balaton, kis túlzással. A park mellett, ahova csodás szállókkal teli út vezetett, található a Medve-tó. Nevét onnan kapta, hogy az alakja egy kiterített medvebőrre emlékeztet. Fürdeni nagy élmény benne: komoly tudás szükségeltetik ahhoz, hogy valaki elsüllyedjen benne, ugyanis akkor a sótartalma… Itt is találkoztunk szegény kisgyerekkel, aki szép sókristályt ajánlott, vettem is tőle, és a gyönyörű, ma már alig hallható köszönömöt fűzte a két lejért, amit adtam neki: Isten fizesse meg…

Szovátán természetesen fürdeni érdemes, illetve körbejárni a Medve-tavat, megcsodálni a villákat, de vásárolni semmiképp: csak ócska giccseket találni.

Az ötödik napon utunkat – szokás szerint – csodás tájakon tettük meg, égbe nyúló hegyek, közöttük felhők, amit itthon nem nagyon lehet látni. Első állomásunk Bögöz volt, ahol egy nagyon régi templomot néztünk meg. Éppen restaurálták, így kívül-belül fel volt állványozva.

Több érdekessége is van, a legfontosabb a freskók. A helyzet az, hogy 13. századbeli freskók vannak a falain belül, de akkora méretben, amilyen a Kárpát-medencében nincs sehol!!! Azért maradt meg ennyire épen és jó állapotban, mert amikor a templom református lett, átmeszelték az egészet. Ez volt a szerencse, mert a török és a tatár mindenhol leverte az emberábrázolásokat. Így ez megmaradt. A második érdekesség a tiszteletes úr volt, aki előadását ízes székely viccekkel, és megjegyzésekkel tarkította. Egyet kiemelnék: „A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék…” Persze mindenki csak visszafojtottan mert nevetni, mert hát mégiscsak templomban voltunk.

Korond egy igazi vásárfalu. Rengeteg az árus, mindenféle portékát lehet kapni, de ott cserepet érdemes venni, sikerült is egy remek boltba betérni, ahol minden egyedileg készül, egy család által. Máshol is van minőségi termék, de ők már felosztották a munkát: valaki agyagot szed, van, aki formáz, éget, mázol, fest, stb. Ezeknek csak a Korond felirat van az alján, az egyediekén ott a készítő család neve vagy monogramja. Érdekes, szép, de nagyon forgalmas falu, vigyázni kellett az út mentén. Azt hiszem, itt mindenki talált magának valót! Boroskancsó, váza, edény, vajtartó, bögre… lehetetlen felsorolni. Az eredeti barna, zöld, fehér minták mellett divatos a kék alapon fehér díszítés, ami egyértelműen szász hatás. Nem szabad kihagyni!

A hatodik napon jutottunk el Gyergyóremetére, ahol a helyi iskolások fogadtak minket nagyon kedvesen, egy gyönyörű, 6000 fős faluban. Remek műsort adtak, fogadott minket a polgármester, adtunk és kaptunk ajándékot, jó volt köztük lenni. Nagyon szép, kedves, modern falu, gyönyörűen felújított főtérrel. Mondanom se kell, mindenki magyar… A helyi iskolások műsora után - néptánc – mi is adtunk műsort, bár mi csak énekeltünk: szerencsére ismerték a dalokat, és örömmel énekelték velünk együtt. utána felálltak az erdélyi gyerekek és elénekelték a Marosszéki kerek erdő című népdalt, amit viszont nálunk ismert mindenki. Csak akkor hökkentünk meg, amikor a fiatalok folytatták egy olyan versszakkal, amit mi nem ismertünk: kérdésemre kiderült, hogy mindössze pár éves az új strófa! És a dal, a zene összehozza az embereket… ez látszott ott is.

Csak villanásnyi időre álltunk meg Gyergyóditrón. Ez a kis falu annak idején a fakitermelésből annyira meggazdagodott, hogy egy hatalmas katedrálist – igen, jól látja a kedves olvasó, nem templomot, hanem egy óriási székesegyházat – tudott építeni, amit azóta is gyönyörűen rendben tartanak a helyiek. Persze a falu gazdagsága már a múlté… Trianon után a fakitermelésre rátette a kezét a román állam, és annak a hasznából a falu vajmi keveset lát…

Ezen kívül volt még pár falu, amin csak átutaztunk, de sajnos nem álltunk meg időszűke miatt. Kiemelném mindenképpen Csíkdánfalvát, ami a fekete kerámiáiról híres – méltán! Itt nem festik a kerámiát, hanem karcolásokkal díszítik. Maga a cserép úgy készül, hogy amikor félig kiégett, lefojtják a kemencét, és így a korom illetve a füst beleég a cserépbe, innen a koromfekete szín.
Megemlíteném még Vaslábat, ami egy teljesen román falu – tiszta, rendezett, a már említett szép szénakazlakkal. Érdekes, hogy milyen békében meg tudnak élni egymással az emberek, ha van bennük jóakarat! Ez a falu Székelyföldön helyezkedik el, sok-sok kilométeres körzetben csakis magyarokat, székelyeket találni. S hogy miért Vasláb – Vosolábi? vas itt nincsen, de a falu a Görgényi havasok lábánál fekszik, valószínűleg innen kapta a nevét: Havasláb… ami később lerövidült.