Gyönyörű, májusi, napsugaras késő-tavasz volt, és péntek. Hétvége!
A parkolóban a legjobb helyet sikerült kifognom: jól kezdődik a nap.
Jókedvűen és könnyű léptekkel haladtam az egyetem impozáns bejárata felé: ragyogóan sütött a nap, pedig még csak 8 óra előtt jártunk néhány perccel.
Leltárt készítettem magamban: villámgyors rendrakás a nappaliban, megvolt. Beágyazás a hálóban: kész. Igaz, a konyhában ottmaradt a gyerekek reggeli mosatlan tányérja - majd este sor kerül arra is. Gyerekek a suliban: rendben. Remélem, az ajtót bezártam; megtapogattam a táskám oldalsó zsebét, ahol a kulcs lapult: tenyeremben éreztem a dudort - ez is kipipálva. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Hurrá!
Az egyetem széles, komoly faajtaján - melyen akkora rézkilincs van, hogy a kisebb termetűek csak pipiskedve érik el -, tódultak be a dolgozók és hallgatók ezen a verőfényes kora reggeli napon.

Kivételesen szép ez az épület, ezt naponta megállapítom, pedig már lassan 12 éve jövök ide minden munkanapon.
Szeretek a könyvtárban dolgozni.
Szeretem a folyóiratok, könyvek friss illatát; némely régi könyv ódon hangulatát, gerincét a polcokon, melyeket olyan jól ismerek már; a halk zizegést, ahogy az olvasóban lapoznak; az asztalok hosszú sorát, ahol az olvasólámpa diszkréten világítja meg a könyvekbe temetkezett okos arcokat; a suttogást, hisz egy könyvtárban önkéntelenül halkra fogjuk a szavainkat.
Ráadásul maga az egyetem – szerintem legalábbis – Európa egyik legszebb, legpatinásabb egyeteme.
Egyszerűen lenyűgöző.
Kívülről a lélegzetelállító timpanon ugyanúgy, mint bent, a tiszteletet parancsoló, remekbe szabott márvány oszlopfők és az üvegkupola, amin keresztül oly sejtelmesen és finoman tud a napfény beragyogni a sok izguló, vizsgára készülő hallgatóra. Az aula a kedvencem. Már attól is egy elvarázsolt hangulatba kerülök, ha csak átmegyek rajta: márpedig ez elkerülhetetlen: minden áldott nap át kell vágnom rajta, hogy a szobámba jussak. Így, talán azt is megkockáztathatom, hogy én 12 éve nap, mint nap elvarázsolt hangulatban vagyok. Nem rossz dolog ez! – teszem hozzá gyorsan és megelégedetten…
Ha kinézek az ablakomon, valami csodás kép tárul a szemem elé. Hatalmas, vastag törzsű fák, bokrok, ha nagyon erőltetem a szemem, még az arborétumig is ellátok - és ez most mind virágba borulva. Gyönyörű most minden, elvégre itt a tavasz, minden rendben, hétvége van: kell ennél több?!
Jó barátnőm, kolleganőm, Zita is megérkezett.
Szinte egyszerre kerültünk az egyetemre, ő talán csak egy évvel hamarabb, mint én.
Mindkettőnket csaknem kolostori alázat és hűség köt ehhez az épülethez, mi tagadás: szeretjük mind a ketten a munkánkat is, és a munkahelyünket is. Jó barátságban vagyunk egymással az első perctől fogva: nem amolyan összejárós, sülve-főve-együtt barátság ez, de régi és kipróbált. Ismerjük egymást alaposan, tudjuk mi a másik gyöngéje, erénye, hibája, milyen a természete, mi az, amit elvárhatunk egymástól, és mi az, ami szóba sem kerül közöttünk.
Zitácska egy jelenség.
Mutatós – férfiszemnek legalábbis az -, enyhén molett, mindig 32 foggal nevető, jó humorral megáldott, vérbő, igazi nő. Kicsit mindenkivel kacérkodik, pikáns viccei szinte elmaradhatatlanok: ha beszél, (pláne, ha viccet mesél, s ezt sokat teszi!) az a furcsa szokása van, hogy a hallgató csuklóját megfogja, és amíg mondandóját be nem fejezte, el sem engedi azt. Keze kicsi és tömpe, gondozott körmökkel, és valami megmagyarázhatatlan módon: mindig meleg. Ezen már sokat eltöprengtem: Zitácska sohasem fázik. Vajon miért? Mindig lengén, könnyen öltözik, és még sosem panaszkodott a hidegre. Én a fázós, didergős, vacogós napjaimon legszívesebben az orromat sem dugnám ki a jó meleg lakásból. Zituka ezt hírből sem ismeri. Ezért mindig is irigyeltem őt.
Már több évtizede ismerjük egymást, még gyerekkorunkból. Tehát a barátságunk nagyjából 30-32 éves. Nem kis idő!
Jól ismerem Zitácska minden mozdulatát, szavát, értem a szeme villanását beszéd nélkül is. Mindig kenetteljesen beszél, erős hangsúlyozással, élénken, gyorsan, pörgősen. Ez talán ellentmondásos, de aki egyszer is hallotta Zitát - érti, mire gondolok. A sors bőkezűen bánt vele: dús keblű, erős csípőjű, vastag csontozatú, de viszonylag alacsony nő - mindig kicsattanó jókedvvel. Csuklóján nehéz arany karkötőt hord, nyakán aranylánc, medállal. Arca kerek, cseppet széles, és áttetsző bőre nagyon is erősen láttatja arccsontjait. Homlokát, és a szeme környékét egy ici-picit már szarkalábak hálózták be, de szeme élénk csillogású és huncut. Szórakoztató és szellemes asszony, aki harsogva – talán túlságosan is harsogva - nevet mindenen. A legfeltűnőbb azonban a mohó, szenvedélyes vitalitása, amely olyan, mintha belülről egy perzselő láng elviselhetetlen dühvel égetné állandóan.
Jámbor, nagydarab, bajuszos, pirospozsgás férje alig jut szóhoz mellette. Két lányukat becsületesen, ám meglehetősen lazán nevelik - én tudok a lányok apró kis füllentéseiről, melyek többnyire ártatlanok -, de Zitácska valószínűleg meglepődne egyiken-másikon. Vakon bízik a lányaiban, akik ezt ki is használják, és bizony, sokszor vezetik félre szüleiket, hamisítják az ellenőrzőben az aláírásokat, és titokban nem a külön angol órán vannak, hanem valamelyik moziban… Ezt persze sűrű homály fedi - én legalábbis nem adok hangot ezeknek a hallomásból tudott apró stikliknek. Ha nincs eltörve - ne ragaszd meg! – mondja Murphy, és én élek is ezzel a könnyű kezű mentséggel.
Kiegyensúlyozott, boldog házasság az övéké, stabil és szeretetteljes. Kétségbe sem vonom, hogy együtt fognak megöregedni. Mondhatni, ők a tökéletes pár.

Zituka ezen a pénteken sejtelmesen mosolyogva lépett be a szobámba úgy 10 óra felé. Tudtam, valami nagy titok, vagy pletyka következik. Mindenre felkészültem.
- Ugye jó barátnőm vagy te nekem? – dörrent rám széles vigyorral, és csillogó, fénylően izgatott szemmel.
- Hát persze, tudod anélkül is, ha nem kérdezed! – válaszoltam annak szent tudatában, hogy most jön a zaftos pletyka, amiről majd természetesen hallgatnom kell. Mindenre gondoltam, de arra nem, ami ezután következett.
- Akkor most rögtön add ide a lakáskulcsodat, és intézd el, hogy legalább 2-3 óra hosszáig senki se keressen, de ha mégis, találj ki valami egészen hihetőt. Ja, és tudjad, hogy Ákossal vagyok, méghozzá a te hálószobádban, és nem kanasztázni fogunk. Ugye megértesz, és ideadod azt a kulcsot? Na, mondd, hogy igen, ugye ideadod? Nem teheted ezt meg velem, sőt, velünk! Ákosnak ma elmarad az előadása, engem meg a kutya se fog keresni, és délre már itt is leszek. Észre se veszik. No, ide azzal a kulccsal! – mosolygott szélesen és egy cseppet félrebillentette a fejét.

Tudtam, hogy Zitukának sutyiban van egy kis afférja - amolyan büfébeli románc – egy negyedéves hallgatóval. Azt is tudtam, hogy alaposan elvarázsolta ez a fiatal srác, annak minden behízelgő és persze hamis, mézes-mázos szavai teljesen megbabonázták az asszonyt, vagyis Zituka elvesztette a fejét teljesen, és a jóképű fiú volt a főszereplője legtöbb pajzán gondolatának - de azt nem gondoltam, hogy ez ennyire komoly történésbe fog torkollni. Barátnőm sietett megnyugtatni:
- Persze semmi érzelem, semmi szerelem, ez csak vegytiszta szex, amire ma szükségem van, és kész. Az én drága párom semmit nem veszít, mert úgyis csak őt szeretem, Ákos csupán játék. Egy kis ujjgyakorlat, ha pikánsan akarok fogalmazni. És most én pikánsan akarok fogalmazni! – Zita elhadarta mindezt, és kedvesen, ámde ravaszul mosolygott. Mindeközben esdeklően nézett rám, és leste a válaszomat.
Én teljesen elkerekedett szemmel bámultam rá egy pillanatig, mert más egy kis flört a botanikus kertben sétálgatva, vagy együtt ebédelni a menzán, és megint más beugrani a franciaágyba egy 2-3 hónapja ismert hallgatóval. Méghozzá az én franciaágyamba!
Zita a válaszomra várt, egyik lábáról a másikra állt, csibészen félrebillentette a fejét, és fürkészve nézett rám.
Mit mondjak most?
Cikáztak a gondolataim: rendben hagytam a lakást egyáltalán? Mikor húztam ágyneműt? És egyáltalán, hogy is van ez? - én bele nem feküdnék a más ágyneműjébe -, de hát ez nem az én dolgom. Este meg majd tisztát húzok.
Furcsa gondolataim támadtak: egy kis pingvinfiókára gyakorlatilag lehetetlen haragosan nézni, és lehetetlen megtagadni tőle valamit is.
Sóhajtottam egy aprót, nyugtázva, hogy a gond lepkekönnyű: elővettem hát a táskámat, kikerestem a lakáskulcsot, és átnyújtottam Zitukának. Boldogan kapta ki a kezemből, tenyeréből puszit lehelt felém, és a következő percben már be is csukta maga mögött az ajtót, és a nagyhírű árkádok alatt már hallottam is a lépéseket távolodni.
- Köszi, sietünk, ha tudunk… – nyitott vissza egy pillanat múlva, majd, mint a kámfor, úgy eltűnt. Arra azért vigyázott, hogy mindezt halkan mondja, hisz ki tudja, ki megy el éppen a szobám előtt, aki meghallhatja?! Erre a nőre egyáltalán nem lehet neheztelni, az egyszer biztos!
Én folytattam a munkámat, de az agyam bizony lázasan kattogott. Egyáltalán nem tartom magam prűdnek, el nem ítélhetek senkit, hogy jövök én ahhoz? - és nem vagyunk egyformák, az élet ilyen is lehet, így is lehet kerek. Kinek így, kinek úgy…Ilyen az élet, c’est la vie.

Észre sem vettem, eltelt a délelőtt. A gyomrom jelzett: ebédidő. Mióta világ a világ, mindig Zitával együtt megyünk az ebédlőbe - most sem mehetek nélküle, mert feltűnő lenne. Így hát várok.
Várok fél egyig, egyig, fél kettőig - már nagyon éhes vagyok. Úgy csinálok, mint akinek halaszthatatlanul sürgős és fontos munkája van, amit még a hétvége előtt el kell intézni. Ez elég hihető, morfondírozom magamban. De senki nem kérdez semmit, így szerencsére lódítanom sem kell.
Zita háromnegyed kettő után öt perccel kitárja az ajtómat hatalmas elánnal, és azt kérdezi:
- Mi van már? Ma nem ebédelünk? Szörnyen éhes vagyok, te meg úgy dolgozol, mint a megszállott! Menjünk már kajálni! – harsogja vidáman, majd belémkarol, és öt perc múlva előttünk van az asztalon a frankfurti leves, rántott máj tört burgonyával, és ecetes uborkával.
Az ebéd bőséges volt, gusztusos, Zita jóízűen - és ahogy szokott, sietősen - evett, majd feltűnés nélkül az ebédlőasztal sarkára tette a lakáskulcsomat. A szeme nevetett, és úgy láttam, mintha rám hunyorított volna pajkosan. Vagy tévedtem volna…?
Én nem szeretem a rántott májat - azt ott is hagytam. A frankfurti viszont nagyon ízletes volt.
Hétvége volt – és a tavasz mindig gyönyörű Debrecenben.





Debrecen, 1998.