2022. december 6. kedd,
Miklós napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Batyu, a vizsla
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Vili bácsinak cudar rossz éjszakája volt.
Szörnyű fejfájással feküdt le, rémisztő álmokkal viaskodott, és az ébredés sem hozott valódi megkönnyebbülést. Csak még rosszabbul érezte magát  - bár a fejfájás megszűnt. Nem fájt semmije igazán, csak végtelenül gyengének és erőtlennek érezte magát.
Mióta Rózsika néni hosszas, és testet-lelket senyvesztő betegségben meghalt, Vili bácsinak szinte minden éjszakája és nappala rossz volt - de ez a ma éjszakai, ez túltett mindegyiken. Már 2 éve élte magányosan, az özvegyemberek keserű életét: felesége elvesztésekor Vili bácsi lelkében valamilyen létfontosságú húr pattanhatott el, mert érzéketlen kábulatba esett, jó darabig enni, de még aludni sem akart és nem is tudott.

Egyetlen és igaz, hű társa Batyu volt, a 5 és fél éves vizsla.
Ez a kutya Vili bácsi mindene volt. Annak idején Rózsikával együtt vették egy kutyakiállításon, ahová egy szép május-vasárnapi sétájuk alkalmával véletlenül betévedtek. Nem volt szándékuk kutyát venni, ők csak gyönyörködni, nézelődni mentek be az egyetem melletti sporttelepre, ahol éppen aznap nyílt meg a kutyakiállítás. Hazafelé tartottak éppen, amikor szemükbe ötlött, ahogy öles betűkkel hirdette magát a rendezvény.
Hirtelen ötlettől vezérelve léptek be a sporttelep szélesre tárt kapuján: már az első percben magával ragadta őket a színes forgatag, a sok ember, a nevetgélő gyerekek, és a kocsik csomagtartójában, és azok mellett heverésző, lustálkodó, vagy ugrándozó kölyökkutyák zsivaja. Nagy volt a meleg ezen a májusi kora délutánon, és hatalmas a por, amit a nézelődők, az árusok, a gyerekek fürge léptei, és autók kereke felvert.
Rózsika néni ekkor már gyengélkedett, így nem sokat időztek, nehogy az asszony kifáradjon. Kifelé menet vették észre, hogy a bejárat mellett, egy bélelt kosárban szőrgombolyagok szuszognak. Gazdájuk tett-vett, fél szeme az eladó kiskutyákon. Vili bácsi mosolyogva mutatta a feleségének, aki lehajolt az „ideiglenes" kutyaházhoz, és belenézett.
Három apró barna kis jószág aludt békésen benne, csak egyetlen gombszem nézett vissza az idős asszonyra értelmesen és érdeklődve. Rózsika néni , maga sem tudja miért, a gazdájához fordult:
-
Ki szabad venni ezt a csöppséget egy pillanatra?
-
Tessék csak nyugodtan! - hangzott a szívélyes, vidám válasz rögtön.
Rózsika néni óvatosan emelte ki a kis állatot a testvérei mellől, akik fel sem ébredtek a mozgásra. A kiskutya bolyhos, finom, meleg, selymes szőre és hihetetlenül okos szeme elvarázsolta az idős nénit. Simogatta, dédelgette egy kis ideig, megcsodálta rózsaszín kis tappancsát, apró körmeit, és meglepve látta, mekkora szempillái vannak a pici jószágnak. Úgy 4 hónapos lehetett, nagyon nyugodt, mégis eleven, mozgékony, szinte kis bölcs állat volt. Belesimult Rózsika néni ölelő karjaiba, és szemmel láthatóan remekül érezte ott magát. Pár pillanat múlva már csukódtak is le a szemei, eleresztette fülét-farkát, ahogy az asszony finoman simítgatta zsemlyeszínű szőrét. Buksi fejét az asszony vállára fektette, kis teste a két markában pihent.
Rózsika nénit furcsa érzés kerítette hatalmába.
Valamikor, régen, volt kutya a háznál - kertes házban laktak, és a kutya egy összetákolt ólban élt, hátul, a kert végében. Kis termetű, de harcias állat volt, fajtájára nézve senki sem tudott biztosat mondani. Hosszú, keskeny feje, vékonyka lábai voltak, és állandóan acsarkodva ugatott. Fekete-fehér szőre göndör volt egy picit, és az egyik füle lekonyulva simult apró fejéhez. Rózsika néni már a nevére sem emlékezett.
De ez most itt, a karjaiban - ez a kis jószág semmiben nem hasonlított arra a régi kutyára. Alig volt szíve letenni, visszarakni a többi mellé - de nehezen is tudta volna. A csepp vizsla szinte hozzátapadt Rózsika nénihez. Hiába próbálta letenni, lefejteni magáról a kis mancsokat, a kis barna csomag nyüszítve tiltakozott.
-
Úgy látom, nagyon megkedvelte a nénit! - szólt a testes, bajuszos ember, aki
végig figyelemmel kísérte Rózsika néni erőfeszítéseit, és közben mosolygott a bajusza alatt. Ő már tudta, de legalábbis sejtette, amit Rózsika néni meg sem álmodott...
A vége persze előrelátható volt: az alku megköttetett, a kis vizsla új gazdára talált.
Ettől a naptól fogva a házaspár élete gyökeresen megváltozott. Mivel gyermekük nem született soha, már hozzászoktak, hogy csak ketten élnek, csak egymással foglalkoznak, a kis lakás csak kettejük birodalma.
Most itt ugrándozott egy szertelen, csupa-csupa élet kölyökkutya, akiről gondoskodni kell, számtalan dolgot kell beszerezni ahhoz, hogy ezt a pici állatot úgy lássák el, ahogy kell.
Vili bácsi elsétált tehát egy szakboltba, ahol még az eladó segítségét is igénybe vette, és öreg, de jól karbantartott kis Trabantját megtömve különféle felszerelésekkel állított haza néhány óra múlva.
Rózsika nénit teljesen felvillanyozta az eset. Szinte hálás volt a kutyusnak, amiért kiválasztotta őt gazdájának. Valamilyen furcsa okból erre mérhetetlenül büszke volt. Ezt magának sem tudta megmagyarázni, de valahogy többnek érezte magát emiatt. Öregének ezt nem említette: meg ne bántsa vele. Csak úgy belül, magának örült, és a csöpp állatot annyira a szívébe zárta rövid egy nap leforgása alatt, hogy nem is gondolta, hogy erre ő még képes. Hogy ennyi szeretet van még benne...Hisz oly régen éltek ők ketten csak maguknak, senkivel nem tartva a kapcsolatot: se szomszédolósak nem voltak, sem rokonaik nem éltek a városban; csak ők voltak egymásnak Vili bácsival immár 41 éve.
Az új családtag nevét is ő találta ki, hisz ahogy a vásárlás után hazafelé sétáltak Vili bácsival, - nem kellett sokat menni, csak pár lépésre laktak az egyetemtől - , az ő karjában tette meg az utat a kiskutya: mint egy kis csomagot, úgy vitte. Elnevezte hát Batyunak. Ez szintén nagy örömöt jelentett neki - szinte meglepődött maga is, miért örül ennyire ennek.
Ezen a kora nyári napon olyan sok szép és jó élmény érte a két öreget - de főleg Rózsika nénit -, hogy még erősebben kötődtek ehhez a kis lényhez, aki mindezzel megajándékozta őket.
Batyu tehát teljes jogú családtag lett a szerényen, de ízlésesen berendezett 2 szobás kis lakásban: azt csinálhatott, amit akart.
Meglepő módon a kiskutya nem tett tönkre egyetlen cipőt, ágytakarót, könyvet sem, nem tépkedte le a tapétát, nem vert le egyetlen egy - úgyis csorba - vázán kívül semmit.
A szobatisztaságra is váratlan gyorsasággal szokott rá: Vili bácsi tiszte volt, hogy a földszinti lakásból átballagjon Batyuval a közeli parkba, ahol hagyta őt sokat futni, játszani a többi kutyával, - s mind eközben az a kis-, és nagydolgát is elvégezte. Sokszor órákat ült a padon, és nézte, ahogyan élvezi a szabadságot, a rohangálást kutyájuk. Néha, amikor a fájdalom nem kínozta Rózsika nénit, és az idő is szép volt - kettesben ültek a park árnyas, terebélyes lombjai alatt: élvezték a nyugalmat, a napfényt, a csendet, miközben szemüket alig vették le Batyuról. Okosan nevelték a kölyköt, amolyan hályogkovács módjára: remekül ráéreztek, hogyan kell féltve szeretni úgy, hogy a kutya szabadsága se legyen nagyon korlátozva.
Boldogok voltak, így, hárman.
Telente szinte csak Vili bácsi vitte sétálni Batyut. Egyrészt, mert Rózsika néni állapota folyamatosan romlott és egyre többet feküdt az ágyában, vagy nézte a televíziót, másrészt pedig a hidegben nem volt ajánlatos sokat kint tartózkodni az öregnek sem. Így telt el pár szép, nyugodalmas év. Batyu már 4 éves lett, és nélkülözhetetlen társukká vált. Szerves része az életüknek.
Ismerték egymás minden gondolatát, olyanok voltak ők hárman, mint egy fogaskerék apró kerekei: hajszálpontosan és olajozottan kapaszkodtak egymásba a kis fogak, és ettől az gördülékenyen, simán forgott.

Aztán egy csúnya, ködös őszi reggelen Rózsika nénit a mentők szirénázva szállították a kórházba, ahol hiába követtek el mindent érte: már csak 3 napot élt.
Vili bácsi először fel sem fogta a hírt. Minden porcikája tiltakozott a megmásíthatatlan ellen és sírni sem tudott.
Emlékezete nem tudta elválasztani egymástól a kezdeteket, a folytatást, a közös, hosszú, együtt leélt éveket és a befejezés gyászát. Oly sokáig éltek szinte szimbiózisban, hogy csaknem egy emberré váltak. Hetekig képtelen volt elhinni, hogy Rózsika néni nincs többé. Várta haza, sokszor pillantott ki az ablakon, azt remélve, meglátja vékony alakját, amint leszáll a buszról és lassan sétál át a parkon. Pedig már hosszú ideje nem járt az asszony busszal, hisz az utolsó időkben már el sem hagyta a lakást. Ez eszébe sem ötlött Vili bácsinak, makacsul várta a kék járművel éppen hazatérő feleségét.
Jó időbe telt, míg tudatosodott benne: egyedül maradt, mint az ujja. Batyu szinte érezte, sőt, biztosan tudta: nagy baj van. Okos pofáját csak akkor fektette oda Vili bácsi lábaihoz, amikor az öreg a fotelben, magába roskadtan, összetörten üldögélt. Mintha érezte volna, mikor van szükség rá: akkor a szőnyegre kuporodott Vili bácsi elé, okos, aranybarna szemeit ráemelte gazdájára, mintha mindent értene, és tudná: most nem következik a játszás. Végtelenül hálás volt egy-egy simogatásért, ilyenkor a farkát kis híján letekerte a nagy csóválásban. A mindig élénk, harsány kutya átvette Vili bácsi szomorúságát. Nagyon ritkán esett meg, hogy a gazdi picikét jókedvű volt: ezt Batyu rögtön érzékelte, és kitörő örömmel nyugtázta. Ugrándozott, szinte bohóckodott, óvatosan szájába vette az öreg eres kezét, és végtelen finom szorítással húzta, vonszolta az ajtó felé. Vili bácsi idővel engedett az unszolásnak, és nagyon lassan visszatértek a rendszeres sétához a parkban. Batyu ilyenkor túltett saját magán: olyan megátalkodott kitartással próbálta felvidítani imádott gazdáját, hogy a járókelők csodálkozva néztek a furcsa párosra.
De legtöbbször csendesen, nagyon halkan teltek a napok a kis kétszobás földszinti lakásban. Batyu nem követelőzött. Mintha ő is gyászolt volna.
Idővel úgy összekovácsolódott a kutya és gazdája, hogy még annál is elválaszthatatlanabbak lettek, mint eddig voltak.

Teltek a hónapok, de az idő nemhogy gyógyította volna Vili bácsi fájdalmát, ahogyan azt gondolná bárki is - de napról napra rosszabb lett. Egyre fájóbban hiányzott a felesége, és csak a kutya láttán lopakodott egy-egy halvány alig-mosoly az öreg arcára.
Ereje fogyott, kedve állandóan rossz volt, leadott jó pár kilót, minden étel ízetlenné vált a szájában, mély letargiában élt. Egyre többet és többet gondolt a halálra. Mi volt neki már az élet? Egyszerűen megszűnt az értelme, öröme előtte mindannak, ami körülvette. Nem volt miért felébredni, jónak lenni, nem volt miért levegőt venni. A féltésnek és szeretetnek azt a más számára úgysem használható gazdagságát veszítette el, ami Rózsika néniért és miatt született és szűnt meg azon a napon, amikor az asszony meghalt.
Rövid boldogsághoz mindenki ért. De ők ketten több mint 43 évet éltek együtt boldogan, mindig csak egymásra figyelve.
Vili bácsi folyamatosan és megállíthatatlanul sorvadt és szökött ki lassan belőle az élet.
Csak Batyu tartotta benne a lelket. Már csak a kutya miatt élt.

És azután a cudar éjszaka után, amikor olyan nyomott hangulatban, és makacs fejfájás után felébredt, valahogy szokatlanul furcsán érezte magát.
Reggel még levitte Batyut a parkba egy rövidke sétára, majd úgy gondolta, jót tesz, ha még egy kicsit visszadől és alszik, ha tud egyáltalán. Az ágy húzta magához, hát visszafeküdt.
Soha többet nem ébredt fel.
Elaludt csendben, szelíden, magányosan. Csak Batyu gömbölyödött a lábához, és várta az aznapi második sétát, és az ebédet, amit mindig dél  körül kapott meg.
Délután háromra már nyugtalanul le s fel mászkált a kutya a lakásban: soha nem végezte volna el a kisdolgát bent, hát szorította, és egy idő után már nyüszítve méltatlankodott.
Estefelé már nagyon hangosan sírt a szerencsétlen jószág, de a szőnyegre még mindig nem piszkított oda.
Olyan panaszosan hallatta hangját, hogy a közvetlen falszomszédnak feltűnt, hiszen Batyu soha nem csapott lármát.
Előbb kopogtatott, majd csengetett a fiatalasszony, de miután erre sem nyitott ajtót Vili bácsi - noha a kulcslyukban látta a kulcsot: kihívta a rendőrséget.

Innentől a dolgok a maguk megszokott módján zajlottak, mint mindig, amikor egy ember a saját lakásában halálozik el.
Batyu semmit nem értett, mi történik az addig oly csendes, nyugodt otthonban: most idegen emberek jöttek, mentek, furcsa szagok és zajok bántották a kutya orrát és fülét. Egy ideig nem mozdult még akkor sem el az ágytól, ahol Vili bácsi feküdt, amikor a sok ismeretlen ember körülállta gazdáját. Tétován csavargatta hol erre, hol arra okos fejét: míg egyszer valakinek eszébe jutott, és a pórázt a nyakára téve kivitte a parkba, dolgát végezni.
Mire visszaért a szomszéd fiatalasszony a lakásba vele - Vili bácsit már elszállították.

Batyu végleg gazdátlan maradt. Hiába kereste, nem találta az ismerős illatot, a megnyugtató közelségét gazdájának. Nem értett semmit, minden kusza volt és zavaros. Semmi sem a megszokott rendben folyt a jól ismert lakásban, és ettől a kutya ideges lett. Vakkangatott néhányat, jelezve, hogy vegyék észre, adjanak neki ennivalót és próbálta fellelni Vili bácsit a szobák közt járkálva.
A rendőrök végigkérdezték a szomszédokat, ki tudná befogadni az egyedül maradt kutyát. Nem vállalkozott senki rá. Batyu tanácstalanul üldögélt a fekhelyén, a nagy fotel mellett, és várt. Máskor is előfordult már, hogy Vili bácsi a sarki közért előtt hagyta őt néhány percre, kikötve a nagy fát körbeölelő védőkerítéshez, - de akkor megértette, hogy ott kell ülnie, és türelmesen várta a gazdáját. Most senki nem szólt rá, hogy „Ülsz! Maradsz!" - így nem tudta, mihez tartsa magát.

Már szürkült erősen, amikor az átellenben lakó szomszéd, aki kertes házban lakott a park túlsó oldalán, megérkezett a munkából.
Elhűlve hallotta, mi történt Vili bácsival - az utcában persze gyorsan elterjedt a hír. A fiatalember, aki látásból ismerte ugyan jól a kutyát és Vili bácsiékat, de szoros kapcsolatban nem volt velük: csak köszönőviszonyban voltak egymással. Kislányával a kertből sokszor látták Batyu önfeledt játszadozását a zöldben, és sokszor mosolyogtak is rajta, amikor a teniszlabdát dobálta neki az a fehér hajú öreg bácsi, és a szép, nyurga testű kutya szinte repült a levegőben a labda után.
Mikor a fiatalember felesége hazaért, és elmesélte neki az utcában történt hírt, a mindig mosolygós, vidám, rövid és modern fazonúra nyírt, vörös hajú asszonyka a kutya sorsáról kérdezte párját: már több ízben csodálta meg a vizslát Vili bácsi társaságában, s akkor szóba is elegyedtek egymással. Az csak a vállát vonogatta: semmit nem tudott a kutya sorsáról.
A talpraesett fiatalasszony hamar cselekedett: átvágott a parkon, és a még mindig ott helyszínelő rendőrtől érdeklődött Batyu felől.
A rend őre a bezárt szoba felé mutatott: a kutya bent van, várja egy menhely munkatársát, vagy a sintért, aki elszállítja onnan, és akkor lepecsételheti a lakást.
Klári rögtön, a férje megkérdezése nélkül döntött.
Jól tudta, kislányuk mennyire vágyik egy kutyára, de eddig még nem szánták rá magukat a vásárlásra. Egyetlen percig nem gondolkodott.
Szólt az egyenruhás fiatalembernek, hogy ő magához veszi a kutyát, ha csak addig is, amíg ki nem derül: van-e olyan távoli hozzátartozó, aki igényt tartana Batyura. Összeszedték a kutya holmijait: tál, póráz, egy megszokott szőnyegdarab a fotel mellől, - majd a nyakörvet rátette a vizslára. A kutya egykedvűen, szomorúan ült a szobában, az ágy mellett.
Aláíratott Klárival egy papírost, melyben az elárvult állatot átvette, - és ezzel a dolog a rendőr részéről le is zárult. Bezárta és lepecsételte a lakást, beült az autóba, és elhajtott.
Klári fogta a pórázt, az összeszedett holmit, és leguggolt a kutya elé.
Hűvös őszi este lett, a köd szitált, a lámpákat éppen abban a percben gyújtották fel az utcában. Az utcai ostorlámpa fehér fénye megvilágította Batyu értelmes, szép pofáját - Klári óvatosan kinyújtotta felé a kezét. Tudta, hogy szelíd állat, máskor is megpaskolta már az oldalát, nem fogja bántani: Batyu odadugta barnás színű nedves orrát az asszony kezéhez , beleszagolt, majd megnyalta. Klári tudta: a kutya elfogadta őt. Simogatásra nyújtotta kezét, és végigsimított az állat erős szőrén, többször is. Batyu csendben ült, meg sem moccant. Figyelmesen nézett Klárira, majd a pórázra pillantott, és orrával megbökte azt. A jelenet olyan volt, mint egy amerikai film záró képsora.
Klári a nyakörvre csatolta a pórázt, Batyu pedig engedelmesen elindult vele, át azon a parkon, ahol oly sokat játszott: ismerte jól a járást. A park közepénél megtorpant: ennél tovább nem szokott menni Vili bácsival.
Klári egy gyengéd, de határozott rántással továbbhaladt vele, és elmagyarázta neki, hogy ezentúl máshol fog élni, mások fogják őt szeretni: úgy szólt hozzá, mintha emberrel beszélne. Batyu engedelmesen hagyta magát vezetni. Néha hátranézett, mintha keresett volna valakit vagy valamit - aztán fürge léptekkel az asszonnyal átment a park azon oldalára, ahol addig alig-alig járt. Bementek a nagy vaskapun, ahol Klári levette róla a pórázt és elengedte. Közben folyamatosan beszélt hozzá, meleg, megnyugtató hangon, kedvesen.
Nem időztek semennyit az udvaron, csak Batyu néhányszor a levegőbe döfte orrát: ismerkedett az új szagokkal. Klári egyenesen az előszoba felé indult, és Batyu követte őt.
Mikor beléptek a szobába, a férje épp a számítógépét kapcsolta be, a monitoron megjelentek a színes feliratok, azt nézte figyelmesen. Az ajtó nyitásának hangjára felpillantott, és szélesen elmosolyodott. Ismerte jól a feleségét.
A vizsla körbeszimatolta a lakás minden zugát, bedugta orrát a könyvespolc alá, a szekrények mellé, és amikor a jól ismert szőnyegdarabot letették a bőr ülőgarnitúra mellé a sarokba: egy pillanatnyi gondolkodás után odaballagott, és összegömbölyödve lefeküdt rá. Fejét két kinyújtott mancsára fektette, és a két embert figyelte, akik pedig őt nézték. Klári és férje úgy érezte, jól tették, hogy megmentették Batyut a menhelytől, vagy ami még rosszabb, a sintértől.
Most már csak Katát várták haza az iskolából: vajon mit szól az új jövevényhez...

Klári közben a táljába ennivalót tett, igaz, nem kutyaeledel volt, de amit a hűtőszekrényben talált és úgy gondolta, szívesen enné meg egy kutya, azt beleaprította. Hangosan kiáltotta a nevét: kíváncsi volt, hallgat-e rá?
Batyu nagy trappolással jött a hang irányába, a konyhába. Meglátta az ismerős nikkelezett tálat, orrát megcsapta a finom illat, és mohón nekiesett az ételnek.
Kláriék mosolyogva figyelték.
Egyszerre abbahagyta az evést, fejét felemelte, és feszülten figyelt. Senki nem hallott egy hangot sem egy pillanatig - majd a kulcs csörrenésére már mindannyian az ajtó felé fordultak.
Kata jött meg az iskolából, és megállt az ajtóban. Előbb a szüleire, majd a kutyára nézett, és boldog mosollyal annyit kérdezett:
- Ugye az enyém?
Ledobta a táskáját, és Batyuhoz szaladt. A kutya éppen az utolsó morzsákat takarította ki a tányérjából, és érdeklődve nézte a kislányt. Kata egy cseppet sem félt tőle. Letérdelt mellé, és felé nyújtotta a kezét. A kutya csak állt, szaglászta a gyereket - talán ismerkedett? - de a farkát szép lassan elkezdte csóválni.
Kata átölelte vastag, erős nyakát, és magához szorította, hosszan, boldogan és melegen.
Batyu közelebb lépett, teljesen hozzásimult a kislányhoz, és egyre gyorsabban, hevesebben tekergette megkurtított vizsla-farkát.
Úgy örült, ahogy régen, amikor Rózsika néni ölelte.
Batyu máris kész volt a játékra - mintha nem is ma vesztette volna el gazdáját. De ezt egy kutyától senki sem várja el. Fiatal állat volt még: alig 6 éves.

Az este azzal telt, hogy a kádba állítva megfürdették apával, majd meleg, bolyhos ronggyal alaposan megdörzsölték drótszőrét. A vizsla szép lassan száradt föl a kellemesen meleg szobában: ősz volt, az éjszakák néha csípősek és kicsit gorombák, - így már egy kicsit fűteni kellett estére. A radiátor pattogva tágult ki és melegedett fel, ahogy a forró víz átjárta a vascsövet és a bordázott fűtőtestet: máris érezni lehetett a kellemes, langy meleget a szobában.
Batyu, a drótszőrű magyar vizsla új otthonra talált.
Hazaért ismét.



*

Budapest, 1996.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007