2025. február 19. szerda,
Zsuzsanna napja.
Kalendárium

Február (régiesen Februárius, ősi magyar nevén Jégbontó hava) az év második hónapja a Gergely-naptárban, szabályos években 28 napos, szökőévekben pedig 29 napos. Háromszor fordult elő a történelemben február 30-a. A 18. századi nyelvújítók a februárt az enyheges névre keresztelték át. A népi kalendáriumban böjt előhava (vagy másképpen böjtelő hava) néven szerepel.

...

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

Szent Bálint napján tartják főleg az angolszász országokban a Bálint-nap (angolul Valentine's Day...

Az Úr tanítványai közé tartozott, és követte Jézust "János keresztségétol fogva egészen mennybevétele napjáig". Sorshúzással választották az apostolok közé, Júdás helyébe, hogy "velük együtt tanúskodjék Krisztus föltámadásáról". Az apostolok szétszéledése után a hagyomány szerint Etiópiában hirdette az evangéliumot. Alexandriai Kelemen õrizte meg egy mondását: "Gyöngítsd önmegtagadással testedet, hogy a lélek a Megfeszítettnek szolgálhasson." Vértanúságot szenvedett Krisztusért. Szent Ilona császárnõ az apostol ereklyéinek egy részét Rómába, másik részét Trierbe vitette. (Hankovszky Miklós)...

Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A révész
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Csendben ültem a parton. A lombszöcskék cirregései, a vízipatkányok hancúrozásai el sem jutottak hozzám. Nem érlelődött örömöm sem az éji neszekben, sem a vízpára fölött terpeszkedő Hold sugaraiban. Magam hittem ott egymagam, úgy ahogy jöttem.

- Talán túlra vár? - szólalt meg egy hang.

Nehezedő fejem akaratlanul fordult az ismeretlen irányába. Nem tudtam, hogy képzelődtem-e, vagy visszakeveredtem a valóságba. Kezdtem hinni az előbbit, mikor súlyától szabadulva sóhajtott a víztükör: nem messze tőlem csónaktestet húztak a partra.
"Kharón jöhetett értem..." - gondoltam egykedvűen. - "Túlra várok? Nem is tudom."

Mégsem a holtak utolsó kísérője közeledett felém. Szeme nem izzott, bár öltözete viseltes volt, és arcát a kortalan öregség leple takarta.

- Átviszem magát, ha arra vár. - szólalt meg ismét.
- Köszönöm, csak üldögélek. - válaszoltam egykedvűen.
- Ahogy gondolja. Jó éjt! - s ellépet mellőlem az öreg.

Egy ideig még hallottam ropogni a hullott ágakat, aztán az utolsó is beleveszett egy megriadt madár sikolyába.
Ismét magam voltam. A parton hagyott csónak nyugalmat sugallt – tudta, visszajön az öreg. Nem is telt el sok idő, újból a gallyak panaszkodása törte meg a vízparti erdő nyugalmát. Felbukkant az éjjeli látogatóm is. Csónakjánál tett-vett.

- Na jön, vagy marad? Embert nem lát erre reggelig, nemhogy csónakot! - kiáltott felém.
- Köszönöm. Maradok inkább…
- Maga tudja. - lökte el csónakját a parttól, és lassan felszívta őt a folyóról felszálló pára.

Ha kérdés ébredt volna bennem "Miért nem mentem át?", választ nem tudtam volna adni, csak újabb kérdés született volna: "Miért? Ott jobb?".

***

Pirosló orcával köszöntött a hajnalhasadás, s meg-megcsorgott az ébredező fűszálakon. Úgy talált az első napsugár, ahogy az utolsó hagyott - a megkorhadt uszadékfára gömbölyödve. Tűnő álom nem húzta szemhéjamat, csak gémberedett karom-lában kívánta hogy mozduljak. Leballagtam az iszapba fúló partra. Átnéztem a csoda tágra nyitott gömbjén, messze, túl a folyón, át a napfonta fátylon. Tekintetem egyre távolabb száguldott tőlem az anyag közötti űrben. Nem láthattam az öreget, amint a partra vonta a velevénült ladikját. Mellettem állt már, mikor a képmozaikok a helyükre kapaszkodtak.

- Adjon Isten!
-...Jó reggelt... - vált ki torkomból lassan a köszönés.
- Tán egész éjjel itt állt? - próbált tréfálkozni.
- Nem, azon a rönkön… - biccentettem hátrafelé, mintha nem is sejtené.
- Nem mondom, fura egy alak maga... Egészen összeillett azzal az uszadékkal...

Rég nem volt mosoly árnya suhant át az arcomon, de elillant, mielőtt kibújhatott volna teljes alakjában.

- Ha meg nem bántom, mit csinál itt a fiatalember?

Válasz helyett az öreg arcát néztem. Szemöldökének kopott-fehér íve ismerősnek tetszett rajta. Szeme nyugodt tartózkodással keresett bennem valami kilátót, amitől elbizonytalanodtam: "Gyóntatómmá tegyem, vagy társammá? Az idegennek adjam meg a választ, vagy az ismerősömet hívjam benne?"
Bár nem kívánta ő egyiket sem, mégis, lehetett bármelyik - értettem ki mosolyából.

- Talán azt, amit a túlparton is tennék... – nyögtem ki végül.

Kissé megingatta fejét, vagy ingnyakát igazíthatta.
- Értem én ezt? Látom, jobb ha nem tudom! – fordult el tőlem.

Lemondó hangja felébresztett bennem valamit. Talán a tiltakozás volt az, talán a bizonyítási vágy, talán valami más.

- Ha még lehet, most magával mennék... – bólintottam a túlpart felé.

Visszanézett rám. Hallgatását átitatta egy megfoghatatlan megértés, tekintete mégis meglepődött tükörarcról árulkodott.

- Várjon meg itt. – válaszolta.

***

Hamar visszatért az öreg a ladikhoz. Egy kisebb zsákot cipelt, s betette azt a csónakba.
Beszállt ő is amint elhelyezkedtem, és ellökte vízenjáróját a parttól. Evezőjét suttogva dicsérte a víz. Keze biztonsággal irányította a fatestet a folyó minden rafinált hullámjátékán át. Lassan távolodott tőlünk az éjszakai rönköm, s a túloldalon is feltűntek a parti tuskók formátlan foltjai. Visszafordultam, és szemem megpihent a farba vetett zsák foszlásra ítéltetett szövésén, míg bennem kérdések ébredtek. "Mi az, amit tud az öreg, és amire én képtelennek érzem magam? Mitől van benne annyi bizonyosság?"

- Érdekli? – simult kérdése a víz hangjaiba.

Haraphattam volna az együttlét lassan érő gyümölcséből, de mielőtt egy tessék? vagy más idomtalan kérdés válhatott volna ki belőlem, rámijesztett egy talány: "Belelát gondolataimba?"

- Elhiheti, semmi ördöngösség nincs benne! - ültette közénk a zavartságot.

Háromszor gondoltam át kérdésem, háromszor háromféle képpen.
"Természetfölötti képessége van az öregnek? Egyáltalán, mit csinál itt?" Végül ő szabott gátat a szótlan pillanatok versenyfutásának.

- Ne higgye, hogy csodaszerzet vagyok. Csak jövök-megyek a két part között, s hozom túlról ezt a zsákot. Ez a dolgom. Nem olyan érdekes, mint a maga éjszakázása.
- Nem értem, honnan tudja? – kérdeztem meglepődéssel.

Érthetetlen arcvonás lopakodott végig a mély barázdákban. Mégsem lehettem az öreg segítségére, már béklyót erőltettem magamra. "Talán mások gondolataival szórakoztatja magát? Miért akart áthozni? Este is kétszer kérdezte…"

- Ne értsen félre, nem akarok én magától semmit! Csak átviszem, s tőlem ülhet napokat is a parton, de ha úgy tetszik, akár vissza is fordulhatunk. - vált kissé barátságtalanabbá a hangja. Majd oldalra pislantott: a lapátot ellenőrizte, mintha szükséges lenne.

- Hogy tud válaszolni olyan kérdésekre, amelyeket ki sem ejtenek?

Láttam, rajta volt a sor, hogy elhallgassa első gondolatát, mert perceket engedett közénk furakodni.

- Különös szerzet maga. Érdekes kérdéseket tud feltenni!

Éreztem, beszivárgott valami a ladikba, amit nehéz már kilapátolni onnan. Mégsem adtam fel. Sikerült elhitetnem magammal azt, amit el szerettem volna hinni, s csak erre tudtam figyelni.

- Hallja? Vagy érzi őket? Nem értem...

Az öreg - bár tapasztalata biztos palánknak tűnt - kissé megilletődött újabb kérdésemen. Eltelt öt lapáthúzás is, mire megenyhült az arca, s válaszolt:

- Annak ellenére, hogy egy egész éjszakán át gubbasztott, mondhatom, vicces kedve van. De ha érdekli, bizony ám hogy hallom a kérdéseit! Süket még nem vagyok..., sem vak...
- És hogyan hallja? Belülről? Vagy mintha szólnék? Ki maga?

Legyinthetett egyet magában, mert mosoly keringte körül.

- Hallom, mint maga! Hogyan hallja? Ha belülről, hát én is úgy. Ha úgy, mintha szólnék, azzal is megbékélek. Elég az, hogy hallom!

Utolsó szava nyomatékaként zökkentünk egyet.

- Itt vagyunk! - lépett ki a sekély vízbe.

Elfelejtettem mibéli szándékom csalt át erre a partra - ha volt egyáltalán - és csak azt vártam, szóljon ismét a révészem.

- Nos, fiatalember? Megfelel ez a part, vagy vigyem talán vissza? És csavaros gondja akad-e még, mert most dolgom volna!
- Hogy tudott felelni arra a kérdésemre, melyet fel sem tettem?
- Ne viccelődjék már velem! - s dolgát téve ismét elfordult.

Nem tudtam, hogy mitévő legyek. "Nem akarja elárulni? Vagy mégsem tudja, hogy mire gondolok?"

- Nem tudom, hogy mire gondol, mi az, amire válaszolnom kellene, de higgye el, nincs takargatnivalóm! Úgy látom, magának annál több is akad! - válaszolt ismét.


Próbára szántam el magam: "Ha hallasz öreg, akkor azt mondd meg nekem, miért nem találom a helyemet sehol?"

Lestem, mit tesz erre, miképpen válaszol. De nem történt semmi. Csónakja körül hajlongott, kötözte azt egy kidőlt fához, rejtette evezőjét. Néha félfordulatot tett felém, s szűkre húzott szemhéjai alól egy-egy pillantással sújtott. Szeme a múlt éjszaka szürkeségével rejtette előlem a gondolatait. Megismételtem kérdésemet. Ordítottam magamban. "Figyelj öreg! Miért nem találom a helyemet sehol?"

Éppen elvégezte teendőit, zsákja felé nyúlt, s mielőtt a vállára lendítette volna, ismét megszólalt:

- Egy valamit sejtek. Nincs magának dolga, s nincs ez így jól!
- Mi legyen a dolgom? Merre keressem a célom? – vágtam vissza kérdéseimet.

Az öreg - amúgy talán istenáldjonra nyitotta volna száját, s indult volna dolgára, de - megállt, és megvizsgált utoljára: vajon mi az a teher, amit elbírok tőle.

- Keresse csak végeláthatatlanul, s ha nem leli, görnyedjék uszadék tuskóra! Van itt is... Isten önnel! - s rátért útjára, amire előbb is készült.

Válaszán meglepődve, viszontköszönés nélkül hagytam távolodni. Az éppen kifutó hullámok a csónak farát emelgették, feje pedig bólogatott.
Elmosolyodtam: „Egy nótát fújtok, mi?”

***

Az alkony füstszínű felhőket fújt az ég haló kékjébe. Zökkent egyet a csónak, és magával rántott. Talán soha nem tettem addig, de akkor hátranéztem. Mögöttem a folyó az utolsó napsugarakban csillogott, álmot mosó ködnek nyoma sem volt.

„Gyönyörű itt minden.”

Visszafordultam. Szemben a zsákom feküdt - nyaka már fogásra állt. Nyúltam érte, vállamra vetettem, s úgy léptem ki a csónakból, ahogy jöttem, egymagam.
 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007