2022. július 4. hétfő,
Ulrik napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Tollrajzok 1. - A virágos kendő
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



Párizsban, nem messze a Sainte Benoit-tól egy kis utcában laktam apámmal és anyámmal. Tavasz volt, május felé hajlott az idő. Úgy és olyan bíborló daccal, ahogy a bimbóktól pelyhes bokrok nekidörgölőztek a kerítésekhez.
Anyám ekkoriban beteg volt, gyenge, gyorsan fáradó asszony. Keze, válla, dereka elvékonyodott, de hogy orvos apámnak ne kelljen második műszakot vállalnia, boldognak és boldogtalannak terítőt, függönyt, kendőt hímzett. Talán az egész kerületben a legkevesebb pénzt kérte a legszebb munkáért, így mindig a varróasztal fölött görnyedezve találtam.
Nem messze tőlünk, egy kis keresztutca első házában lakott Madame Dutois, egy babaarcú, ám pufók asszony, aki éppen az anyám miatt vesztette el a hímzésben való elsőségét.
Gyakran megszólított, anyám egészségéről kérdezősködött, s egyszer citromos tortát küldött neki.
- Szeretném megismerni! Olyan sok jót hallottam róla – mondta sápadt mosollyal.
- Mondom neki, Madame Dutois, nem felejtem el – válaszoltam, s a citromos tortát a következő sarkon be is faltam.
Azzal nyugtattam magam, hogy anyámnak nem ízlene, túl cukros, nemhiába ennyire kövér ez a pufók, mosolygós asszonyka, aki fél napokat tölt azzal, hogy a kerítésnek dőlve kibámul erre a szomorú párizsi világra, esetleg a rózsabokrok kifacsarodott virágait igazgatja.
Egy nap azt a feladatot kaptuk az iskolában, hogy hímezzünk édesanyánknak virágos kendőt. Két órán át tanítgatták a kendő beszegését, az öltéseket, de az én kezemből kiesett a tű, leesett a gyűszű, virágrajzom suta és nevetséges lett. Újból és újból visszafejtettem vagy egyszerűen levágtam a hímzésemet, s már lopkodnom kellett a fonalat anyám kosarából, aki hol apámra, hol rám nézett gyanakodva.
Egy délután apám benyitott a szobába, s meglátta, ahogy a fonalak közé gabalyodott ujjaimmal játszadozom. Felvette az ollót, s egyszerűen levágta rólam azt a formátlan és ijesztő szörnyűséget, melyet napok óta készítettem.
- Ez így nem mehet tovább! – mondta csendes türelmetlenséggel. – Én még ilyen ügyetlen gyereket nem láttam, mint amilyen te vagy! – mondta bosszúsan, majd dohogva kiment szobámból.
Másnap, iskola után kézen fogott, s csak ennyit mondott:
- Gyere!
Hiába kérdeztem, hova megyünk, egészen addig nem válaszolt, míg meg nem érkeztünk Madame Dutois szép, de egyszerű kis házához, mely még több virággal volt ékesítve, mint a mienk. Apró, sovány kutya fogadott, mely mindenben ellentéte volt Madame Dutois-nak. Hirtelen az jutott eszembe, hogy még a kutya elől is mindent megesz, ráadásul a kutya szótlan volt, ellenben a kövér asszonysággal, akinek be nem állt a szája.
- Jöjjenek csak, kerüljenek beljebb!
Mi pedig beljebb kerültünk, ahol is apám közölte, hogy a fia kétbalkezes, s arra kéri Madame Dutois-t, hogy segítsen a virágos kendő elkészítésében.
- Hát hogyne segítenék – válaszolta a pufók asszony, s a mosolya hirtelen apám és én közém furakodott, majd addig nőtt, amíg be nem borított ijesztő közvetlenségével.
Másnap került sor a megsegítésemre. És másnap el is készült a remekmű úgy, hogy én csak akkor érhettem hozzá, mikor Madame Dutois elharapta a cérnát. Rendkívül ízléstelennek találtam ezt, de megnyugtatott, hogy ez olyan szokás, mint amikor a festő fehér festékkel aláírja a vásznat, belefesti a nevét a könnyedén felmázolt égbe vagy a földbe.
- Szép lett, bár az édesanyád sokkal szebben csinálta volna. De ő egy angyal, senki nem versenyezhet vele – mondta szomorú beletörődéssel, és belecsomagolta egy selyempapírba. – Aztán ne mondd el senkinek, hogy egy kicsit segítettem! – simította meg a fejemet.
Olyan boldog voltam, hogy köszönés nélkül futottam el, hogy másnap megmutassam az iskolában. Kis társaim körbeállták a virágos kendőt, s úgy néztek rá, mintha valami szent ereklye volna.
- Te csináltad? – kérdezte az egyik kislány csodálkozva.
- Igen, én – hazudtam emelkedett hangsúllyal, a szégyenérzet leghalványabb pironkodása nélkül.
Elérkezett a nagy nap, mikor át kellett adnunk a művünk. Mindannyian ünneplőruhában álldogáltunk, s kezünkben virágot fogtunk, a másikban pedig ott szorongattuk a virágos kendőt. Voltak ügyetlenül elkészültek, formátlanok, de szépek is apró hibákkal. Csak az enyém volt tökéletes, és szinte ragyogott a kezemben. Anyám sápadtan ült, s óvón engem nézett. Ő ismert engem. Tudott az ügyetlenségemről, s szinte láttam, hogy felkészült, mit is mondjon majd, amikor meglátja azt a fércművet, amire tőlem számítani lehetett.
Valami kellemes francia dalocskát dúdoltunk, s így indultunk el, hogy majd anyánk ölébe ülhessünk, s azok könnyek közt simogathassanak meg.
Édesanyám óvatosan nyitotta ki a selyempapírba visszacsomagolt művet. Óvatos és lassú mozdulatokkal, ahogy az aknász hatástalanítja a robbanószerkezetet, és az ékszerész belefeledkezik az aranyóra roncsolódott rugói, fogaskerekei évszázados szerkezetébe. És akkor meglátta a kis mesterművet, mely csupa arany, bíbor volt, csupa fény és gondosság, türelmes ujjak aprón szerteszórt ornamentikája. Anyám meglepetéstől végigsimította az ő vékony és elhasznált ujjaival, majd rám nézett.
- Szép! Nagyon szép... - mondta, s az arca megtelt friss színekkel.
Magához ölelt, s hosszan csókolt. Hirtelen elszégyelltem magam. A szeretete feltárta önmagam előtt saját hitványságomat.
- Anyuka, nem egyedül csináltam – dadogtam a fülébe, s pityeregni kezdtem.
- Tudom, fiam, Madame Dutois segített.
Legszívesebben bevallottam volna, hogy semmi nem az enyém azon a kendőn. De csak azt kérdeztem:
- Apa mondta el?
- Nem, fiam, apád jól tud titkot tartani.
- Akkor Madame Dutois volt?
- Nem, fiam, nem ő mondta. Érzem az ujjaimmal az övét.
Értetlenül bámultam rá. Ő pedig csak mosolygott, s ekkor láttam, hogy a mosolya is vékony és erőtlen, amilyen teste. Olyannyira az volt, hogy félóráig tartott, mire az iskolai díszteremből levánszorogtunk az utcára, hogy onnan taxival menjünk haza.
Sok évvel később, hogy már nem élt, megtaláltam a hagyatékában ezt a kis virágos kendőt. Egy gyűrött borítékban volt elcsomagolva, s arra ráírva az ő reszketegen is szép írásával... A kisfiam lelkéből.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007