Szinte vágni lehetett a ködöt, és a kandeláberek sárgás fényei úgy tűntek, mintha tejüvegen keresztül néztem volna őket. A köd meglágyította a lámpák fényét. Valcer hangja szivárgott ki valahonnan, talán egy bálterem ablakán, és türelmesen megpihent a kihalt utca kövezetén.
          Egy nő cipőjének ritmikus kopogása törte csak meg ezt a harmóniát, visszhangzott tőle a keskeny, házakkal övezett régi utca.  Nem kellett mást tennem, csak követnem – mivel amúgy is egy irányba vitt az utunk –, s reménykedtem abban, hogy nem fordul be valahol egy ennél is keskenyebb utcácskába.
          Egy ember alakja hirtelen a semmiből bontakozott ki; úgy lépett elő a ködből, mint egy kísértet, és csak lassanként derült ki számomra, hogy valójában ki is ő: azon emberek közül való volt, akik rendszeresen az utcán töltik éjszakáikat, nappalaikat. Megpróbált kicsikarni valamit egyik keze előrenyújtásával, de ahogy elnéztem abból a távolságból, amely közöttünk volt, még onnan is látszott, hogy mozdulata bátortalan.
          A lány lénye egyfajta tiszteletet ébresztett a koldusban, mintha ismerték volna egymást régmúlt időkből, mintha valami felsőbb hatalom megálljt parancsolt volna a nyomorultnak, mert abban a pillanatban, ahogy egymással szembe kerültek, még alázatosabbá vált, majd a szokásosnál tisztelettudóbban köszönte meg az alamizsnát, és tovább haladt. Addigra én is majdnem teljesen beértem őket, így mellettem is elhaladt a szerencsétlen. Éreztem szakadt és mocskos ruházatának bűzét, az alkohol szagát, bár az is igaz, hogy vestis non facit monachum, vagyis nem a ruha teszi az embert.
          A lány magabiztos, határozott viselkedése csodálattal töltött el. Arra gondoltam, hogy bele kell néznem a szemébe, és beszélnem kell vele. Ki lehet ő? Honnan van ennek a fiatal és törékeny teremtésnek ekkora lelki jelenléte, hogy e sötét – és ebben a pillanatban magamat nem számítva –, teljesen kihalt utcában megálljon, a válláról levéve, majd táskáját kinyitva pénzt adjon ennek a hajléktalannak? Csodáltam bátorságáért, ugyanakkor könnyelműnek, meggondolatlannak tartottam cselekedetét, mert sosem lehet tudni, hogyan végződik egy ilyen találkozás.
          A lány tovább folytatta útját. Lépteit nem szaporázta, ezt határozottan hallottam, mégis, mintha növekedni látszott volna a távolság közöttünk; ezt furcsának találtam.
          Miközben az egyik ház mesterien kitalált homlokzatát csodáltam a fejem felett, egy, az utcába nyíló sikátorban vagy kapualjban eltűnt, így szem elöl tévesztettem. Haragudtam magamra, s valóban, jómagam is egy igen sötét, boltívvel kezdődő belső udvar elé értem, s hallani véltem még egy ajtószárny halk nyikorgását, majd kevés idő elteltével halvány fény kiszűrődését is láttam egy aprócska ablakból, de ez a kevéske fény kialudt hamar.
          Csalódottságot éreztem, mint amit akkor szoktam, amikor egy tökéletesre csiszolt mondat, amit leírtam, másnapra idegenné válik, és nem érzem magaménak. Sajnáltam tehát, hogy elvesztettem a lányt anélkül, hogy szóba elegyedtem volna vele, és társasága vagy csak néhány kedves szava, abban a jól körülhatárolt magányosságomban megvigasztalt volna, mert valamiért úgy éreztem, hogy aki egy koldussal ily kegyesen bánik, az velem sem tesz kivételt.
          A szél végigsöpört az utcán, de olyan hirtelen, hogy a kandeláberek tartóoszlopai, az esőcsatornák, a spaletták mind beleremegtek, és az utca kövezetére hullajtott szemét- és papírdarabkák táncot jártak; néha egy sarokba kotorta őket a szél. Tudtam, hogy szálláshe­lyemre kel sietnem, ha nem akarok a vihar áldozatává válni. Amikor hazaértem, akkorra nyílt meg az ég, és hatalmas cseppekben esni kezdett.
 
 
***
 
 
A fák görcsös ujjakra emlékeztető ágain madarak ültek, mintha engem néztek volna mind, ahogy elhaladtam előttük. Így ballagtam egyenesen úti célom, a dóm irányába, melynek tornyai a gyorsvonatként száguldó felhők alatt rendületlenül meredtek az ég felé már évszázadok óta, a történelem viszontagságainak fittyet hányva, a hajdan volt alkotók leszármazottainak pusztító hajlamának ellenszegülve.
          A ragyogó nap korongját eltakaró felhők szeszélyes gyorsasággal satírozták sötétebbre a teret és a házak falát. Felnéztem az égre, próbáltam megjósolni meddig tart még ez a fény-árnyék váltakozás, de nem tudtam megállapítani. Megborzongtam, elöl összefogtam a kabátomat, hogy elkerüljem a meghűlést.
          Szerzetesek kisebb csoportja haladt át előttem a téren. Elnéztem őket, ahogy szabályos alakzatban, párosával lépkedtek egymás mellett, mindegyik kezében zsoltár. Lehet, hogy a délutáni zsoltárimádságra igyekeztek? "Napjában hétszer mondok dicséretet néked" – mondta a próféta. Évtizedeken keresztül ilyen szoros szeretetben élni Istennel, embert próbáló feladat.
          Elraktároztam magamban a jelenetet, mert annyira lenyűgözött.
          A dóm tekergőző indákat formázó hatalmas bronzkapuja előtt álltam, felkészülve, hogy áthatoljak rajta. Ahogy feljebb néztem, emeletmagasságban, a szögletes párkányon az apostolok ábrázata megszelídült a váltakozó fényben, levetették kőarcuk szigorát, és mind azt sugallták nekem, lépjek be bátran.
          A keresztény valláshoz évekkel ezelőtt eljutottam már, mégis bátortalanul léptem be a két hatalmas, nehéz mozgású ajtón. Az enyhe légáramlat, ami ki tudja honnan eredt, tömjénillatot terített a templom csendjébe. Olyan meghatottsággal haladtam a szentély felé, mint egy gyermek, amikor anyja először viszi az iskolába. Még mindig félek rég elkövetett bűneimtől, pedig rengetegszer megbántam őket. Isten vajon elfogadta-e bocsánatkéréseimet?
          A színes üvegeken keresztül beszűrődtek a fények, majd milliárd felé szóródtak a falakon, a szobrokon, és megállapodtak a kövezeten és a padsorok belsejében vagy a templom eldugott szegleteiben. Az egyik ilyen fénysugár útjába álltam, és megérintettem egy hideg oszlopot, felidézve a hajdan élt építőmestereket, akik mérnöki pontossággal tették egymásra a köveket.
          Ahogy körülnéztem embereket keresve, láttam, hogy én vagyok az egyetlen idegen, az egyetlen hívatlan látogató, mert a magasztos csöndet megtörő öreg hölgy minden bizonnyal nap mint nap itt van, aki épp felemelkedett az egyik padsorból és az a férfi is, aki támogatta őt nehézkes mozgásában.
          A főoltár előtt az apszis felezőpontjában térdelt egy fiatalnak tűnő lány. Hosszú, fekete csuklyás köpenyt viselt, hullámos, barna haja jóval a válla alá ért. Két kezét imára kulcsolva és tekintetét az oltárkép istenére szegezve olyan volt, mintha szentképről szállt volna alá.
          Ebben a pillanatban apró harangocska szólalt meg odakintről, a plébánia épületének apró harangja, vékonyka hangja keresztülhatolt a falakon, s jelezte az idő múlását. A lány felállt, keresztet vetett, és kézfejével letörölte könnyeit, aztán köpenyének csuklyáját fejére hajtva, sietve elhaladt mellettem. Ekkor ismertem fel: az a lány volt az, akit azon a sötét utcán láttam, aki alamizsnát adott annak a koldusnak, és aki egy szempillantás alatt eltűnt előlem.
          Szememmel követtem merre halad, s mire feleszméltem ámulatomból, és megindultam utána, már késő volt. Mire keresztülvágtam a templom hajóin és kiértem az oldalajtókon át a szabadba, ő már jóval előttem járt, nem kiálthattam utána.
          Másodszor találkoztam hát vele, s másodszor tévesztettem szem elől. De vajon véletlen-e mindez, véletlen találkozások ezek? Hinni akartam, hogy nem, hiszen nagy rendező a sors, és mindig tudja, hogy kire milyen szerepet oszt.
          Olyan arca volt, amit nem lehetett elfelejteni, pedig ezer meg ezer arcot felejtettem már el életemben, de az övé más volt. Talán sápadtságában volt valami rendkívüli. Az egyik templom freskóján láttam egyszer hasonlót: Évát ábrázolta. A hajdani művész tökéletes munkát végzett: a homlok, a szemöldök, az orr finom íve, az álla, minden kifogástalan összhangban; véletlenül sem provinciális, mint ahogy az ember elsőre várná.
          Ez a lány olyan volt, akit az ember maga előtt lát, amikor olvas, és sóhajtozva teszi félre a könyvet, vagy csak azt veszi észre, hogy nem is tudja hol tart a film, amit éppen néz, vagy borotválkozás közben, a tükör előtt elképzeli, hogy az arc lágyan az övé mellé simul, és csókot lehel rá.
          Éreztem, nem fogok tudni szabadulni tőle, de nem is akartam.