2022. november 29. kedd,
Taksony napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A könyvek rejtélyes élete
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák




Ha egy-egy társaság összeül, mindig előkerülnek a hősök, akiknek a történeteit a többiek megborzongva vagy kacagva hallgatják végig.

Beláttam, hogy a könyveknek is van történetük, sőt életrajzuk, melyek mindegyike ijesztőn valóságos.
Minap kezembe került egy gyermekkoromban kapott könyvem. Igazi újszülött volt évtizedekkel ezelőtt fehérlő könyvillattal, recsegő lapokkal. Tiszta volt és érintetlen. Olyan, amilyen a fiatalság fehérlő tisztasága.
Mára elsárgultak a lapjai, megadón megnyílt, törékeny és házsártos lett, éreztem a recsegésében, hogy rám unt. És nem volt közös témánk.
A könyvek is öregszenek, ahogy az emberek is. Aggastyánok sorakoznak egymás mellett barokk líceumok könyvvárában, monostori gyűjteményekben, magánkönyvtárak rejtőzködő polcain. Kifakult, megőszült vénségek öregségszaggal, a múló szépség fájó méltóságában.
Láttam könyvhalottakat, ahogy szanaszét hevertek leszakított előlapokkal, elvizesedett, szétmálló ívekkel, megégett arccal, elcsonkult testtel.
És láttam ugyanígy zsenge korú könyveket szinte érintetlen könyvttestüket megölve, kiterítve, megtaposva. Máskor láttam megkínzott, megnyúzott mártírokat a néma szenvedés görcsei közt eltorzultan.
Mint az emberiség nagyjai kiterítve, a tudásunk nagyjai is tragikus fennköltséggel hevertek. Mindkettőre rálegyint a hálátlan feledés.
A könyv a tehetetlen hűséges és a telhetetlen barát.
Nem felesel, ha unottan a sarokba dobjuk, nem követelődzik, ha megfeledkezünk róla.
Ha megszólítjuk, hosszan elmélkedik, végtelenül fecseg, elálmosít, kimerít, izgat és provokál. Van, amelyik halkan sóhajt, másik nyöszörög, mikor kihúzzuk a többi közül. Csendben méltatlankodnak, némán örülnek. És némelyike olyan, mint a szomszéd vagy idős rokon: szóval tart, nem enged.

Antikváriumi bolyongásaim során különös eladói bejegyzéseket találtam régi kiadású könyvekkel kapcsolatban.
Egyik helyen ezt írják: „....a metszésfelületen kisebb rágásnyom..." Azt nem írták oda, hogy a rágásnyom embertől vagy állattól származik-e, s ha állattól, melytől. Nem mindegy, hogy egy egér aprólékos, a könyvhöz mintegy desszerthez vissza-visszatérő nyomokat hagyott, vagy ennél nagyobb állat heroikus habzsolásának maradványait kapjuk meg..
Egy másik bejegyzés így szól: „... A könyvet lövésnyom ékteleníti..." Tehát a könyv háborúviselt. Láthatta a világégéseket, a forradalmakat, kétségbeesést, menekülést, halált. Otthagyták, mint a római katonát Pompejben, s ahogy az, ezek a hű strázsák is elpusztulnak a közöny és a hűség határmezsgyéjén.
Gyakran hallani víztől megsérült, hullámos lapoktól eltorzult könyvekről. Beázott házak örök szenvedői a bútorok, hangszerek, könyvek.
A könyvek legfőbb ellensége a tűz után a víz.

Újabb ismertetés egy igen értékes reneszánsz eposz esetében, hogy „...valaki lapokat tépett ki a könyvből". Itt kell korrigálnom a korábbi bejegyzésemet, a könyvekre veszélyesebb jelenség az ember. Illetve az olvasásra rá nem szokott ember. Az, aki a könyvben gyűlölt tárgyat, a könyvet olvasóban pedig gyűlölt élőlényt lát.
Régen elhalt szerettem mesélte egy csendes, verandai éjszakán, hogyan tette az emberi szemét a könyvet szemétté.
1919-ben rosszbeszédű, idegen szavakkal ordibálók lepték el a várost. Beléptek a nappaliba, ahol néhányszáz könyv ijedten bámult az érkezőkre. Együttérzéssel bámulhatták a szétdobált iratokat, a kihajigált ruhákat, a zsebbe gyömöszölt ékszereket, a széthasogatott festményeket. A régi, meggyalázott lakótársakat. Tudták, ők következnek.

Először Ariosto híres invokációja lett a tűz martalékává:

„Le donne, i cavallier, l'arme, gli amori,
le cortesie, l'audaci imprese io canto,
che furo al tempo che passaro i Mori
d'Africa il mare, e in Francia nocquer tanto..."

Majd Dante Comediájának első sorai hamvadtak el:

„Nel mezzo del cammin di nostra vita
mi ritrovai per una selva oscura,
ché la diritta via era smarrita...."

És jött Homérosz:

„... μήτηρ γάρ τέ μέ φησι θεὰ Θέτις ἀργυρόπεζα
διχθαδίας κῆρας φερέμεν θανάτοιο τέλος δέ..."

Majd az aranylantú Vergilius, a mindig fennkölt Horatius, s utána a hűvös angolok, a racionális franciák és a merengő németek.
Olyanok lettek a könyvek, mint lecsupaszított, megerőszakolt halottak, hercegekből koldusok, amit az emberiség háromezer év alatt összevajúdott, így lett pernyévé, csomagolópapírrá, mikor Ovidius Metamorfózisába a konyhán talált csirkemájat csomagolták.
Hallgattam, ahogy ez az idős ember elmeséli, hogyan pusztulnak e hallgatag szószártyárok, csendes mártíromsággal nézték végig, ahogy lemészárolják őket.
És mikor temettük szegény öreget, egy pillanatra ránéztem új barátaira, ahogy részvéttel állnak, s búcsúznak a halottól, miközben a koporsót vaskos szögekkel zárják be.

Mikor leemelem egyikét-másikát, az jut az eszembe, hogy ezt ő is olvasta. És mások, talán egy reménytelen szerelmes zokogott felette, egy társtalan fiatal lány, ki a vélt csúnyaságát szépségekkel akarta befedni. Vagy a magányos keresett náluk menedéket, gyermekét vesztett atya kereste bennük a válaszokat.

Öreg cimborák, akik minden történetet szóról szóra ugyanúgy mesélnek el, mint sok évtizeddel annakelőtte. Az emberiség emlékezetei ők, kevéssé borzongatóbbak, mint egy hamuval teli urna vagy egy megsárgult fénykép. Mert a fénykép csak egy lopott pillanat, de a szavakat a túlvilágról hozzuk magunkkal ide, hogy itt hagyjuk, mint egy bőröndbe zárt személyes életet.



Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007