2025. március 23. vasárnap,
Emőke napja.
Kalendárium

Március (Ősi magyar nevén, Kikelet hava) az év harmadik, 31 napos hónapja a Gergely-naptárban. Március nevét Marsról, a háború római istenéről kapta. Az ókori Rómában szerencsét hozónak tartották, ha a háborút ez idő tájt indítják. A 18. századi nyelvújítók szerint a március: olvanos. A népi kalendárium Böjt máshavának (vagy másképpen Böjtmás havának) nevezi.

...

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

 Életrajza
 
SzülőházaKözép-Lengyelországban, a Varsói Nagyhercegség Mazovia tartományában, a Sochaczew város melletti Żelazowa Wolában született. Bár a születés után hetekkel kitöltött anyakönyvben február 22. szerepel, a család március 1-jét tekintette születésnapjának. Édesapja Mikołaj (Nicolas) Chopin (1771–1844) francia bevándorló, édesanyja, Tekla Justyna Krzyżanowska (1782–1861) lengyel volt. Egy nővére és két húga volt Chopinnek: Ludwika (1807–1855), Izabela (1811–1881) és Emilia (1812–1827). Néhány hónappal Fryderyk születése után a család Varsóba költözött, ahol a családfő franciatanárként dolgozott.

...

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, tanár, újságíró, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a hallgati ember titulussal is illették. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai. Szegény református családba született. Szüleinek késői gyermeke volt, akik féltő gonddal nevelték, hiszen a tüdőbaj miatt kilenc testvére közül nyolcat előtte elvesztettek. Ő azonban igazi csodagyerek volt, már tizennégyéves korában segédtanítói állást tudott vállalni, és támogatta idősödő szüleit. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy felnőtt korára a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. Ő a magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője és páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Műveiben 60 ezer körüli egyedi szót használt, ezzel messze fölülmúlta költőtársait.
...

A három - tavaszhozó - szent ünnepe. Ha ezeken a napokon kisüt a nap, akkor hosszú, meleg nyarat jövendölnek, ha nem, akkor esőre lehet számítani; viszont ha kemény az idő, akkor a tavasz már közelít. Sándor, az első meleghozó nap. A népi tapasztalat a Sándor, József és a hivatalos tavaszérkezés napjához, Benedek napjához fűződő hiedelmet így fogalmazza meg: "Sándor, József, Benedek zsákban hozza a meleget."

(Részletek dr. Csoma Zsigmond: Szent Vincétől Szent János poharáig c. könyvéből)...

Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Közöny
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


19.. februárjában történt.

Egy magas és vékony nő sietett végig a főútról nyíló utcába, ahol a kerületi plébániatemplom ágaskodott a körbe épült polgári házak fölé. Kopott volt ez is kívülről, mint ahogyan azok is, de templomfalak elhanyagoltsága inkább a szegénység kegyelmének tűnt, a polgári házaké magát a szegénységet dokumentálták.

A nő lassított a léptein, aztán megállt egy pillanatra. Nem messze egy Szent Antal-szobor álldogált a plébánia előtti kicsiny park udvarán néhány terebélyes tölgy között.

A nő a papot várta, a fiatalabbat.

Két pap szolgált, egy idős és beteges, amolyan Isten szegénykéje, kinek a rövid prédikációi is hosszúra nyúltak a köhögéstől és percnyi szünetektől, melyeket az emberek megértőn viseltek a magas és sötét oldalhajók árnyékában, és a színes ablakok tünékeny fényei alatt.

A másik alig múlt harmincéves, de magas homloka felett már nem volt haj, csak oldalt serkent sűrű csomókban, s repült, ahogy a kora tavaszi szél szertefújta.

Magas és sovány férfi volt bütykös nagy kezekkel, vékony és hosszú ujjakkal, sápadtan komor arcbőrrel, szürke és kiismerhetetlen tekintettel.

Egy diakónus állította meg egy pillanatra.

A nő figyelte őket, de csak szófoszlányokat sodort felé a szél. Hirtelen a pap arra nézett, ahol a nő várakozott, észrevette, hogy emez figyeli.

A kabátját összehúzva elfordult, s a templomajtó felé nézett.

Nagy testű autó fordult meg váratlanul mellette, melynek hátsó kereke felcsapta a sarat, ahogy visszafordult az útra.

A nő tett néhány lépést a bejárat felé, majd felnézett a főhajó külső falára, s a galambokat figyelte, amelyek a díszes templomablak párkányára ültek tétován és leskelődve.

Majd visszanézett a park felé, de a pap még mindig beszélgetett. Újra találkozott a tekintetük.

A nő fázósan fordult el megigazítva fejkendőjét, ahogy lökdösni kezdte a Tiszáról ide futó szél.

Percek teltek el. Elindult vissza az utcán, majd a saroknál megfordult, s egyenesen a templomnak tartott. Oldalra pillantott, ahogy a plébániaudvar rácskerítéséhez ért, de a park már üres volt, csak a Szent Antal-szobor görnyedezett a tölgyek ritkás lomjai alatt.

Belépett a templomba. A jól ismert csönd nehezedett rá, s az ódon falak hideg verítékének hűvöse. Minden mozdulat felerősödve visszhangzott végig a padsorok között. Csak az oltár felett lobogott egy halovány bíbor láng, az isteni szeretet remetelángja.

Keresztet vetett, majd leült az egyik padba. Oldalt a passió iszonyata, szemben a meggyötört istenarc.

Ilyenkor szinte senki sincs, és milyen nyugodt és csendes itt minden, gondolta a nő, és körülnézett. Csak egy középkorú asszony térdelt a padsor túloldalán fohászra merevült testtel.

Aztán halk csapódás, és a fiatal pap jött be. Egy pillanatra végignézett a padsorokon, majd elindult a gyóntató felé.

Még tudok várni, gondolta a nő, ahogy a másik asszony felállt és belépett a gyóntatófülkébe. Kicsiny lámpa gyulladt, és a gyűrt üvegablak kivetíttet a két alak körvonalait.

A nő most felállt, elindult az oltár felé. Balra feszület emelkedett, egy rég elhalt plébános hagyta maga után.

Felnézett az Istenarcra. Most egész közelről látta a lehulló fej mozdulata mögött a halál iszonyatát. Kereste a kegyelmet mohó és dacos nyíltsággal. De a kidagadó nyaki ütőér, a bőr alól kivastagodó csont és tépett izmok inkább megzavarták, mint kegyelmet sugároztak.

Hirtelen nyílt az ajtó. Megfordult, és elkezdett a gyóntató felé sietni. A másik, a középkorú asszony éppen most lépett ki. Egy pillanatra egymásba akadt a tekintetük…

A nő belépett. A fa nehéz szaga szállt az orrába és a szűk szoba szorongató kicsinysége.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönt alig hallhatón.

- Mindörökké! Ámen! – hallatszott a túloldalról.

Markáns és kellemes férfihang, gondolta a nő, ahogy a rácsos ablakon túlra bámult.

- Gyónom a mindenható Istennek – kezdte mondani, ahogy a hittan órákon tanulta.

Eszébe jutott, mikor első áldozó lett. Még az előtte való napon gyónt először. Ideges, félszeg kislány volt.

- Nekem van két gyermekem. Egy fiú és egy kislány.

A pap hallgatott a túloldalon, a nő pedig folytatta.

- Én nem vagyok jó anya…

Itt megállt egy pillanatra, de a pap nem szólt, a fejének és vállának körvonalai sem mozdultak.

- Tehát… én nem vagyok jó anya. Talán nem is vagyok annak való. És talán nem is vagyok az.

Hallgatott. Várta a pap válaszát. De a pap továbbra is mozdulatlanul ült, s nem szólt.

- Nem tudom őket felnevelni. Képtelen vagyok rá.

- Nem értem, mit akar ezzel mondani – szólalt meg a pap, miután a nő hosszabb időre elhallgatott.

- Én nő vagyok, nő ahogy… A nő és az anya nem ugyanaz.

A pap gyorsan válaszolt:

- Úgy érti, az anyasága megtagadja női mivoltát?

- Igen. Valahogy így. Én nem akarok mosástól repedezett kezű, gondoktól ráncos homlokú, elhasznált senki lenni. Még nem…

Most a pap hallgatott. Válla és feje továbbra is mozdulatlan volt. Csak a nő hajtotta le a fejét.

- Ha gyermekei vannak, akkor már nem senki. Sokkal több, mint a legtöbb ember.

A nő most dacosan emelte fel a fejét.

- Tudja, nagyon szegény vagyok. Egyedül nevelem a gyermekeket. Nincs is elég idő számukra. Nem is tudom, mikor ültem le melléjük. Türelmem sincs hozzájuk….

A nő megint kifogyott a szavakból. A pap végre megmozdult.

- És? – kérdezte halkan.

- Nincs és… Ennyi van.

- Mit vár az Istentől. Feloldozást és tanácsot?

A nő erre nem volt felkészülve, s ha mondott is volna valamit, az banális lett volna.

A párkányon végigfolyt a templomablakokon bezuhogó arany, és az oltármécses imbolygó bíbora.. Kint a hideg templomszag, tucatnyi freskó, ablakok a túlvilágra, a csend könnyű lobogása, s kezében egy vaskos, de kis alakú imádságos könyv.

Reszketni kezdett saját félelmeinek a lázától.

- Hány éves?

- Huszonhat múltam decemberben.

- Nincs szégyenkeznivalója. Anya, aki anyasága által áldott. Nincs mitől tartania.

- Szegény vagyok. Képtelen vagyok felnevelni…

- A szavai alapján tanult ember.

- Megkezdtem az egyetemi tanulmányaimat.

- És abbahagyta?

- Abbahagytam.

- Egy férfi miatt?

- Nem, magam miatt. Illetve a szerelem miatt.

- Maga mindig a fogalmak mögé menekül? – kérdezte a pap, és a teste megmozdult.

A pad is halkan roppant.

- Szerelmes voltam, s az akartam lenni. Nemcsak rövid isőre. Örökké…

- Örökké? – kérdezte a pap meglepődve.

- Igen. Örökké. Talán meglepte?

- Nem a tette, csak a szavai. Véteknek érzi azt, ami szentség.

 - A bűnöm más természetű. Nincs benne áldozat, csak önzés.

- Önzés és öröklét. Mi köze ennek egymáshoz?

- Nem egy vagy a férfi miatt, hanem magam miatt.

- Tehát maga akart a főszereplője lenni a saját színjátékában?

- Színjáték? – a nő zavarba jött. – Talán színjáték volt az egész. De ez mégsem ilyen egyszerű… De ezt maga nem is érti. Hogyan is érthetné…

- Miért gondolja, hogy mi, papok, nem tudjuk, mi a szerelem. Voltunk serdülő gyermekek és fiatalok is.

- Felelősség nélkül…

- Igen, de nem felelőtlenül – mondta a pap, majd lehajtotta a fejét.

A nő figyelte a mozdulatait, de a pap újra mozdulatlanná vált.

- Akkor ennyi – mondta a nő, és a hangja elfulladt.

- A lényeget még nem mondta el – felelte a pap.

- Pedig ennyi a lényeg. Nő vagyok, aki megbukott, és anya lett.

- Én nem látok bukott nőt. Még akkor sem, botladozásai voltak. Az Isten megáldotta magát, és közös munkára hívta.

- És hol volt akkor, mikor a pelenkát mostam, mikor kezemben az egyikkel főztem a másiknak.

- Ott volt a maga akaraterejébe és kitartásában.

- Nem atyám, ott csak én voltam, Én, egyedül.

A pap hallgatott, a nő pedig némi diadallal a homlokán felemelte a fejét. Szerette volna most a másikat látni. A kezét, ahogy tördeli a hosszú és vékony ujjait, a homlokán áthullámzó ráncokat, az árokká hasadó ráncait.

- Eléggé szereti a gyermekeit? – kérdezte a pap.

- Ez miféle kérdés, atyám? – kérdezett vissza a nő.

- Egyszerű, a legegyszerűbbek egyike.

- Szeretem, igen szeretem –ismételte a másikat, majd önmagát. Hirtelen elbizonytalanodott. Aztán sírni kezdett. Maga sem értette, hogy miért és hogyan

- Látja, még ebben sem tud egyértelmű lenni. Az emberek általában könnyen mondanak igent arra is, amire maguk is a választ keresik.

- Szeretem. Nem azért sírok, mert tudatlan vagyok, ha saját magamat kell megítélnem.. Csak az alkalmasságomban nem hiszek.

- Nem kell magát megítélnie. Ez nem az ön dolga.Van hite, és ez a lényeg… A hitek egyszer összeérnek bennünk. Még a tévhitek is..

- Nem értem, atyám – mondta a nő, s idegesen megrázta a fejét.

- Tehát?

- Tehát? – kérdezett vissza a nő, és egyik keze kibontakozott a másik öleléséből.

- Szereti a gyermekeit?

- Hogy lehet ilyet kérdezni?

- Maga nevezte anyaságát botlásnak. De nem nevezte annak az ehhez vezető utat.

- Túl rövid volt, hogy mérlegeljek.

- Tehát… szereti?

Szeretet, ismételte magában a nő. Mit is jelent? Gyermekként kevésszer használta. Csak azokat használja a gyermek, amit sokszor hall és megtapasztal. Hirtelen eszébe jutottak olyan pillanatok, melyeket már feledésre ítélt. Olyanok, amelyekkel nem sokat törődött. És arra jött rá, hogy  nem volt boldogtalan. Kicsi utca, iskola a sarkon, rövid esték, sok átrecsegő kiabálás a falakon át. Emlékezett, hogy mennyire szeretett kiülni az erkélyre, s mennyire szerette bámulni az utcán átrohanó autókat, a falaknak vetemedő fénypásztákat, a csöndeket, a holdas éjjeleket, a nagy feketeséget csillagokkal és villogó repülőgéplámpákkal. És ha elaludt, akkor jó volt arra ébrednie, ahogy megreccsennek a hajnali háztetők, s a reggeli szél erre fújja a város moraját, s a templomi harangszót.

- Mit válaszol – kérdezte a pap, s annyi szelídség volt a hangjából, hogy a nő minden dacossága elpárolgott.

A gyermekkorára gondolt, s elfutotta a szemét a régi emlékektől felfakadó könnyei.

- Alig vannak, akiknek nem kell feltennie ezt a kérdést – mondta a nő a sírást magába fojtva.

- Kevesek – mondta a pap. – De maga semmit nem mondott el ezekről a dolgokról.

- Miért gondolja?

- Sok száz vallomást hallottam már. De néhány elég volt ahhoz, hogy lássam, kit hozott az Isten, és kit vert ide a sorsa.

- Engem melyiknek tart? – kérdezte a nő, és elszelídült a hangjában a sírás.

- Csak arról beszélt, amiről nem akart, vagy amiről nem kellett volna – mondta a pap, és kihűlt a hangjából a melegség.

- Ennyi volt, ennyi vagyok – mondta a nő, és nézte, ahogy az arca előtt összezáródnak az ujjai.

Csend lett. A nő az egymásba kulcsolódó ujjait nézte, s hallgatta a csend alig hallható hullámverését, melyet a kinyíló templomajtó huzata hozott.

- Ha ennyi, akkor imádkozzék velem.

- Még van valami – mondta, s az utolsó hangjai belenémultak a suttogásába.

- Akar még valamit? – dördült meg a hang túloldalról.

- Nem, nem is tudom. Nincs semmi, ami ide tartozna.

A pap időt adott a nőnek. Várt. A nő látta, hogy a férfi megsimogatja csupasz koponyáját. Aztán köhentett egyet, majd várt. A vonásai láthatatlanok maradtak, csak a fej árnyéka imbolygott a halk fényű fülkében.

- Maga volt ott kinn a templom előtt – mondta a pap nyugodt hangon. – Az a fiatal nő.

- Igen, az én voltam – mondta a nő.

- Mit akar mondani, amit eddig még nem mondott el az Istennek.

- Hisz Ő minden lát – mondta a nő. - Nem hiszem, hogy kellenek a szánkban szétcsócsált valóságok neki.

- Neki mi kellünk a hétköznapi hazugságainkkal együtt.

- Miért így?

- Mert ezzel vagyunk egészek.

- A hétköznapi hazugságok… Mennyire jól hangzik… Ilyeneket tanítanak a szemináriumban? Minden második-harmadik szó kegyelem, Isten, szeretet, remény, meg ilyesmik…

- A szavak csak pótszerek.

- Mint az élet az örök életnek?

Újabb hosszú csend, talán már a harmadik, gondolta a nő. Aztán a pap halk hangon megszólalt.

- Tudja, mit kell mondania? – kérdezte a pap halkan.

- Igen – felelte a nő, majd mondani kezdte. – Teljes szívvel bánom minden bűnömet...

Hallotta, hogy mellette a pap mormol, de megnehezültek a szájában a szavak.

- Kérem, hagyja – mondta szelíden. Nekem nem jár feloldozás.

A pap nem szólt, csak elhallgatott.

- Most mennem kell. Bocsásson meg – mondta a nő továbbra is szelíden.

Felállt, majd kilépett a hideg csendbe. Sajgott a térde, s egy pillanatra meg is tántorodott.  Aztán lassan elindult az ajtó felé. Most látta csak, hogy néhányan a padokon ülnek. Felemelte a fejét, s nézni kezdte, ahogy a színes üvegablakok szentjei mintha tekintetükkel őt kísérnék. Bíborpalástban, hatalmas szemekkel, tétova mozdulatokkal álltak, és száz éve bámulták az alattuk elhaladókat.

 

A pap lassan elindult a plébánia felé. Kimerült volt. Dülöngélő járással ment keresztül a gyáván megbúvó utcán, hátulra, ahol a kis vaskapu hangosan csikordulva nyílt meg előtte. Szerette a park fáit, a nagy izmos tölgyeket. Az elburjánzó élet szelíd és bölcs vegetációját látta bennük, a nyugalom és a béke örök költőiségét. Különösen ilyenkor, amikor a kora délutáni alkony lobban a fák fölé, még halványan, felpuffadt felhők szélein az arany nyugodt tónusaival megfestve.

Aztán belépett a plébánia folyosójára, ahol repedezett vásznú festmények sorakoztak a falakon lepattogzott vaskos keretben elfeküdve. Az ajtajához ért, vaskos öreg ajtó volt, rajta a neve. És végül a szobája. Kicsi előtér, bent íróasztal, szemben kisasztal két székkel, a falakon könyvespolcok. Az ágy mellett könyvesszekrény, egy öreg lemezjátszó. Szeretett ilyenkor leülni. Most is ezt tette. Bekapcsolta a lemezjátszót, majd visszaroskadt a székébe. Bach d-moll kettősversenye szólt, annak is a lassú tétele. Egy ilyen nap után megnyugtatta ez a zene.

Becsukta a szemét.

Az első kopogást nem hallotta meg. Csak a másodikat, amely erőteljesebb volt.

- Te vagy az, Ferenc atya?

Semmi válasz nem kapott, ezért az ajtóhoz lépett.

A nő állt ott, lehajtott fejjel. Nem szólt semmit. A pap szánalommal nézte a nő aszkétasoványságú arcát, olcsó ruházatát, lassan elfoszló szépségét. Kezén az erek kéken vonaglottak, körme tompán fénylett. Sovány volt és megtört.

- Maga az – mondta első meglepetésében.

A nő ráemelte a tekintetét. Nem volt benne semmi, amit a pap korábban látott volna más ember szemében. A tekintete most inkább hallgatag volt, s a mozdulatok szóltak halk jajongással. A kezek, az ujjak, a váll, a lábak tétova mozdulatai. Nézte a nőt, majd csak ennyit mondott csendesen:

- Jöjjön be.

A nő szótlanul engedelmeskedett. Zavartan lépett be, majd óvatosan nézett körül a szobában.

Megvárta, míg a pap lesegíti a kabátját, aztán nyugodt hangon megkérdezte:

- Nem zavarom?

- Nem, ma nincs temetés, és csak este lesz mise.

- A halottak még az élők közt botorkálnak – mondta a nő csendes iróniával. Elmosolyodott, de a másik komor arca kifakította az övét elöntő pírt. - Tehát a pihenést és a felkészülést veszem el Öntől.

A pap elmosolyodott.

- Nekem semmi ilyenem nincs.

- Tudom, mindene az Istené – mondta a nő. – A halottai holnapig megvárják.

Hirtelen az ajkába harapott, ahogy a halottakról kezdett beszélni. A pap látta, hogy a nő elbizonytalanodik, egy pillanatra meg is szédült.

- Éhes vagy kimerül?

- Köszönöm, egyik sem…

A pap várt néhány másodpercig, majd a szék felé mutatott:

- Kérem, foglaljon helyet.

A nő leült, a férfi követte.

Nézte a nőt, ahogy apró melle alig domborodott a mellkasából, a keze és a lába szánalmasan elvékonyodtak. Az arca beesett, a szeme valósággal kidülledt. Pedig szép szeme volt, lágy tekintetű és simogató módon gazdag fényű.

- Csúnyának talál? – kérdezte a nő, ahogyan észrevette, hogy a pap szomorúan néz rá.

- Nem. Nem az…

- Ne folytassa! Úgyis valami olyasmit fog mondani, hogy Isten szemében mindannyian szépek vagyunk. Igaz? Meglehet… - mondta a nő, de nem fejezte be a mondatot, hanem egy halvány mosollyal elfordította a fejét.

- Mit akar? – kérdezte a pap.

- Valamit félbehagytunk.

- Igen, azt hiszem, így helyes – mondta a pap, és hátradőlt a magas támlájú székbe.

- Féltem, hogy azt fogja mondani, hogy én vagyok ezért a felelős.

A nő most először mosolygott. Aztán felnézett a hangfalakra.

- Mi ez a zene. Nagyon szép?

- Bach kettősversenye. Ha zavarja, kikapcsolom.

- Nem, nekem való most ez – mondta a nő, és a „nekem” szónál elsimult az összes lágyan öblösödő ránc az arcából.

Hirtelen elkomorodott. Leszegett fejjel ült néhány másodpercig, majd dacosan felemelte a fejét, melytől megrebbentek haloványbarna fürtjei. A papnak az jutott az eszébe, hogy talán még néhány éve is mennyire vonzó lehetett ez a mozdulat. Egykor tele volt a fiatalság zsenge nőiességével.

- Nem rabolom tovább az időt. Az önét sem, és az Istenét sem. Ha van, Ő úgyis mindent tud rólam. A hétköznapi bűnökről. Meg a halálosakról is..

A pap is előrehajolt, s jelezni kívánta, hogy minden idegszálával a nő szavaira fog figyelni.

- Azért jöttem ide, mert megöltem a gyermekeimet. Nincs hova mennem.

A nő figyelte a pap mozdulatait. A kezét, amely kényelmesen feküdt a szék karfáján. Aztán egy ér lüktetését, az ujjak ernyedését.

 

Mikor a nőt elvitték, az est már vénülten tántorgott az égen.

A pap a kertben állt, nem messze a SzentAntal-szobortól, közel a nagy tölgyhöz. A lomb egy ódon kápolna apró kupolájaként kuporodott fölébe. Az ágak között, mint apró pettyek, a távolban botorkáló autók fényei pislákoltak. Hideg volt.

A pap az elkövetkező napokra gondolt. És a koporsókra, melyek a frissen vágott fák nyers illatával tiltakoznak a halál ellen.

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007