Újra esőre állt az idő, megnyílt az ég, és éltető zápor áztatta a város utcáit és házait. Még az ég is dördült néhányat. A piros tetőcserepek összegyűjtött vizeit prüszkölték a csatornák és a vízköpők. Otthon maradtam, hogy befejezzem regényemet, de az utolsó fejezet még váratott magára.

Érdekes, hogy már az otthonomnak neveztem barátom lakását, pedig közeledett az idő, amikor el kell, hogy hagyjam. Talán az embernek eredendően szüksége van egy helyre, amit otthonának nevezhet? Soha nem tudnék világpolgár lenni. Például, mikor előző évben külföldön nyaraltam, a szállodai szobára utaltam, amikor azt mondtam, hogy "menjünk haza, nem bírom már a napot". Mindenki tudta, hogyan értem.

Leültem hát az íróasztalhoz, bontogatni kezdtem a jelenlegi címemre irányított leveleket, s mivel csak néhány érdektelen dolog volt, és nem kellett válaszolgatnom, ténylegesen rátértem a munkára. Néhány órát töltöttem el írással, és dörzsöltem már a szemeimet; talán az esős idő bágyasztott annyira el, nem tudom.

Az alig-alig tudatosított emócióknak köszönhetően elábrándoztam, majd lassan álmosodni kezdtem.

- Ki vagy? - kérdeztem, mikor egy alakot pillantottam meg.

Oly hirtelen állt ott, mintha a szoba teremtette volna meg saját magából, a csendből és az apró kis neszekből összegyúrva egy alkalmas pillanatban.

- Nem az a lényeg én ki vagyok. Az a lényeg, te ki vagy - a hangnak különös színezete volt, mintha nem is emberi lett volna, mert olyan tisztán csengett, mintha minden egyes hangzót külön hangsúlyoztak volna. Talán az angyaloknak van ilyen hangjuk.

- Óh, te vagy az?! Ülj le mellém!

A lány mellém ült az ágyra, szemei a félhomályban a szokottnál most jóval zöldebbnek látszottak, és olyan szelíden nézett rám, mint egy jóságos anya a gyermekére, amikor tudtára akarja adni, hogy nem haragszik rá. Tekintete mágnesként vonzott magához.

Egymás felé fordultunk. Levettem ruhámat, és mintha összebeszéltünk volna, ő is lassan kibújt a magáéból, ott ült, egyszerű valójában, ahogy Éva lehetett a paradicsomban, majd egy ügyes mozdulattal leengedte a fején feltűzött barna hajkoronát; hosszú, hullámos haja hínárként fonta körbe fehér melleit. Hozzám simult, és átölelt karjaival, olyan oltalmazón és gyengédséggel, mint ahogy Mária tarthatta Jézust születésekor.

Ekkor megszólalt:

- Kívánlak!

Hangja oly lágyan csengett, mint egy virág szirma, mikor leválik a többiről.

- Én is kívánlak... - válaszoltam, de bizonyítanom ezt már nem is kellett, és hangom elakadt, mert közben ajkaival lágyan érintett, pont ott, ahol a legérzékenyebb. Ahogy a lecsukódó szemhéjak kizárják a külvilágot, úgy szűnt meg körülöttünk minden. Aztán velem szemben az ölembe ült, úgy olvadtunk össze, de ebben nem volt semmi vadság, semmi sietség, inkább, ahogy a tenger hullámzik, olyan nyugodtan, kimértem, mikor alig-alig fodrozza a szél, vagy mikor a kisebb felhők a nyári égen gomolyfelhőkké állnak össze, és éppen csak meglegyinti a szellő a nyárfák csúcsát. Az észrevétlen idő múlását csak kettőnk öröme jelezte, meg a szívünk dobbanásai, aztán a némaság, amely előbb-utóbb legyőzte zihálásunkat, és észrevétlen felkúszott a falakon, a bútorokon és lassan betöltötte az egész szobát. De nem akartunk tudomást venni erről, mert tudtuk mindketten, hogy mindez egyszeri és megismételhetetlen, minden megéletlen pillanatért kár. Remegő teste, ahogy feloldódott csókjaim nyomán, körénk teremtette a sötétséget...

Vajon mennyire legyünk urai testünknek, akaratunknak? Mintha kitalálta volna gondolatomat, ujját a számra téve mondta:

- Csssst! Butaság lenne most ilyenekre gondolni, nem vagy tisztában önmagaddal. Majd, ha kigyógyulsz abból, hogy titokzatos nőnek láss.

Aztán az asztal elé ült, kezébe véve az ott heverő, kinyomtatott írásom néhány lapját, beleolvasott.

- Örülök, hogy megemlékezel rólam... - egy pillanatig még keresgélte a szavakat, aztán egyre távolodó hangon hozzátette: - Lassan letelik az időm...

A vibráló fényű éjjeli lámpa árnyékot festett a szoba falára, és meztelen teste felett tovább játszott a képzelet.

- Igen, tudom - válaszoltam búcsúzóul. De tudtam, hogy ami nekem maradt, az a kozmosz mélysége és a csend.

***

A dóm előtti tér macskakövein egy pantomimes társulat adott elő egy jelenetet. Rendkívül komikus lehetett, mert a köréjük csoportosuló tömeg jól kacagott és néha tapssal jutalmazta őket. Megindultam feléjük, de egy kicsivel hátrébb álltam meg, hátha onnan is elcsíphetek valamit az előadásból. Kisvártatva az egyik szereplő észrevett, fehérre festett arca grimaszról komolyra váltott, majd szomorúvá formázta vonásait. Kinyújtott kezével rám mutatott, és egy öregember mozdulataival odajött hozzám, majd simogatást utánzott; aztán, mintha kivette volna a saját szívét, tenyerén először felém nyújtotta, majd az ég felé, mintha Istennek áldozna ezzel. Különös volt.

Akkor vettem észre, hogy valójában nő - csak testalkata talán nem túl nőies - amit fekete, testhezálló öltözete és a kellékül szolgáló kalap alá tűrt haja elfedett.

A közönség tapsa közepette elfoglalta korábbi pozícióját a társulatban, majd elragadtatott táncmozdulatba kezdtek, aztán kimerevedtek egy újabb élőképet formázva.

Egészen fiatal koromtól vonzódom ezért a műfajért, mert mozgással és arcjátékkal próbál versenyre kelni a szavakkal. Nem tudom miért gondoltam addig, hogy pantomimes csak férfi lehet.

7.

Továbbra is kötelességet éreztem, hogy sorról sorra növeljem betűim számát a papírlapokon, és lassan eljussak regényem végéhez. Az utolsó lap aljára került végre az aláírás, meg a dátum is, dőlt betűkkel. Mindig ezzel a "szertartással" fejezem be, ha elkészülök valamivel. Megkönnyebbülten dőltem hátra székemen, bár tudtam, hogy ezzel még messze nincs vége, mert igazítások még várnak rám, mindig akad még néhány eltévedt mondat.

Utolsó előtti napomon újból ellátogattam első parkomba, amely hosszú ideig kedves volt nekem, és ahol ismerősként üdvözöltek a régiek, jólesően fogadtam köszönéseiket, kérdezték hol jártam, mivel foglalkoztam, míg nem láttak, befejeztem-e már a regényemet. Én örültem, hogy emlékeznek még erre, és szerényen beszámoltam nekik, hogy kész vagyok. Különös, de sajnáltam, hogy nem élhetek tovább közöttük; maradtam volna még.

Én is érdeklődtem öreg mesterem felől. Megint betegeskedik, szegény - mondták.

Még aznap felkerestem lakásán; örömmel vette látogatásomat. Megajándékozott életművének legjavát összefoglaló könyvének egy nekem dedikált példányával.

"Barátomnak,

hogy lássa meg a sötétségben is,

mi az igaz és mi a hamis!"

Aztán új arcokat is láttam, akikről bizonyára már semmit nem fogok megtudni. Ám ezt már nem is bántam annyira, mert gondolataim, mint ecsetvonások, egy képet festettek elém, a lány képét, amely különös volt, ahogy az a fantáziám-szülte, együtt töltött este is - de nem káprázat-e az élet, például a tükör előtt reggelente, ahogy belenézünk, és balkezes önmagunkat látjuk?

Tíz-egynéhány év elteltével először arra gondoltam, hogy a személyeket végleg feledésbe kergetve lezárom magamban a múltat, de úgy döntöttem, hogy szembenézek újra a várossal és a lakóival, amelyeket megismertem, nehogy eltűnjenek emlékeimből. Most, hogy előveszem öreg barátom könyvét, és fellapozom, eszembe jutnak szavai: "de nem arra születtünk-e, hogy emlékezet, művészet legyen belőlünk, s nem a feledés?".

- Vége -

Pécs, 2007. május 18.