Olvasom Schütz Antal (1880-1953) piarista tudós, dogmatikatanár önéletrajzi vallomásait. A Torontál vármegyei Tószegen, német telepesek által alapított községben született teológusnak német volt az anyanyelve, alapműveltsége, mégis magyarrá lett, és 1920. június 4-ét vérlázító történelmi aktusként élte át.

Noha az első hazai kommunizmus tombolása idején, 1919 tavaszán külföldre hívták „tudományos oldalról”, esze ágában sem volt elhagynia szülőföldjét:

„Szóba sem álltam ezzel a gondolattal. Aki annyi ezer szállal itt gyökerezett be, mit keres másutt? Csakugyan, „szívet cseréljen, ki hazát cserél”.”

(Schütz Antal: Életem. Emlékezések. Budapest, 1942. Szent István Társulat, 237. old.)

Tudta, érezte, mi következik a kommunizmus után:

„Nagy nyomor következett a „több termelésből fakadó jóllét” után. Én azzal is iparkodtam lelkileg is részt venni benne, hogy 1919/20 telét fűtetlen szobában töltöttem. Azt tapasztaltam, hogy az ember nagyobb kár nélkül kibírja. Igaz, nem volt nagyon kemény tél. A hőmérő négy fokra süllyedt, és egész télen ott maradt. Dolgozni nem igen lehetett. Egész télen át olvastam Platónt görögül. Azt is tapasztaltam, hogy a nagy hideg, éppúgy, mint a nagy meleg, elernyeszt és álmosít.”

Hát igen. Akkor egy értelmiségi meghúzta magát Platón eredetiben való olvasásával! Ma, gyanítom, magyarul sem nagyon olvassák, függetlenül az évszakváltozásoktól. No de olvassuk csak tovább!

„Közben jött Trianon. Határozatai nem hiába voltak vérlázítóknak mondva. Én az első időkben úgy jártam-keltem, mint akit fejbe ütöttek. A helyzetet számomra súlyosbította, hogy családomat, mely előbb egy országban volt, most öt ország szaggatta, pedig csak hatan voltunk. Az egyik öcsém Pozsonyban lévén az egyetemen, Cseh-Szlovákiához tartozott; a másik mint fiumei gimnáziumi tanár Olaszországba került; húgom Temesvárt rekedt, tehát Romániában; szülőim Tószegen maradtak, tehát Szerbiában, én meg Magyarországon. Írni éveken keresztül nem lehetett. Csak elvétve hoztak a ritka utasok hírt. Ilyenféle állapotok voltak két ezer év előtt, a római birodalomban.” (u. ott, 237-238. old.)

Ám Trianon után sem változott lényegesen a helyzet:

„Mihelyt megnyíltak a sorompók, siettem Temesvárra, hová időközben nagy üggyel-bajjal átköltöztek szülőim és kisebb öcsém Fiuméből, román, majd német gimnáziumba tanárnak. Nem felejtem el a határállomásoknál átélt vám- és útlevélvizsgálatot, mely legalább két óráig tartott, és a románoknál a legprimitívebb módon ment végbe. Végül is ott azzal a kellemes hírrel leptek meg, hogy a menetrendszerű vonat nem indul. Ki-ki úgy segített magán, ahogy tudott. Én parasztszekéren mentem át Aradra és onnan vonaton Temesvárra.” (u. ott, 238.old.)

Nem volt olyan alkalom, hogy mag is ne élte volna át a román szekatúrát és hogy ne találkozott volna ugyanakkor az 1919-1920-ban "győzők" önteltségével.

„Azután míg szülőim éltek, 1941-ig minden évben átmentem, rövid időre, hiszen a románok nem igen engedtek többet, mint egy hetet. Szívesen ott voltam. De mindig föllélegezhettem, mikor a vonat átgurult a magyar határon. A román hatóságok aránylagos jóindulata ellenére ott mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok jogállamban. A következő években volt alkalmam megfordulni a párizsi békék áldozatainak országaiban is. Ott mindenütt csöndet, munkát, szegénységet és elszántságot láttam. Voltam a győzők országaiban és az új országokban is. Ott mindenütt, az emlékezésekben csakúgy, mint a reményekben és intézményekben, egy nagy hólyagból táplálkozó önérzetet, pöffeszkedést és nálunk ismeretlen, szemérmetlenül terjeszkedő jólétet láttam.” (u. ott, 238-239. old.)

Tormay Cécile valaha úgy vallott, hogy Trianon mindenünkben benne van. És ez ma sincsen másként. Aki napjainkban éli át következményeit, valóban szintén úgy érzi magát, mint akit fejbe ütöttek. Származástól függetlenül, tehetnők hozzá. A – saját szavaival – „háromszáz éve magyar téreken vitézkedő piarista rendnek fiúi kegyelettel ajánlva” megjelent memoárjában Schütz megmutatta Tormay igazságát