2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Anyák
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Egy nő siet el előttem, majd felszalad a kórházi lépcsőn.
Csak a haját látom először, majd, elsuhanó ruhájának színeit. Tavasz van, s a nő kórházba jött. Az jut az eszembe, hogy a fehér falak közé akarja hozni a kinti világ izgató és érzéki színeit. Mozdulatai édes illatot hagynak maguk után.
Hosszan nézem, majd elveszítem kecses és könnyed alakját.
- Uram, most már felmehet! – mondja egy kórházi asszisztens.
Riadtan állok fel, de a férfi arcában semmi tragikus együttérzés nincs. Talán még ő is diszkréten beleszagol a levegőbe, egy pillanatra megborzongatja a könnyed női illat. Aztán sarkon fordul, s visszaindul a magas épületbe.
Elindulok.
Hosszú folyosók lebegnek elő a folyosóvégi ablakok fényében. „Tűnő otthoni táj… - jut eszembe a régi verssor. Messze, az ablakon túl aranyvilág nyílik, az utcánk a sűrű lombú fákkal, vörös háztetős házakkal.
Fertőtlenítő szaga szorongatja az orrom, a falak ridegen támaszkodnak a zuhogó fények rideg impressziójában.
- Arra tessék! – mondja nekem a nővér.
Az anyám már ott ül az ágy szélén. Mellette széles, fekete táska. Csak a kontyát látom és keskeny vállát.
Megérzi, hogy nézem. Megfordul. Mosolya remegő nyugtalanság.
Felsegítem. Együtt indulunk. A folyosók most merev dísztelenséggé feszülnek a tekintetemben.
Az autóban olvasom a zárójelentést.
- Ne olvasd! Rossz… - mondja az anyám.
- Nem az – felelem.
De inkább magamat nyugtatom.
- Nincs semmi baj, anyám. A körmenetben már ott lehet húsvétkor.
Az autó motorja felbúg, ahogy elfordítom a kulcsot. Oldalra fordulok, kint újra a nő ruháját látom. Színek, reszketőn kavargó tavaszi színek. Mellette gyermek, arca csupa fehérség. Leállítom az autót.
- Valami baj van?
- Látja anyám az a nőt meg a gyermeket?
- Hol?
- Ott, a mentő kijárat mellett.
- Látom – feleli. – Szegény gyermek.
- Várjon!
Kiszállok az autóból, átsietek a túloldalra.
- Segíthetek? – szólítom meg az asszonyt.
Zavartan a szemembe néz.
- Nem, uram. Nincs semmi baj.
- Láttam, ahogy a kórházba jött.
- Igen? Én nem láttam magát.
- Én is bent voltam. Az anyámért jöttem.
- Ja, úgy – felelte, s izgatottan nézett körül.
- Jól van?
- Jól, természetesen – mondja, s a gyermekét magához öleli.
- Kiadták?
A fák színeit egybe sodorja a szél, majd a nap átragyog a levelek között. Ezernyi apró fényszilánk repül szét. Az árnyékok felegyenesednek, majd elindulnak az ablakok felett.
- Igen – mondja a nő kisvártatva.
Az ujjai reszketnek, a haját a szél rángatja.
- Elvihetem? – kérdezem.
- Köszönöm, majd fogok egy taxit.
- Most jöttek a kórházból, jól esnék a pihenés. Az én anyámat is most viszem haza.
- Rendben – feleli a nő, majd lehajol a gyermekéhez.
Most van időm megnézni a kisfiút. Nézem a nyakát, a gégemetszés kötése elüt a bőr sápadtságától. Aszkétikus arc, mélyen ülő szempár, kifakult ajak. A nő mégis úgy öleli magához, ahogy a hívő az Istenébe kapaszkodik.
Az autó megrándul, a gyermek már az anyja ölébe fekszik. Az anyám is őket nézi óvatos együttérzéssel.
Aztán megállunk egy ház előtt. Szegényes, de tiszta.
A nő még mindig zavartan hálálkodik. Majd ölébe veszi a gyermekét, úgy viszi be a házba.
Hosszan nézem őket.
Aztán elnyeli alakjukat a lépcsőház rideg szürkesége.
Elindulunk hazafelé.
- Állj meg itt fiam! – mondja anyám szelíd paranccsal.
A belvárosi templom magasodik előttünk.
Az ég tiszta, csak néhány felhő dacol a napfénnyel. A templom barna csendességgel párolog fölénk. Ministráns gyújtja meg a gyertyát, a sekrestyés pedig ügyetlen mozdulatokkal sepreget.
Anyám megáll a Szűzanya-festmény előtt.
Együtt nézünk a kopár színek közül is felmagasztosuló isteni alakot. Nincs ebben a képben semmi misztikus. Kopott és töredezett.
Aztán újra látom anyámat, ahogy maga elé tekint.
Olvasni akarok a szájáról, kutatom a puhán lecsöppenő szavait. Eszembe jut a nő, aki a fiát ölelte. Ő is így nézett a haldokló gyermekére. Ahogy a szelíd Istent szülő a fiára, ahogyan anyám néz rám... Nem hallom a hangját, de megértem, hogy még most sem magáért imádkozott, hanem értem. Az ostoba nagy gyerekért...

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007