2024. október 8. kedd,
Koppány napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A révész
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Csendben ültem a parton. A lombszöcskék cirregései, a vízipatkányok hancúrozásai el sem jutottak hozzám. Nem érlelődött örömöm sem az éji neszekben, sem a vízpára fölött terpeszkedő Hold sugaraiban. Magam hittem ott egymagam, úgy ahogy jöttem.

- Talán túlra vár? - szólalt meg egy hang.

Nehezedő fejem akaratlanul fordult az ismeretlen irányába. Nem tudtam, hogy képzelődtem-e, vagy visszakeveredtem a valóságba. Kezdtem hinni az előbbit, mikor súlyától szabadulva sóhajtott a víztükör: nem messze tőlem csónaktestet húztak a partra.
"Kharón jöhetett értem..." - gondoltam egykedvűen. - "Túlra várok? Nem is tudom."

Mégsem a holtak utolsó kísérője közeledett felém. Szeme nem izzott, bár öltözete viseltes volt, és arcát a kortalan öregség leple takarta.

- Átviszem magát, ha arra vár. - szólalt meg ismét.
- Köszönöm, csak üldögélek. - válaszoltam egykedvűen.
- Ahogy gondolja. Jó éjt! - s ellépet mellőlem az öreg.

Egy ideig még hallottam ropogni a hullott ágakat, aztán az utolsó is beleveszett egy megriadt madár sikolyába.
Ismét magam voltam. A parton hagyott csónak nyugalmat sugallt – tudta, visszajön az öreg. Nem is telt el sok idő, újból a gallyak panaszkodása törte meg a vízparti erdő nyugalmát. Felbukkant az éjjeli látogatóm is. Csónakjánál tett-vett.

- Na jön, vagy marad? Embert nem lát erre reggelig, nemhogy csónakot! - kiáltott felém.
- Köszönöm. Maradok inkább…
- Maga tudja. - lökte el csónakját a parttól, és lassan felszívta őt a folyóról felszálló pára.

Ha kérdés ébredt volna bennem "Miért nem mentem át?", választ nem tudtam volna adni, csak újabb kérdés született volna: "Miért? Ott jobb?".

***

Pirosló orcával köszöntött a hajnalhasadás, s meg-megcsorgott az ébredező fűszálakon. Úgy talált az első napsugár, ahogy az utolsó hagyott - a megkorhadt uszadékfára gömbölyödve. Tűnő álom nem húzta szemhéjamat, csak gémberedett karom-lában kívánta hogy mozduljak. Leballagtam az iszapba fúló partra. Átnéztem a csoda tágra nyitott gömbjén, messze, túl a folyón, át a napfonta fátylon. Tekintetem egyre távolabb száguldott tőlem az anyag közötti űrben. Nem láthattam az öreget, amint a partra vonta a velevénült ladikját. Mellettem állt már, mikor a képmozaikok a helyükre kapaszkodtak.

- Adjon Isten!
-...Jó reggelt... - vált ki torkomból lassan a köszönés.
- Tán egész éjjel itt állt? - próbált tréfálkozni.
- Nem, azon a rönkön… - biccentettem hátrafelé, mintha nem is sejtené.
- Nem mondom, fura egy alak maga... Egészen összeillett azzal az uszadékkal...

Rég nem volt mosoly árnya suhant át az arcomon, de elillant, mielőtt kibújhatott volna teljes alakjában.

- Ha meg nem bántom, mit csinál itt a fiatalember?

Válasz helyett az öreg arcát néztem. Szemöldökének kopott-fehér íve ismerősnek tetszett rajta. Szeme nyugodt tartózkodással keresett bennem valami kilátót, amitől elbizonytalanodtam: "Gyóntatómmá tegyem, vagy társammá? Az idegennek adjam meg a választ, vagy az ismerősömet hívjam benne?"
Bár nem kívánta ő egyiket sem, mégis, lehetett bármelyik - értettem ki mosolyából.

- Talán azt, amit a túlparton is tennék... – nyögtem ki végül.

Kissé megingatta fejét, vagy ingnyakát igazíthatta.
- Értem én ezt? Látom, jobb ha nem tudom! – fordult el tőlem.

Lemondó hangja felébresztett bennem valamit. Talán a tiltakozás volt az, talán a bizonyítási vágy, talán valami más.

- Ha még lehet, most magával mennék... – bólintottam a túlpart felé.

Visszanézett rám. Hallgatását átitatta egy megfoghatatlan megértés, tekintete mégis meglepődött tükörarcról árulkodott.

- Várjon meg itt. – válaszolta.

***

Hamar visszatért az öreg a ladikhoz. Egy kisebb zsákot cipelt, s betette azt a csónakba.
Beszállt ő is amint elhelyezkedtem, és ellökte vízenjáróját a parttól. Evezőjét suttogva dicsérte a víz. Keze biztonsággal irányította a fatestet a folyó minden rafinált hullámjátékán át. Lassan távolodott tőlünk az éjszakai rönköm, s a túloldalon is feltűntek a parti tuskók formátlan foltjai. Visszafordultam, és szemem megpihent a farba vetett zsák foszlásra ítéltetett szövésén, míg bennem kérdések ébredtek. "Mi az, amit tud az öreg, és amire én képtelennek érzem magam? Mitől van benne annyi bizonyosság?"

- Érdekli? – simult kérdése a víz hangjaiba.

Haraphattam volna az együttlét lassan érő gyümölcséből, de mielőtt egy tessék? vagy más idomtalan kérdés válhatott volna ki belőlem, rámijesztett egy talány: "Belelát gondolataimba?"

- Elhiheti, semmi ördöngösség nincs benne! - ültette közénk a zavartságot.

Háromszor gondoltam át kérdésem, háromszor háromféle képpen.
"Természetfölötti képessége van az öregnek? Egyáltalán, mit csinál itt?" Végül ő szabott gátat a szótlan pillanatok versenyfutásának.

- Ne higgye, hogy csodaszerzet vagyok. Csak jövök-megyek a két part között, s hozom túlról ezt a zsákot. Ez a dolgom. Nem olyan érdekes, mint a maga éjszakázása.
- Nem értem, honnan tudja? – kérdeztem meglepődéssel.

Érthetetlen arcvonás lopakodott végig a mély barázdákban. Mégsem lehettem az öreg segítségére, már béklyót erőltettem magamra. "Talán mások gondolataival szórakoztatja magát? Miért akart áthozni? Este is kétszer kérdezte…"

- Ne értsen félre, nem akarok én magától semmit! Csak átviszem, s tőlem ülhet napokat is a parton, de ha úgy tetszik, akár vissza is fordulhatunk. - vált kissé barátságtalanabbá a hangja. Majd oldalra pislantott: a lapátot ellenőrizte, mintha szükséges lenne.

- Hogy tud válaszolni olyan kérdésekre, amelyeket ki sem ejtenek?

Láttam, rajta volt a sor, hogy elhallgassa első gondolatát, mert perceket engedett közénk furakodni.

- Különös szerzet maga. Érdekes kérdéseket tud feltenni!

Éreztem, beszivárgott valami a ladikba, amit nehéz már kilapátolni onnan. Mégsem adtam fel. Sikerült elhitetnem magammal azt, amit el szerettem volna hinni, s csak erre tudtam figyelni.

- Hallja? Vagy érzi őket? Nem értem...

Az öreg - bár tapasztalata biztos palánknak tűnt - kissé megilletődött újabb kérdésemen. Eltelt öt lapáthúzás is, mire megenyhült az arca, s válaszolt:

- Annak ellenére, hogy egy egész éjszakán át gubbasztott, mondhatom, vicces kedve van. De ha érdekli, bizony ám hogy hallom a kérdéseit! Süket még nem vagyok..., sem vak...
- És hogyan hallja? Belülről? Vagy mintha szólnék? Ki maga?

Legyinthetett egyet magában, mert mosoly keringte körül.

- Hallom, mint maga! Hogyan hallja? Ha belülről, hát én is úgy. Ha úgy, mintha szólnék, azzal is megbékélek. Elég az, hogy hallom!

Utolsó szava nyomatékaként zökkentünk egyet.

- Itt vagyunk! - lépett ki a sekély vízbe.

Elfelejtettem mibéli szándékom csalt át erre a partra - ha volt egyáltalán - és csak azt vártam, szóljon ismét a révészem.

- Nos, fiatalember? Megfelel ez a part, vagy vigyem talán vissza? És csavaros gondja akad-e még, mert most dolgom volna!
- Hogy tudott felelni arra a kérdésemre, melyet fel sem tettem?
- Ne viccelődjék már velem! - s dolgát téve ismét elfordult.

Nem tudtam, hogy mitévő legyek. "Nem akarja elárulni? Vagy mégsem tudja, hogy mire gondolok?"

- Nem tudom, hogy mire gondol, mi az, amire válaszolnom kellene, de higgye el, nincs takargatnivalóm! Úgy látom, magának annál több is akad! - válaszolt ismét.


Próbára szántam el magam: "Ha hallasz öreg, akkor azt mondd meg nekem, miért nem találom a helyemet sehol?"

Lestem, mit tesz erre, miképpen válaszol. De nem történt semmi. Csónakja körül hajlongott, kötözte azt egy kidőlt fához, rejtette evezőjét. Néha félfordulatot tett felém, s szűkre húzott szemhéjai alól egy-egy pillantással sújtott. Szeme a múlt éjszaka szürkeségével rejtette előlem a gondolatait. Megismételtem kérdésemet. Ordítottam magamban. "Figyelj öreg! Miért nem találom a helyemet sehol?"

Éppen elvégezte teendőit, zsákja felé nyúlt, s mielőtt a vállára lendítette volna, ismét megszólalt:

- Egy valamit sejtek. Nincs magának dolga, s nincs ez így jól!
- Mi legyen a dolgom? Merre keressem a célom? – vágtam vissza kérdéseimet.

Az öreg - amúgy talán istenáldjonra nyitotta volna száját, s indult volna dolgára, de - megállt, és megvizsgált utoljára: vajon mi az a teher, amit elbírok tőle.

- Keresse csak végeláthatatlanul, s ha nem leli, görnyedjék uszadék tuskóra! Van itt is... Isten önnel! - s rátért útjára, amire előbb is készült.

Válaszán meglepődve, viszontköszönés nélkül hagytam távolodni. Az éppen kifutó hullámok a csónak farát emelgették, feje pedig bólogatott.
Elmosolyodtam: „Egy nótát fújtok, mi?”

***

Az alkony füstszínű felhőket fújt az ég haló kékjébe. Zökkent egyet a csónak, és magával rántott. Talán soha nem tettem addig, de akkor hátranéztem. Mögöttem a folyó az utolsó napsugarakban csillogott, álmot mosó ködnek nyoma sem volt.

„Gyönyörű itt minden.”

Visszafordultam. Szemben a zsákom feküdt - nyaka már fogásra állt. Nyúltam érte, vállamra vetettem, s úgy léptem ki a csónakból, ahogy jöttem, egymagam.
 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007