Az ősz lassan enged a télnek.
Reggelente deresek már a fák, a bokrok bogyóit is megcsípte a dér, és amikor a
nap magasabban jár, még akkor is meglátszik a lehelet. Ezeken a hideg napokon
az ember leginkább csak a szobából szereti nézni a tájat, és sóvárog a tavasz
után, pedig a hosszú tél még hátravan.
Itt fent a hegyen számunkra egyhangúbban,
csendesebben telik az élet. Itt más illata van a ködnek, a nedves fának,
bokornak, és amikor a fenyők sóhajtoznak a szél terhétől, meséket hallunk meg
ezekben a hangokban. Ehhez fül kell, érzékeny fül. A lentiek – a „városiak” –
ezeket a dolgokat nem érthetik. Néhány száz méterrel a betonrengeteg felett
mások az emberek. Sokan a város zajából ide kirándulni jönnek, mi itt élünk,
szeretünk és halunk meg. Odalent fákat ültetnek, hogy túléljék, idefent fákat
vágnak ki, hogy erdei tornapályát építsenek vagy kirándulóhelyeket. Ezeknek a
sétányoknak és hegyi ösvényeknek történetük van; mind vezet valahová, a fákon a
színes jelzések mutatják az irányt. Talán mindegyiken jártam már – hisz
gyerekkoromban volt időm rengeteg –, s néha nem is egyedül, mint ahogy most
sem.
Megfogom hideg kezét – kesztyű nélkül fázik
biztosan –, kissé megmelengetem. Kabátja a hosszú, csíkos sállal a térde alá
ér. Kezemet kabátzsebébe húzza, így lépdelünk egymás mellett, kimérten. Néha
el-elmereng, rácsodálkozik a tájra, így alaposan megfigyelhetem. Cipője
harmincnyolcas lehet, fekete, magas szárral, szorosan keresztbe fűzve,
biztonságból dupla masnival. Vállígérő, sötétbarna haja oldalt elválasztva, szeme
kék. Termete magasnak nem mondható, vékony és törékeny. Kissé kreol bőre talán
most sápadtabbnak látszik, ahogy a fények esnek. Megfigyelem alaposan, hisz
kíváncsi vagyok rá nagyon. Minden mondat és mozdulat számít, minden kis
rezdülés fontos lehet nekem, de gondolom ezzel ő is így van. Beszéde furcsa
attól, hogy az s betűt felül, szabályosan képzi.
Megfontolja amit mond, minden mondat kerek – beismerem, ebben jobban remekel,
mint én. Nem beszél túl sokat, s kerüli a közhelyeket. Mindez imponál nekem! Így
ballagunk egymás mellett. Faggatom tovább családról, munkáról, tanulmányokról.
Előad mindent szép sorjában: apját igen korán elvesztette, anyjával él, és van
egy fiútestvére. Munkáját szereti, de nem erre vágyik, mellette megint tanul.
Úgy érzi többre hivatott. Szabadidejében kórusban énekel. Szeret fellépni, és a
jövő hónapban is vendégszerepel.
Kis pihenőhöz érünk, ahol mindketten érezzük,
itt meg kell állnunk pár perc szusszanásnyira. Tudjuk, hogy ez alkalmas
pillanat, s mintha a véletlen műve lenne, egyszer csak szembefordulva találjuk
magunkat. Zavar persze mindkét félnél felfedezhető. Talán ettől szép annyira az
egész? Csók cuppan mégis, először az arcon, bátortalanul – ó, de hideg! –, majd
játszanak a szájszélek, ahogy keresik egymást, s közben fagyos orrunk egy
pillanatra összeér. Erre arcán aprócska mosoly támad, majd megesik az első
valódi csók. Talán egy kapcsolat legszebb pillanata ez. Fordulópont, melyre
rögtön megszűnik a zavar. Gondolatban továbbviszem a szituációt, mintha nem itt
lennénk és nem most, de belátom, nem szabad annyira sietnem.
Az ember próbálja felfedezni a másikat, és keres
valami hasonlót, jellegzetest, hogy bizonyítsa magának: igen, ő kell, hisz pont
olyan, mint én vagyok, azt szereti, amit én, úgy gondolkodik, érez és hall.
Vagy legalábbis majdnem annyira. Közben azon is tűnődöm, hogy mennyire tudjuk
befolyásolni egy másik emberi lény sorsát, amikor a szívébe költözünk.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről a felelősségről; esetleg feleslegesen
bolygatjuk fel életét. Milyen események láncolatát indíthatjuk el, melynek
kimenetelét előre nem láthatjuk. Inkább bele sem gondolok!
Sétánkat folytatjuk tovább még felhőtlenebbül,
mint ahogy korábban tettük. Erdei ösvény, tölgyfák és fenyők, messziről
országút zaja. Hangfoszlányok – talán mások is erre tévedtek? Lehet, de minket
nem zavar. Lépteink során cipőnk talpára néha ráragad egy-egy átázott,
megsárgult falevél.
Már magasan járunk. A fák mögött néhány méterre
mellettünk keskeny vágányok; nyáron erre halad el a kisvasút. A piciny mozdony
a garázsban várja a következő szezont, de a három kis vagonra az alacsony
korlátokon átmászva most könnyedén felszállhatnánk. Ez már utunk vége is
egyben, a buszforduló és egy kőből épült melegedőhely. Forralt bort rendelünk.
Ehhez egy cigi is jólesne most, bevallom, de ő nem dohányzik, így én is kibírom
valahogy.
Megérkezik a busz. Mindketten a városban
folytatjuk a napot, ezért felszállunk rá. Utas kevés, így hamar indul, nem
szabad lekésni, mert óránként jár. Az ajtó csukódik, és már haladunk is a
szerpentinen lefelé. Erősen kapaszkodni kell. A kanyaroknál, fékezéseknél
dülöngélünk, mint két bábu, s jókat nevetünk. Leülünk inkább, mert
biztonságosabb. Fejemben, mint egy Rilke-dallam, egy röpke gondolat kavarog, s
kezd életre kelni: vajon mi lesz holnap vagy holnapután, mi lesz egy hét múlva?
Akarom-e őt annyira majd, mint most?
Aggályaimat elhessegetem. Inkább a mának élek.
Már biztos vagyok magamban: holnap is látni akarom!
Nem kell sok idő, megint a város részei vagyunk,
amely akármennyire is eleven és zsúfolt, mégis a miénk. Valahol megáll a busz,
leszállunk. Elbúcsúzunk. Majd váratlanul mégis visszafordulok, s látom, ő is
hasonlóképp tesz. Kezével int, majd befordul egy sarkon.
Pécs, 2005. november 20. |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
