2022. július 4. hétfő,
Ulrik napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Sehova
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

                         


A vonat vadul gázolt át a méla alföldi tájon. 
Nagyokat prüszkölt, s néha köpött is egyet-egyet, mint azok a szerencsétlenek, akiknek a föld piszkos pora és kiszáradt mellkasa jut. 
A kocsik szelíden dülöngéltek, s velük az emberek úgy hajlongnak, ahogy a táj jobbra-balra fújja a gondolataikat. Azokat a bámész embereket, akik fájó közönnyel lesnek ki az ablakon, s akiket én fájó közönnyel nézek meg. 
Egy könyv hever mellettem: Paul Verlaine, Fêtes galantes. Ócska, elhasznált könyvecske, olcsó, múlt századi kiadás. Nem törődöm vele, ahogy az sem velem. Mégis feleselnek velem a régi sorok, a százéves melankólia.

Votre âme est un paysage choisi/ Que vont charmant masques et bergamasques/ Jouant du luth et dansant et quasi/ Tristes sous leurs déguisements fantasques.

A kegyetlen útszakaszok kirázzák a fülemből a hangokat, a régi és drága hangokat, melyek rólam szóltak:
- Te ott maradtál a múltban, s ott élsz benne, mint valami vezeklő remete – hallom az állomáson hagyott barátom szavait még mindig, pedig az állomás rég elveszett ebben a szürke és nehéz füstben, amit a mozdony pipázott a város lebegő sziluettjére.
- Kérem a jegyét! – mordul rám a kalauz.
A táj elkenődik, egy arc tátog az arcomba. Zavartan kotorászok a pénztárcámban. Gyűrött, sovány jegyet kotornak elő az ujjaim.
- Akinek nincs jelene… – mondom magamnak.
- Parancsol? – sandít felém ősz szemöldöke alól a kalauz.
- Semmi… semmi… csak rossz szokásom a magamban beszélés.
De már nem olvasom a tekintetén átfutó érzéseit.
Mert a fejemben már a régi, rosszul kivilágított folyosón vagyok.
- Köszönöm! Jó utat! – hasít a gondolataim közé a hang, s a táj kisimul az ősz együgyű ecsetvonásai alatt.
Az utakat körbefutkossák a domboldalak, fények öltöztetik a réteket és mezőket. Megint magamban beszélek:
- Ha valaki ott hagy egy várost, a régi utcáit, kegyes tekintetű és homlokú házat, ott hagyja önmaga jobbik felét. Illetve annak romjait. Mit is ér egy rosszul elszakított darabja a léleknek? Olyan, mint ez a jegy, melyet sietős kéz szakított el. Ahogy engem a sietős élet...
Megrándul a vonat, prüszköl, fujtat, majd kegyetlenül a valóságra sikoltja a tudatomat.
Csonttá soványodott fák állnak az ablak előtt. Fiatal lány lába villan elém, hosszú formás combok, pedig komor őszt ringat a sárga fasor a térdén. 
Felszáll a vonatra. Hosszú, fekete haj, sietve felvett kabát, meggyűrt, majd lassan szépre simuló homlok. Gyengéd vonalú száj köszön valakire.
- Szeretlek, de nem akarom többet, hogy velem légy! – hallom egy szebb és igazabb ajak rezdülésétől. 
Belvárosi zaj nyüzsög köröttem, és a nyár izgató és keserű fűszereket fúj az orromba. Elfordul a lány, csak a vállára omló fekete haját látom, s a formásan, keskeny vállát. A tekintetétbe kapaszkodom, melyben már nincs az a régi és izgató derű, melyet annyira szerettem. Helyette harag van és elutasítás. Mintha hegyről zuhannék, s ijedten kalimpálna a kezem.
- Fiatalember, szabad ez a hely?
Álomból ocsúdok, köröttem kattogó, kegyetlen valóság. Ez nem nekem szól.
Idős asszony néz rám, neveti zavartságomat. Hozzá képest valóban fiatal vagyok. Akkor mégis nekem szólt.
- Persze, természetesen! Hogyne! – dadogom, mint egy lopáson kapott kisgyerek.
Hiszen tolvaj vagyok, a múltból akarok visszacsenni valamit. 
Nézem a kényszerű útitársamat. Tűnődő arc, olyan lehet, mint az enyém. Egykori szép vonások, mára ránccá forgácsolták az elkattogó évek. Mégis a sajátomét évmillióknak érzem az övéi mellett. A régi vonatfülkék tükrében fiatal férfi nézett rám egykor, Ma már…
Ijedten elfordulok.
- Mit olvas? Verseket? – kérdezi az asszony, s lopva beleles a könyvembe.
- Csak versek – felelem, s a szavaim idegenül csengenek.
- Versek… De nem magyarul – mondja, és csodálkozva néz rám.
- Francia versek – felelem közönyt erőltetve a hangomba.
De látom, hogy nem elégedett meg a válaszommal.
- Egy Verlaine-kötet. Az egyik korai – mondom hivatalosságot erőltetve a válaszomba.
Elgondolkodik, miközben az orrát egy kicsit felemeli. Olyan, mintha ő is bele akarna szagolni a múlt keserű páráiba.
- Nem is emlékszem, hogy mikor hallottam Paul Verlaine nevét – mondja, s elmosolyodik.
Van ebben a mosolyban legalább annyi bizalmat keltő, mint amennyi fáradt elégikusság.
- És milyen régen láttam olyasvalakit, aki Verlaine-t olvas – teszi hozzá, s apró biccentésekkel jelzi felém az elismerését.
- Kihaló állatfaj vagyunk – felelem otrombán, s a szemébe nézek.
Zavarba jön, nem kedvességet olvas a tekintetemből.
Aztán a törődött, megöregedett keze a retiküljébe merül.
Megint magamra maradok.
És megint a nyár díszletei esnek körém… Kezet tartok a kezemben, szép és fehér női kezet. Alig jön ki hang a torkomon.
- Szeretlek.
Milyen banális lenne, ha nem lenne egészen az enyém. Az sz nem sziszeg, inkább csendet parancsol, a három e felemeli a szót, a t elpattan a számban, a k valósággal lepecsételi az ajkam. De az l, nos az a régi l még ma is bennem lebeg, szinte felemeli az emlékeket. Búg, mint egy régi chanson. Vagy még inkább egy templomi zsolozsma.
A választ alig hallom. Csak sejtem, hogy az is csak az én szavam mása. De mégsem hiszek benne. Egykor még Szent Bernadette sem hitte, hogy őt szólítják az égi hangok. Bennem is nő a hitetlenkedés.
De az a régi és drága ajak újra megismétlik a szót.
- Szeretlek!
Hűvös aranytál, melyben drágakőfényű gyümölcsök remegik vissza a teremtés fáradt mozdulatát. Vagy egy mesteri kézzel metszett pohár, melyben különös fényű bor remeg elszomjazott szenvedélyt. 
A szó belém ragadt, mint valahol a Gangesz melletti ártérben a feljajduló állatok, melyeket lassan ellep a víz. Könyörögve sírnak, ahogy most az a negyedszázaddal ezelőtt elsuttogott szó bennem.
- Elköszönök, fiatalember – mondja az idős hölgy, s csak most veszem észre, hogy még mindig itt ül.
Mosolyfélét erőltetek üres és fáradt arcomra. 
A vonat hirtelen nagyot rándul. A hölgy megbillen, belém kapaszkodik. Ösztönösen felé kapok. A könyv dohogva hull ki a kezemből.
- Mi történt? – kiállt valaki.
Később ugyanezt ismételgetik hátrább, de a kíváncsiságot mocskos szavak szennyébe mártják.
A hölgy most az arcomban kutat. Felállok, rángatni kezdem a piszkos és rozsdás ablaküveget. Nagy szusszanással engedelmeskedik. Kint csődület. Egy másik vonat vesztegel kicsivel előttünk. A hangokra figyelek, a recsegő lármára, mely betemeti az elmémbe lágyuló szót, a valamikori „szeretlek”-et, mely nem régi és citerás angyali zene volt, mint azok a giccses és embertelenül bárgyú vallomások. hanem az a megismételhetetlen hang, melyet csak egy gyermekből hirtelen nővé szépült szent tud kiejteni.
- Valakit elütött a vonat – mondom halvány részvéttel.
- Jaj, szegény! – sopánkodik a nő, s a szája elé kapja a kezét.
Sziréna villog, majd a tömeg megnyílik. Fejek, karok, ruhák sokaságából szakad ki a látvány. Csonkolt, véressé fürösztött testet mutat meg a tömeg, hogy aztán hirtelen eltemessék mások, orvosok, ápolók, rendőrök. Megfordulok. A könyvem ott fekszik a földön. Benne a régi igék a vidáman táncolókról, akiknek a köpenyük alatt a szívük fáj, s akiknek az egész életük csak egy kényszerű álarcosbál. Megvillan az arcom a tükörben. Az én fáradt és részvéttelen arcom, melyet üresre sepert a múltba tekintés ernyedt intése.
Kint is egy halottat tettek a koporsóba, de itt bent két lábon járva immár húsz éve a meghalt másvalaki fordul el a halál látványosságától. 
Koporsó és részvét nélkül tántorogtam vissza a helyemre.






Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007