„Meg kell menteni minden olyasmit, ami komoly emberi és művészi érték,
s aminek elfeledése veszteségszámba menne.”

                                                                                   (Kner Imre)

A könyvtáros

Semmi sem történik véletlenül, oka van minden életeseményünknek, találkozásainknak, amelyek alakítják, változtatják körülöttünk, s bennünk az itt eltöltött időt. Így az idők vége felé minden találkozás, és beszélgetés különösen fontossá válik, hogy ily módon számba vegyük a múltunkat, egymáshoz fűződő, látszólag szövevényes kapcsolataink különös módon összefüggő rendszerét. Felismerjük egymást, olykor évtizedek távolából is rácsodálkozunk a másikra, mintha nem tíz-húsz év, hanem évszázadok teltek volna el, velünk, bennünk, felettünk. Igen. Másképpen látszik működni az idő, mint bolond óriáskerék pörögnek az események körülöttünk, szinte követhetetlenül, de végül minden önmagába fordul vissza. Ilyen volt legutóbbi találkozásunk is a Titkok helyi könyvtárának örökös vezetőjével, a lassan tizenöt éve nyugállományba vonult H. Zsuzsival, aki, közel harminc évig irányította nagy empátiával, szeretetteli tudással azt a könyvtárat, ami akkoriban még hű volt önmagához, a szellem és a lélek valódi értékeinek befogadásához, gyűjtéséhez, gyarapításához, őrzéséhez és továbbadásához. Felette állt a korszellemnek, nem simult bele a kényelmes, akol meleg, langyos, megengedő közgondolkodásba. Igazodási pont, menedékhely, a nagy mitikus találkozások színhelye, meghitt beszélgetések, s e sorok írójának második otthona is volt. Családi könyvtár, időtlen, egyetemes értéktár, amelynek nem kellett minduntalan programtömegekkel igazolnia a létjogosultságát, mint manapság.

Mindez tegnap történt, az azóta ránk szakadt, nagy technológiai nyomorúság előtti időkben, a múlt évezred végén, a dinoszauruszok korában, félezer évvel az utolsó jégkorszak után, a lángoló mamut fenyők évtizedében. Békés idők voltak, s talán nagyobb renddel a fejekben, az aktuálpolitika szokásos idiotizmusa ellenére is. S azután szépen lassan, de biztosan jött a nyomorúság, s vele együtt változtak az olvasási szokásaink, ahogyan évről évre halványodott, távolodva tőlünk az igazság ránk eső részének a fénye. Belekényelmesedtünk ebbe a nyomorúságba, s lassan kezdtük elfelejteni, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, s merre tartunk, ha még igyekszünk valahová egyáltalán, a semmibe vezető széles úton. Ezen nincs mit csodálkozni, hisz a sötétlő korszellem füstje, mint fekete árnyék lopózik utánunk, s nagyon kell vigyáznunk magunkra.

A behavazott nosztalgiák, a korszerűsített retró világűrnyi csöndjében jól eső érzés tudni, hogy van egy hely a szívünkben, ahová ma is haza mehetünk, s ez a könyvtár. Az élő emlékezet háza, amely nem öncélú üres nosztalgia, szellemi régészeti feltárás, hanem a megőrzött értékek felmutatatása, igazodás a bennünk lakozó jóhoz, amely élhetővé teszi számunkra ezt a kurta időt, amely nékünk adatott. Hivatkozás régi emberségünkre, kevesek önzetlen, áldozatos munkájára sokakért, egy ügyek feletti ügyért. A halhatatlan szombat délutánok megejtő varázslata, amikor betértünk a könyvtárba, ki-ki a maga dolgaival, s itt találkoztunk egymással, s várt bennünket Zsuzsi az asztala mögött, s előtte a „beszélgető” szék, ahová minden érkező leült, s a könyvtárosnak mindig volt egy jó szava hozzá, s az érdeklődő, kérdő tekintet őszinte volt, s igaz válaszra várt.  A régi templomi szertartásrendeket idézték ezek a pillanatok, a szentgyónás intim, tiszta perceit. Jutott idő mindenkire, s az a szék ritkán volt üres. A délelőtti rohangálások után ide tértünk meg sokan pihenni, találkozni beszélgetni, olvasni… Nagyon is jó volt az a nyitvatartási rend, délután egytől hat óráig, olyan emberszabású, volt idő és hely megállni, lélegezhetett a lélek, kinyújtózhatott a szív, otthon érezte magát. Menedékhely, sziget volt akkor is a szárazföldön, biztonságban érezhette magát a betűk barátja, a szellem embere, oázis a szomjazónak a világ sivatagában. S a régi könyvtári klub, amelyet Laár Andris vezetett hosszabb időn át, s meghívott vendégei egymásnak adták a kilincset, olyannyira, hogy híre ment az isaszegi könyvtárnak. Kevesebb fiatal csellengett az utcákon, inkább bejöttek a házba.  A könyvtár szerda és vasárnap kivételével egész héten nyitva volt délelőtt tíztől este hatig. Mára már persze ez is megváltozott…

Minden összefügg egymással. A könyvtár ügye, a régi házak fenyőgyilkos, új-barbár tulajdonosaival, s a "végeredmény" egyazon irányba mutat: a tudatosan hagyománypusztító, értékleépítő korszellemre, amely mást mond és mást cselekszik. A fejétől bűzlő hal, a régóta diagnosztizált skizofrénia tipikus esete, amely jobban pusztít minden mesterségesen előidézett járványnál. A régi tapasztalás így nem olvadhat az újba, s légüres térben mozog minden szó és cselekedet. Pedig itt sincs új a nap alatt, még a tévhitek sem változtak túl sokat. Ezért kezd barbárunk mindent elölről, s azután csodálkozik, hogy egy idő után elfogy a lendület, kiürül a kassza, megáll a munka, s marad a félkész mementó. Keleten is változatlan a helyzet. Nem is lehet másként, amikor egy ideje már az értékvesztett, meghasonlott nyugat után szaporázzuk a lépéseinket. Ez az "érzékenyítő", valósághamisító, álvilágot építő, tudatosan romboló tendencia szitokszóvá tette a demokráciát és utat nyitott a bomlásnak, s meg tudott olyan erősségeket is rendíteni, mint a könyvtár.

A mai „korszerű” könyvtár igyekszik lépést tartani a korszellemmel, s az oktatási intézményekből kikerülő, zömében hézagosan művelt, technológiafüggő nemzedékek széles tömegével. A teret uralja a számítástechnika és a mutatósan semmit mondó romantikus, horror fantasy és egyéb könyvek hatalmas tömege. Színes, látványos puhafedelű rengeteg, megakasztják szemet, magukra irányítják a figyelmet, könnyen olvashatók, könnyen feledhetők. Állítólag ilyesmire van mostanság a legnagyobb igény, s még így is örülhetünk, hogy egyáltalán még könyvet vesznek a kezükbe az emberek. Mint tudjuk, hogy „nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet.” ( Kovács Ákos) Az értékesebb tudományos, és szépirodalmi művek hátrébb kerültek, szemérmesen rejtőzve a bejárati ajtón belépők tekintetétől. Bár, aki keres az még így is talál.

 Természetesen ez esetben is vannak ritka kivételek, kiemelt tisztelet nékik. A remény a sokat szapult, még többet rongált, ám továbbra is döntő emberi tényező karizmatikus ereje, tudása és felelősségérzete lehet, akárcsak a mi Zsuzsánk idejében, aki azért realista is volt, mert a legelső számítógépek az ő idejében érkeztek a könyvtárba, de még nem ártottak a hely szellemének. A régi gárda ismerkedett az új eszközökkel, amelyek munkájukat voltak hivatottak megkönnyíteni. Szerencsére ebben az időben érkezett az intézménybe szakmai gyakorlatra egy fiatal, tehetséges ember, Á. Kata, aki könyvtár-informatika szakos hallgató volt.  Segítségével könnyebben ment az ismerkedés az új eszközökkel, de azok a szombat délutánok egyelőre nem változtak meg.

  Az értékteremtő kevesek ellenszélben hajóztak minden időben, s dolgok nehezebb végét fogták meg, s nem a könnyebb ellenállás irányába mozdultak el.  Így volt régen is, s különösen így van ma is. Fiatal barátaim szerint posztmodern válságban van a szellem és a lélek egyaránt. De miről is beszélgetünk egyáltalán? A sokszínűség forgatagáról, a felvillanó képek gyorsan tovatűnő emléktelen soráról, a sodró szédületről, ahol mindenki kapaszkodókat keres, maradandó értékeket a gyorsan porló felszín bíbor sivatagában. Ahogyan futnak velem az évek, úgy látom egyre világosabban azt a kegyelmi időszakot, ami boldogult ifjúságomat a könyvtárral kapcsolta össze, amelynek tizenhat éves koromtól tagja lehettem, s vagyok mind a mai napig. Ez egy ösztönös mozzanat volt, olyan természetes, mint a lélegzetvétel, s családi örökség is egyben, mert nálunk mindenki olvasott, szüleim, nagyszüleim, keresztapám, keresztanyám, a jó könyvre épült az értékrendjük, s lassanként az enyém is. Ez az alap, amelyre felépülhet egy szilárd műveltség, ami folyamatos értékhordozó volt és marad, minden gyorsan múló gyarlóság ellenére is.