2022. augusztus 14. vasárnap,
Marcell napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Közöny
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


19.. februárjában történt.

Egy magas és vékony nő sietett végig a főútról nyíló utcába, ahol a kerületi plébániatemplom ágaskodott a körbe épült polgári házak fölé. Kopott volt ez is kívülről, mint ahogyan azok is, de templomfalak elhanyagoltsága inkább a szegénység kegyelmének tűnt, a polgári házaké magát a szegénységet dokumentálták.

A nő lassított a léptein, aztán megállt egy pillanatra. Nem messze egy Szent Antal-szobor álldogált a plébánia előtti kicsiny park udvarán néhány terebélyes tölgy között.

A nő a papot várta, a fiatalabbat.

Két pap szolgált, egy idős és beteges, amolyan Isten szegénykéje, kinek a rövid prédikációi is hosszúra nyúltak a köhögéstől és percnyi szünetektől, melyeket az emberek megértőn viseltek a magas és sötét oldalhajók árnyékában, és a színes ablakok tünékeny fényei alatt.

A másik alig múlt harmincéves, de magas homloka felett már nem volt haj, csak oldalt serkent sűrű csomókban, s repült, ahogy a kora tavaszi szél szertefújta.

Magas és sovány férfi volt bütykös nagy kezekkel, vékony és hosszú ujjakkal, sápadtan komor arcbőrrel, szürke és kiismerhetetlen tekintettel.

Egy diakónus állította meg egy pillanatra.

A nő figyelte őket, de csak szófoszlányokat sodort felé a szél. Hirtelen a pap arra nézett, ahol a nő várakozott, észrevette, hogy emez figyeli.

A kabátját összehúzva elfordult, s a templomajtó felé nézett.

Nagy testű autó fordult meg váratlanul mellette, melynek hátsó kereke felcsapta a sarat, ahogy visszafordult az útra.

A nő tett néhány lépést a bejárat felé, majd felnézett a főhajó külső falára, s a galambokat figyelte, amelyek a díszes templomablak párkányára ültek tétován és leskelődve.

Majd visszanézett a park felé, de a pap még mindig beszélgetett. Újra találkozott a tekintetük.

A nő fázósan fordult el megigazítva fejkendőjét, ahogy lökdösni kezdte a Tiszáról ide futó szél.

Percek teltek el. Elindult vissza az utcán, majd a saroknál megfordult, s egyenesen a templomnak tartott. Oldalra pillantott, ahogy a plébániaudvar rácskerítéséhez ért, de a park már üres volt, csak a Szent Antal-szobor görnyedezett a tölgyek ritkás lomjai alatt.

Belépett a templomba. A jól ismert csönd nehezedett rá, s az ódon falak hideg verítékének hűvöse. Minden mozdulat felerősödve visszhangzott végig a padsorok között. Csak az oltár felett lobogott egy halovány bíbor láng, az isteni szeretet remetelángja.

Keresztet vetett, majd leült az egyik padba. Oldalt a passió iszonyata, szemben a meggyötört istenarc.

Ilyenkor szinte senki sincs, és milyen nyugodt és csendes itt minden, gondolta a nő, és körülnézett. Csak egy középkorú asszony térdelt a padsor túloldalán fohászra merevült testtel.

Aztán halk csapódás, és a fiatal pap jött be. Egy pillanatra végignézett a padsorokon, majd elindult a gyóntató felé.

Még tudok várni, gondolta a nő, ahogy a másik asszony felállt és belépett a gyóntatófülkébe. Kicsiny lámpa gyulladt, és a gyűrt üvegablak kivetíttet a két alak körvonalait.

A nő most felállt, elindult az oltár felé. Balra feszület emelkedett, egy rég elhalt plébános hagyta maga után.

Felnézett az Istenarcra. Most egész közelről látta a lehulló fej mozdulata mögött a halál iszonyatát. Kereste a kegyelmet mohó és dacos nyíltsággal. De a kidagadó nyaki ütőér, a bőr alól kivastagodó csont és tépett izmok inkább megzavarták, mint kegyelmet sugároztak.

Hirtelen nyílt az ajtó. Megfordult, és elkezdett a gyóntató felé sietni. A másik, a középkorú asszony éppen most lépett ki. Egy pillanatra egymásba akadt a tekintetük…

A nő belépett. A fa nehéz szaga szállt az orrába és a szűk szoba szorongató kicsinysége.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönt alig hallhatón.

- Mindörökké! Ámen! – hallatszott a túloldalról.

Markáns és kellemes férfihang, gondolta a nő, ahogy a rácsos ablakon túlra bámult.

- Gyónom a mindenható Istennek – kezdte mondani, ahogy a hittan órákon tanulta.

Eszébe jutott, mikor első áldozó lett. Még az előtte való napon gyónt először. Ideges, félszeg kislány volt.

- Nekem van két gyermekem. Egy fiú és egy kislány.

A pap hallgatott a túloldalon, a nő pedig folytatta.

- Én nem vagyok jó anya…

Itt megállt egy pillanatra, de a pap nem szólt, a fejének és vállának körvonalai sem mozdultak.

- Tehát… én nem vagyok jó anya. Talán nem is vagyok annak való. És talán nem is vagyok az.

Hallgatott. Várta a pap válaszát. De a pap továbbra is mozdulatlanul ült, s nem szólt.

- Nem tudom őket felnevelni. Képtelen vagyok rá.

- Nem értem, mit akar ezzel mondani – szólalt meg a pap, miután a nő hosszabb időre elhallgatott.

- Én nő vagyok, nő ahogy… A nő és az anya nem ugyanaz.

A pap gyorsan válaszolt:

- Úgy érti, az anyasága megtagadja női mivoltát?

- Igen. Valahogy így. Én nem akarok mosástól repedezett kezű, gondoktól ráncos homlokú, elhasznált senki lenni. Még nem…

Most a pap hallgatott. Válla és feje továbbra is mozdulatlan volt. Csak a nő hajtotta le a fejét.

- Ha gyermekei vannak, akkor már nem senki. Sokkal több, mint a legtöbb ember.

A nő most dacosan emelte fel a fejét.

- Tudja, nagyon szegény vagyok. Egyedül nevelem a gyermekeket. Nincs is elég idő számukra. Nem is tudom, mikor ültem le melléjük. Türelmem sincs hozzájuk….

A nő megint kifogyott a szavakból. A pap végre megmozdult.

- És? – kérdezte halkan.

- Nincs és… Ennyi van.

- Mit vár az Istentől. Feloldozást és tanácsot?

A nő erre nem volt felkészülve, s ha mondott is volna valamit, az banális lett volna.

A párkányon végigfolyt a templomablakokon bezuhogó arany, és az oltármécses imbolygó bíbora.. Kint a hideg templomszag, tucatnyi freskó, ablakok a túlvilágra, a csend könnyű lobogása, s kezében egy vaskos, de kis alakú imádságos könyv.

Reszketni kezdett saját félelmeinek a lázától.

- Hány éves?

- Huszonhat múltam decemberben.

- Nincs szégyenkeznivalója. Anya, aki anyasága által áldott. Nincs mitől tartania.

- Szegény vagyok. Képtelen vagyok felnevelni…

- A szavai alapján tanult ember.

- Megkezdtem az egyetemi tanulmányaimat.

- És abbahagyta?

- Abbahagytam.

- Egy férfi miatt?

- Nem, magam miatt. Illetve a szerelem miatt.

- Maga mindig a fogalmak mögé menekül? – kérdezte a pap, és a teste megmozdult.

A pad is halkan roppant.

- Szerelmes voltam, s az akartam lenni. Nemcsak rövid isőre. Örökké…

- Örökké? – kérdezte a pap meglepődve.

- Igen. Örökké. Talán meglepte?

- Nem a tette, csak a szavai. Véteknek érzi azt, ami szentség.

 - A bűnöm más természetű. Nincs benne áldozat, csak önzés.

- Önzés és öröklét. Mi köze ennek egymáshoz?

- Nem egy vagy a férfi miatt, hanem magam miatt.

- Tehát maga akart a főszereplője lenni a saját színjátékában?

- Színjáték? – a nő zavarba jött. – Talán színjáték volt az egész. De ez mégsem ilyen egyszerű… De ezt maga nem is érti. Hogyan is érthetné…

- Miért gondolja, hogy mi, papok, nem tudjuk, mi a szerelem. Voltunk serdülő gyermekek és fiatalok is.

- Felelősség nélkül…

- Igen, de nem felelőtlenül – mondta a pap, majd lehajtotta a fejét.

A nő figyelte a mozdulatait, de a pap újra mozdulatlanná vált.

- Akkor ennyi – mondta a nő, és a hangja elfulladt.

- A lényeget még nem mondta el – felelte a pap.

- Pedig ennyi a lényeg. Nő vagyok, aki megbukott, és anya lett.

- Én nem látok bukott nőt. Még akkor sem, botladozásai voltak. Az Isten megáldotta magát, és közös munkára hívta.

- És hol volt akkor, mikor a pelenkát mostam, mikor kezemben az egyikkel főztem a másiknak.

- Ott volt a maga akaraterejébe és kitartásában.

- Nem atyám, ott csak én voltam, Én, egyedül.

A pap hallgatott, a nő pedig némi diadallal a homlokán felemelte a fejét. Szerette volna most a másikat látni. A kezét, ahogy tördeli a hosszú és vékony ujjait, a homlokán áthullámzó ráncokat, az árokká hasadó ráncait.

- Eléggé szereti a gyermekeit? – kérdezte a pap.

- Ez miféle kérdés, atyám? – kérdezett vissza a nő.

- Egyszerű, a legegyszerűbbek egyike.

- Szeretem, igen szeretem –ismételte a másikat, majd önmagát. Hirtelen elbizonytalanodott. Aztán sírni kezdett. Maga sem értette, hogy miért és hogyan

- Látja, még ebben sem tud egyértelmű lenni. Az emberek általában könnyen mondanak igent arra is, amire maguk is a választ keresik.

- Szeretem. Nem azért sírok, mert tudatlan vagyok, ha saját magamat kell megítélnem.. Csak az alkalmasságomban nem hiszek.

- Nem kell magát megítélnie. Ez nem az ön dolga.Van hite, és ez a lényeg… A hitek egyszer összeérnek bennünk. Még a tévhitek is..

- Nem értem, atyám – mondta a nő, s idegesen megrázta a fejét.

- Tehát?

- Tehát? – kérdezett vissza a nő, és egyik keze kibontakozott a másik öleléséből.

- Szereti a gyermekeit?

- Hogy lehet ilyet kérdezni?

- Maga nevezte anyaságát botlásnak. De nem nevezte annak az ehhez vezető utat.

- Túl rövid volt, hogy mérlegeljek.

- Tehát… szereti?

Szeretet, ismételte magában a nő. Mit is jelent? Gyermekként kevésszer használta. Csak azokat használja a gyermek, amit sokszor hall és megtapasztal. Hirtelen eszébe jutottak olyan pillanatok, melyeket már feledésre ítélt. Olyanok, amelyekkel nem sokat törődött. És arra jött rá, hogy  nem volt boldogtalan. Kicsi utca, iskola a sarkon, rövid esték, sok átrecsegő kiabálás a falakon át. Emlékezett, hogy mennyire szeretett kiülni az erkélyre, s mennyire szerette bámulni az utcán átrohanó autókat, a falaknak vetemedő fénypásztákat, a csöndeket, a holdas éjjeleket, a nagy feketeséget csillagokkal és villogó repülőgéplámpákkal. És ha elaludt, akkor jó volt arra ébrednie, ahogy megreccsennek a hajnali háztetők, s a reggeli szél erre fújja a város moraját, s a templomi harangszót.

- Mit válaszol – kérdezte a pap, s annyi szelídség volt a hangjából, hogy a nő minden dacossága elpárolgott.

A gyermekkorára gondolt, s elfutotta a szemét a régi emlékektől felfakadó könnyei.

- Alig vannak, akiknek nem kell feltennie ezt a kérdést – mondta a nő a sírást magába fojtva.

- Kevesek – mondta a pap. – De maga semmit nem mondott el ezekről a dolgokról.

- Miért gondolja?

- Sok száz vallomást hallottam már. De néhány elég volt ahhoz, hogy lássam, kit hozott az Isten, és kit vert ide a sorsa.

- Engem melyiknek tart? – kérdezte a nő, és elszelídült a hangjában a sírás.

- Csak arról beszélt, amiről nem akart, vagy amiről nem kellett volna – mondta a pap, és kihűlt a hangjából a melegség.

- Ennyi volt, ennyi vagyok – mondta a nő, és nézte, ahogy az arca előtt összezáródnak az ujjai.

Csend lett. A nő az egymásba kulcsolódó ujjait nézte, s hallgatta a csend alig hallható hullámverését, melyet a kinyíló templomajtó huzata hozott.

- Ha ennyi, akkor imádkozzék velem.

- Még van valami – mondta, s az utolsó hangjai belenémultak a suttogásába.

- Akar még valamit? – dördült meg a hang túloldalról.

- Nem, nem is tudom. Nincs semmi, ami ide tartozna.

A pap időt adott a nőnek. Várt. A nő látta, hogy a férfi megsimogatja csupasz koponyáját. Aztán köhentett egyet, majd várt. A vonásai láthatatlanok maradtak, csak a fej árnyéka imbolygott a halk fényű fülkében.

- Maga volt ott kinn a templom előtt – mondta a pap nyugodt hangon. – Az a fiatal nő.

- Igen, az én voltam – mondta a nő.

- Mit akar mondani, amit eddig még nem mondott el az Istennek.

- Hisz Ő minden lát – mondta a nő. - Nem hiszem, hogy kellenek a szánkban szétcsócsált valóságok neki.

- Neki mi kellünk a hétköznapi hazugságainkkal együtt.

- Miért így?

- Mert ezzel vagyunk egészek.

- A hétköznapi hazugságok… Mennyire jól hangzik… Ilyeneket tanítanak a szemináriumban? Minden második-harmadik szó kegyelem, Isten, szeretet, remény, meg ilyesmik…

- A szavak csak pótszerek.

- Mint az élet az örök életnek?

Újabb hosszú csend, talán már a harmadik, gondolta a nő. Aztán a pap halk hangon megszólalt.

- Tudja, mit kell mondania? – kérdezte a pap halkan.

- Igen – felelte a nő, majd mondani kezdte. – Teljes szívvel bánom minden bűnömet...

Hallotta, hogy mellette a pap mormol, de megnehezültek a szájában a szavak.

- Kérem, hagyja – mondta szelíden. Nekem nem jár feloldozás.

A pap nem szólt, csak elhallgatott.

- Most mennem kell. Bocsásson meg – mondta a nő továbbra is szelíden.

Felállt, majd kilépett a hideg csendbe. Sajgott a térde, s egy pillanatra meg is tántorodott.  Aztán lassan elindult az ajtó felé. Most látta csak, hogy néhányan a padokon ülnek. Felemelte a fejét, s nézni kezdte, ahogy a színes üvegablakok szentjei mintha tekintetükkel őt kísérnék. Bíborpalástban, hatalmas szemekkel, tétova mozdulatokkal álltak, és száz éve bámulták az alattuk elhaladókat.

 

A pap lassan elindult a plébánia felé. Kimerült volt. Dülöngélő járással ment keresztül a gyáván megbúvó utcán, hátulra, ahol a kis vaskapu hangosan csikordulva nyílt meg előtte. Szerette a park fáit, a nagy izmos tölgyeket. Az elburjánzó élet szelíd és bölcs vegetációját látta bennük, a nyugalom és a béke örök költőiségét. Különösen ilyenkor, amikor a kora délutáni alkony lobban a fák fölé, még halványan, felpuffadt felhők szélein az arany nyugodt tónusaival megfestve.

Aztán belépett a plébánia folyosójára, ahol repedezett vásznú festmények sorakoztak a falakon lepattogzott vaskos keretben elfeküdve. Az ajtajához ért, vaskos öreg ajtó volt, rajta a neve. És végül a szobája. Kicsi előtér, bent íróasztal, szemben kisasztal két székkel, a falakon könyvespolcok. Az ágy mellett könyvesszekrény, egy öreg lemezjátszó. Szeretett ilyenkor leülni. Most is ezt tette. Bekapcsolta a lemezjátszót, majd visszaroskadt a székébe. Bach d-moll kettősversenye szólt, annak is a lassú tétele. Egy ilyen nap után megnyugtatta ez a zene.

Becsukta a szemét.

Az első kopogást nem hallotta meg. Csak a másodikat, amely erőteljesebb volt.

- Te vagy az, Ferenc atya?

Semmi válasz nem kapott, ezért az ajtóhoz lépett.

A nő állt ott, lehajtott fejjel. Nem szólt semmit. A pap szánalommal nézte a nő aszkétasoványságú arcát, olcsó ruházatát, lassan elfoszló szépségét. Kezén az erek kéken vonaglottak, körme tompán fénylett. Sovány volt és megtört.

- Maga az – mondta első meglepetésében.

A nő ráemelte a tekintetét. Nem volt benne semmi, amit a pap korábban látott volna más ember szemében. A tekintete most inkább hallgatag volt, s a mozdulatok szóltak halk jajongással. A kezek, az ujjak, a váll, a lábak tétova mozdulatai. Nézte a nőt, majd csak ennyit mondott csendesen:

- Jöjjön be.

A nő szótlanul engedelmeskedett. Zavartan lépett be, majd óvatosan nézett körül a szobában.

Megvárta, míg a pap lesegíti a kabátját, aztán nyugodt hangon megkérdezte:

- Nem zavarom?

- Nem, ma nincs temetés, és csak este lesz mise.

- A halottak még az élők közt botorkálnak – mondta a nő csendes iróniával. Elmosolyodott, de a másik komor arca kifakította az övét elöntő pírt. - Tehát a pihenést és a felkészülést veszem el Öntől.

A pap elmosolyodott.

- Nekem semmi ilyenem nincs.

- Tudom, mindene az Istené – mondta a nő. – A halottai holnapig megvárják.

Hirtelen az ajkába harapott, ahogy a halottakról kezdett beszélni. A pap látta, hogy a nő elbizonytalanodik, egy pillanatra meg is szédült.

- Éhes vagy kimerül?

- Köszönöm, egyik sem…

A pap várt néhány másodpercig, majd a szék felé mutatott:

- Kérem, foglaljon helyet.

A nő leült, a férfi követte.

Nézte a nőt, ahogy apró melle alig domborodott a mellkasából, a keze és a lába szánalmasan elvékonyodtak. Az arca beesett, a szeme valósággal kidülledt. Pedig szép szeme volt, lágy tekintetű és simogató módon gazdag fényű.

- Csúnyának talál? – kérdezte a nő, ahogyan észrevette, hogy a pap szomorúan néz rá.

- Nem. Nem az…

- Ne folytassa! Úgyis valami olyasmit fog mondani, hogy Isten szemében mindannyian szépek vagyunk. Igaz? Meglehet… - mondta a nő, de nem fejezte be a mondatot, hanem egy halvány mosollyal elfordította a fejét.

- Mit akar? – kérdezte a pap.

- Valamit félbehagytunk.

- Igen, azt hiszem, így helyes – mondta a pap, és hátradőlt a magas támlájú székbe.

- Féltem, hogy azt fogja mondani, hogy én vagyok ezért a felelős.

A nő most először mosolygott. Aztán felnézett a hangfalakra.

- Mi ez a zene. Nagyon szép?

- Bach kettősversenye. Ha zavarja, kikapcsolom.

- Nem, nekem való most ez – mondta a nő, és a „nekem” szónál elsimult az összes lágyan öblösödő ránc az arcából.

Hirtelen elkomorodott. Leszegett fejjel ült néhány másodpercig, majd dacosan felemelte a fejét, melytől megrebbentek haloványbarna fürtjei. A papnak az jutott az eszébe, hogy talán még néhány éve is mennyire vonzó lehetett ez a mozdulat. Egykor tele volt a fiatalság zsenge nőiességével.

- Nem rabolom tovább az időt. Az önét sem, és az Istenét sem. Ha van, Ő úgyis mindent tud rólam. A hétköznapi bűnökről. Meg a halálosakról is..

A pap is előrehajolt, s jelezni kívánta, hogy minden idegszálával a nő szavaira fog figyelni.

- Azért jöttem ide, mert megöltem a gyermekeimet. Nincs hova mennem.

A nő figyelte a pap mozdulatait. A kezét, amely kényelmesen feküdt a szék karfáján. Aztán egy ér lüktetését, az ujjak ernyedését.

 

Mikor a nőt elvitték, az est már vénülten tántorgott az égen.

A pap a kertben állt, nem messze a SzentAntal-szobortól, közel a nagy tölgyhöz. A lomb egy ódon kápolna apró kupolájaként kuporodott fölébe. Az ágak között, mint apró pettyek, a távolban botorkáló autók fényei pislákoltak. Hideg volt.

A pap az elkövetkező napokra gondolt. És a koporsókra, melyek a frissen vágott fák nyers illatával tiltakoznak a halál ellen.

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007