Lehet, hogy ostobának néznek, de én még azok közé tartozom negyvenhat évemmel, akik számára a könyv – szentség. Akik használják ugyan naponta, nem is kevésszer, az internetet, de akiknek életében a könyv továbbra is mégis pontosan olyan, mint a lélegzetvétel. Ha azt a szót hallják, hogy könyvnap, izgatottak lesznek. „Ott a helyünk!” – kiáltják öntudatlanul is. Csakhogy ha vannak is Magyarországon könyvnapok – amúgy 1929 óta –, valahogy keserű a szájízük, ha ezekre ellátogatnak. Pedig vannak jó könyvek rajtuk mindig, persze, de mégis. Vajon miért?

Válaszul idézhetnők irodalmunk talán legnagyobb „fenegyereké”-t, Szabó Dezsőt, aki a maga által írt és olvasói-hallgatói anyagi támogatásával havi rendszerességgel megjelentetett „Szabó Dezső Füzetek”-ben 1937 júniusában így írt:

„Az idei könyvnapokon eladótanyám (sátorra nem telik) Schimkó Gyula könyvkereskedő Múzeum-körút 2. szám alatti könyvesboltja előtt lesz. Kaphatók lesznek a Szabó Dezső Füzetek minden számai, ez az új júniusi, 29-ik szám is. Nagyon kérem mindazokat, akik a kitartó heroikus akaratot becsülik és az esetleg még létező magyarokat, csináljanak propagandát a Füzetek vételére. Hozzák el nagyszüleiket, szüleiket, házastársaikat, gyermekeiket, ángyaikat, barátaikat, szolgálóleányaikat stb. és mindegyikkel vétessenek legalább egy, de inkább tizen-, sőt huszonegy Füzetet. A Füzetek ára könyvnapon is egyenkint csak egy pengő lesz. Szabó Dezső mindegyik könyvnapon délelőtt 11 és 1 között és délután 4 és 6 óra között névaláírást ad – csak a Füzetekre. A gyengélkedők is bátran jöhetnek: A m. kir. Kémiai Laboratórium megállapította, hogy a Schimkó-bolt előtt a levegő ózondús és szerteszét nagy, kövér vitaminok mászkálnak.”

Mit ne mondjunk, eléggé lehangoló sorok. Mintha, adományok ide, adományok oda, ámde mégis önmenedzselésre szorult volna hát az író, tehetnők hozzá. A néhai jeles publicista, Nyisztor Zoltán ki is fakadt emiatt – noha nyilván sok mindenben nem értett egyet Szabó Dezsővel, de nem ez számított ebben az esetben, hanem maga a tény, vagyis egy igencsak tehetséges magyar író totális egzisztenciális elhagyatottsága:

„A teljesen lezüllött magyar könyvnapot kétségbeesettebb, de egyúttal megérdemelten gúnyosabb hangon aposztrofálni sem lehetne, mint ahogy Szabó Dezső kitűnő szimattal előre megtette. Az események nem is cáfoltak rá! Hogy rögtön vele kezdjük, hát Szabó Dezső is, az ifjúságnak egykoron való mindenható bálványa, ott állt rendületlenül a Múzeum-körút ózondús levegőjében s átlag 2-3 alig serdült gyermek vagy fiatalember előtt prelegált az esetleg még létező magyarokról s minden valószínűség szerint az egyedül biztosan létező magyarról, önmagáról. De ugyanaz a sors érte utol a magyar irodalom többi nagyjait és kicsinyeit egyaránt. Kopott szegénységükben, vagy kövér jóllakottságukban kiültek mindannyian a sátrak köré és boldogok lehettek, ha valamelyik barátjuk, annak nagyszülője, ángya vagy szolgálóleánya egy egész délelőtt vagy délután folyamán 2-3 könyvet, illetve aláírást kért tőlük.”

(Nógrády [Nyisztor] Zoltán: A könyvnap bukása. Magyar Kultúra, 1937. június 20. 362. old.)

Tegyünk hozzá valamit. Gombos Gyula Szabó Dezsőről szóló könyvében megjegyzi, hogy amikor az író 1938-ban – ötvenkilenc évesen! – végre önálló lakáshoz jutott, házmestere megtudta, kicsoda ő. „Író? Tud majd lakbért fizetni? – kérdezte, és bizony nem minden alap nélkül.

Ezerkilencszázharminchét óta ugyebár sok víz lefolyt a Dunán, de mintha a helyzet ma sem lenne lényegesen jobb, sőt. Érdeklődéssel várjuk a könyves szakma képviselői okkereső reagálásait. Mindenesetre addig is marad az álom – magyar könyvnapokról.