Császár Elemér (1874-1940) irodalomtörténész megállapítása szerint „nekünk, szegény elnyomott, megkínzott, meggyalázott magyaroknak, múltunkban és jelenünkben olyan nagy regényíróink, olyan hatalmas regényeink vannak, amilyenekről szomszédaink" „nem is álmodhatnak" (A magyar regény története. Bp. 1939. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 385. old.), ám ez metafizikai mélységekben kiapadhatatlan költészetünkre is igaz, amit korunkban Rédai Gábor (sz. 1949) költő, műfordító életműve híven tükröz, így a bölcseletben is világelsők vagyunk.
Költészete cáfolja azt a felfogást, miszerint a magyarság nem adott olyan nagy bölcselőket a világnak, mint például az ókori görögök. Aki Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa, Madách, Wass Albert műveibe belemélyed, éppen ennek ellenkezőjéről győződhet meg. Regösénekeinktől Nagy László mitologikus költészetéig klasszikusaink egyedülálló művészi tökéllyel keresték alkotásaikban a lét Isten erkölcsi törvényeinek követésével és nemzeti hagyományaink ápolásával való teljességét. (Ugyanakkor vannak szó szoros értelemben bölcseleti íróink is, mint például Apáczai Csere János, Bodnár Zsigmond, a piarista Schütz Antal vagy a dominikánus Horváth Sándor, akik munkásságuk alapján szintén világelsők.)
Rédai Gábor eddigi három verseskötete (Fénypásztoros éjszakán, 1995, Szélcsikó, 1995, Károgó idő, 1997) erről tanúskodik. Lírájának gyújtópontjában (akárcsak József Attiláéban, Reményik Sándoréban,Dsida Jenőében, Wass Albertében vagy Alföldi Gézáéban) maga a létteljesség vágya, a Teremtő iránti alázat áll, az isteni világrend romlatlanságának megsejtése, valamint az Isten és ember közötti kapcsolat vívódásokkal kiverekedettségének kidomborítása. Eddigi versesköteteivel bebizonyította: érett költővé lett, megtapasztalva a lélekölő liberális, fogyasztói életszemlélet kettős szorítását, nemesebb lét utáni sóvárgásról tanúskodva. A nihilizmust szülő kozmopolitizmusról, a gyökértelenségről, az ősök tiszteletének hiányáról („Nem kell, mi ósdi, a ritmus, a rítus") vall:
Marad hekatomba, Gulág, Bosznia?
Marad a nihil, a pokol szele sír,
Népek véreznek el, templomok dőlnek,
S az oroszlánnak tovább kell rónia
Gyászos, nagy lépteit porán a földnek.
Jöjj el hát hozzánk Isten rég várt fia!
Húrjain megszólal az önnön földhözragadtságából kiszakadni kívánó ember istenes
sóhaja („Ó, adjál fényt Uram, ha vagy! / Szemembe El Greco-i fényt!"), az isteni irgalom igenlése (Gyónás, A halál jegyese, Könyörgés). Az Isten helyett a Mammon uralkodik (Mammon), a szavak csak betűk halmazává válnak (Hol a béke?, Költő), az ember Istentől való elidegenedése, a test kultusza és a társtalanság közepette imádkozni is elfelejt („Dum spiro spero"). A krisztusi életakarat kibontakozásának akadályát az ember Tőle való végső elszakadásában látja (Jézus is?):
Köd fátyla takarja a járdát,
Nyitva hagyott kapuszárny didereg,
Sarkam alatt a platán levelek
Sziszegő szitka hátba hajít.
Ólmos fényt prüszkölnek a lámpák,
Vén koldus egy lépcsőből kimered,
Messzi bolyong sok bolond felelet,
S egy kérdés szívemen fázva lapít:
Jézus is árván vár valakit?
A Jézus is? létrendeltetésünk értelmére világít rá: általunk valósul meg a teremtettség rendje, az ősi, a régmúlt eszményekhez, mindenekelőtt a családi élet tiszteletéhez való visszatérés által (Örök gyermekkor):
Mikor az anyám fia vagyok,
Babszemjankóvá töpörödök,
Égig érő csudafa
Fölöttem,
Köröttem
Heggyé nőnek a rögök,
Angyal vigyáz az utamra,
Rikkantok jó nagyot:
Íme itt jövök!
Mikor az anyám fia vagyok.
Kísértetiesen emlékeztetnek e sorai is Szabó Lőrinc versei közül a híres „Lóci"-ciklusra, továbbá az „Ima a gyermekekért" címűre:
Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.
Természeti szépségeink és nemzetünk szerelmes szeretetéről, életerejéről tanúskodó bölcselő költeményei kortárs irodalmunk javához tartoznak.
(hunhir.info - a Szerző engedélyével) |
Nyitólap
-
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
