A cigány akkora pofont kapott, mint egy ólajtó az őrmestertől.
 -Tudja meg, ha egy magyar királyi csendőrőrmester kihallgatásra rendeli, kopogtatás nélkül nem jöhet be! Megértette?!
 -Igenis nagyságos őrmester úr, mondta a beidézett, kétségbeesetten tapogatva a hatalmas pofontól zsibbadó arcát.

 Az idézésnek erkölcsi oka volt. Emberünk az arra járőröző csendőrök figyelmen kívül hagyásával épp egy lábosból kanalazott valami ételt a kunyhója előtt ülve. Mivel közben a természet szólította, egyszerűen letette öléből a lábast, ellenkező oldalra fordulva előkotorta asszonyszomorítóját, majd nyugodtan kiengedte a felgyülemlett folyadékot. Aztán, mintha semmi sem történt volna, folytatta tovább az evést. Azonban a táplálkozás és a vizelés eme összekötése a csendőröknek egyáltalán nem tetszett, bár ennek ott helyben nem adtak hangot. Beidézték.

  Mit volt mit tenni, oda már menni kellett. Az előszobában várakozó beidézett, gondolván, ha hívták, akkor be is kell menjen, legyen túl minél hamarabb az egészen. Ismerve a csendőrök eljárását, előre fel volt készülve, hogy elsülhet egy-két pofon, de ekkorára mégsem számított. Most savanyú képpel tapogatta állát az előszobában, és tétován toporgott egy darabig. Aztán erőt vett magán és bekopogott. Csend. Egy idő után megint kopogott, most már erősebben. Odabentről semmi válasz. Gondolta, biztosan hallotta az őrmester és benyitott, de el sem kezdhette mondókáját, mikor megint óriási pofon csattant borostás arcán.
 -Jájj, nagyságos őrmester úr, hát én kopogtam, ezt miért kaptam?
 -Azért , mert míg egy magyar királyi csendőrőrmester nem mondja azt, hogy szabad, addig nem jöhet be senki! Megértette?! -  tornyosult a két kezével arcát takaró, teljes zavarban lévő fölé a 185 cm-es őrmester, akinek az ütés erősségét delikvensünk egy lórúgással tartotta egyenrangúnak.
 -Jájj de megértettem. -  óbégatott az atyafi és kihátrált a súlyos pofonok szobájából. Élete legnagyobb rébusza előtt állt: ha bemegy pofont kap, ha nem, akkor is. Kétségbeesetten járt a szűk előszobában le-fel.

  A csendőrőrs a Derék utcán, a Béres porta egyik melléképületében működött. Három csendőr látta el a szolgálatot, az őrmester és két káplár, akik együtt járőröztek a Homoksoron, ahol emberünk tartózkodott tettének elkövetésekor.   Válogatott legények voltak ám a csendőrök. Meg volt határozva a testmagasság is, ami alkalmassá tette őket a szolgálatra. Jobb vállukon rövidre fogott szíjon ott meredezett fenyegetően a szuronyos puska, amit igen hamar üzembe tudtak helyezni, ha kellett. Meg ha nem akkor is.

  Egy pár parasztlegény, akik virtusból mindenféle erőmutatvánnyal büszkélkedtek és azt hitték megtréfálhatják a kakastollasokat, négyen–öten elállták az útjukat és félig tréfásan, félig fenyegetően közeledtek a nyugodtan álldogáló csendőrökhöz. Szószólójuk, egy tagbaszakadt parasztlegény ment elől. A csendőr megfelelő távolságig várta a merész legényt, majd a szíjon tartott, egy mozdulattal felrántott puskatussal állon vágta. A legény azonnal elterült. A többinek ettől a váratlan mozdulattól földbe gyökerezett a lába, majd az ájult barát látványától észhez térve négyen ötfelé szaladtak. Azóta, ha csendőrt láttak, vagy visszafordultak, vagy az utca másik oldalán próbáltak beleolvadni a deszkakerítésbe.

  Emberünk még mindig arcát tapogatva szorongott a várószobában. Két hatalmas tapasztalat után egyáltalán nem akarta kipróbálni a harmadikat. Bekopogott ismét, majd a fülét az ajtóra tapasztotta, nehogy egy szótagot is kihagyjon az őrmester szabadjából. Azonban bármennyire fülelt, válasz nem volt. Még egyszer kopogtatott és fülelt. Ekkor lépett be a két káplár. A hallgatózót egyenesen a pofonok völgyébe taszították, mikor az magához tért a hátulról jövő, váratlan atrocitásból, megmagyarázták neki, hogy nem illik hallgatódzni egy magyar királyi csendőrőrs ajtaján. Itt már az emberünk teljesen elvesztette a fonalat, bambán és zúgó fülekkel állt rendszabályozói előtt, akik betuszkolták a szobába.

  Az őrmester itt hosszú beszédben ecsetelte a közerkölcs sérelmére elkövetett tettét, majd néhány útbaigazító pofon után a nyakába akasztottak egy táblát, amin az állt: Ahol eszünk, ott nem vizelünk!, kötelezve szegény pórul jártat, hogy naponta körbejárjon a táblával a nyakában fajtársai területén és az  írástudatlanok kedvéért hangos szóval is hirdesse tette méltatlanságát. Útravalót is kapott, amitől már félájultan iszkolt el.

  A Gál utca elején, a nagy gőzmalom előtt, mint mindig, sok ember gyűlt össze. Ki búzát, ki kukoricát hozott őrölni, darálni. A nyakában táblával ordibáló, sötétebb bőrű embertársuk az unottan tébláboló vagy beszélgetőknek kellemes felüdülést jelentett, rohant mindenki az utcára, röhögni a pórul jártan. Az az eligazítás fájdalmas voltának újabb változatait elkerülendő, hajszálpontosan betartotta a csendőrök utasítást. Az elhanyagolt putrik megelevenedtek, először kacagtak fajtársukon, de rögtön el is komolyodtak, mert saját sorsuk vetületét látták a pórul járt óbégató példájában. Ugyanis nemrég ugyanilyen eljárásban részesült vezetőjük is környékük rendezetlensége miatt. Azóta a kunyhók elől eltűnt a gaz, a falakat fehérre meszelték, sőt, ki is homokoztak ünnepi szokás szerint a megtisztított házaik előtt.

  Egyszer a csendőrök döglött lovat találtak a Homoksoron. Nem akadt gazdája, aki a Homokosdombon lévő dögkútba vigye. Ott mély, lezárható gödör volt ásva, fedővel, amibe az elhullott jószágokat temették, mésszel betakarva.
Sebaj, gondolták a csendőrök. Összehívták a környék embereit. Senki sem akart a gazdája lenni az elhullott jószágnak. Akkor kollektív büntetés következett.    

  Szabályos temetést szerveztek a döglött lónak. Egy szekérre felrakatták a dögöt, előtte a férfiak mentek, a szekér után az asszonyok. Ők jajveszékelve kellett sirassák az „elhunytat” a zenekar szomorú nótáinak ritmusára. Akit otthon kaptak, azokat tanulságképpen mind beállították a temetési menetbe. Mire minden kész volt, elindították a menetet. Körbe kellett járni azt a területet, ahol laktak mindannyian, hogy tanulja meg mindenki, mi a rend és törvény. Csak aztán kísérhették utolsó útjára a megboldogultat, ami ha tudta volna mekkora végtisztességben lesz része, biztosan hamarabb szenderül jobb létre.

  Háborús idők voltak. A második nagy világégés pusztított mindenfelé. De Piskoltra is csak a besorozások, a harctéri hírek és az elesettek halálhírei jutottak el. Aztán visszavonuló német katonák lepték el a falut. Esős időben érkeztek. Teljesen ki voltak merülve. Csak aludni akartak. Nagyanyám mesélte, hogy jó néhányan az udvarukba szállásolták el magukat. Annyira fáradtak, álmosak voltak, hogy fejüket az alacsony ház eresze alá vetették valahogy, ami alig takarta őket, deréktól lefelé verte őket az eső. De nem vettek tudomást róla, ájultan aludtak. Mikor felébredtek, gatyájuk korcából marékszám seperték le a tetveket, az emberek sajnálata mellett. Aztán tovább álltak, mert az oroszok már vészesen közeledtek.

  Velük együtt eltűntek a kakastollasok is, csak az emlékük maradt. Az új adminisztráció új embereket hozott. Megváltozott a szemlélet. A pórul jártak meg új erőre kapva költötték, hogy:

„Kokastallú nem bokréta,
bolond ember, aki hordja”.