2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Ketten az éjszakában
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

A nap aranyszőke fejét a százezer párizsi háztető ölébe hajtotta…

- Ez butaság! – gondolta a fiatalember, aki néhány fehér papírlap előtt tétovázott, majd dühösen dobta le a tollat az íróasztalára.
- Kinézett az ablakon, s az éjszaka ugyanolyan közönnyel nézett vissza rá, ahogy a fiatalember nézett el a Montmartre mocskos sikátorai felé.
- Nincs sem nap, s ha lenne, nemhogy arany nem lenne, de még szőke sem.
Eszébe jutott, hogy a nap is ugyanolyan piszkosszürke, mint a felhő, vagy a temető felé hajló keskeny utca, melyet most csak azért nem lát, mert az utcai lámpák is ugyanolyan vaksággal bámultak bele az éjszakába, ahogy a temető halottjai is két méter mélyen elásva.
Írni akart a szerencsétlen. A kényszer mégis arra ösztökélte, hogy az összefirkált lapokkal inkább begyújt. Aztán az jutott az eszébe, hogy Silvio Pellico járt úgy, hogy minden írását a földre és a poros börtönasztalra írta. S mikor már nem volt hely az újabb fejezetek számára, egyszerűen letörölte az eddigieket, hogy folytatni tudja.
Összeborzongott.
Keserűséget érzett, mert hetek teltek el, s körülötte semmi nem történt.
Elhatározta, hogy nem törődve az intelmekkel, elindul az éjszaka kellős közepén. Felkapta a kabátját, a kalapját, s már indult is. A hoteltulajdonos káromkodva csoszogott elő, s valami olyasmit morgott magában, hogy:
- Ez sem normális. Ha majd leszúrják, verheti nekem a kaput!
Tehát elindult mindenféle cél nélkül. A hideg ugyan nem tántorította el a szándékától, de nem gondolta volna, hogy ilyen hideg tud lenni Párizsban. Ehhez képest a pesti hidegek csenevész rokonok voltak apró köhintésekkel és érzéki vacogásokkal.
A Montmartre úgy hevert előtte, mint egy nagy fekete sörényű állat, mely éppen a kimúlás utolsó előtti fázisát szenvedi. Innen is, onnan is apró mordulásokat vagy horkanásokat lehetett hallani. És a félelmetes zajokról sem szabad megfeledkezni. Állítólag késelés terén a honolului matrózkocsmák sem lehetnek versenytársai a Montmartre külső utcáinak, melyeket romos épületek, szikár és omladozó tűzfalak, korhadt deszkapalánkok vagy éppen kormos kerítések árnyékolnak embertelenné.
Váratlanul úgy érezte, mintha követnék. Hosszú, fekete árnyék suhant át az utca innenső oldalára. Eszébe jutott a portás intelme…
Ha itt megkéselnék, maximum a holléte után érdeklődő rendőrség fog kopogtatni. És ők is diszkréten és idétlen hivatali arroganciával.
Szinte látta maga előtt, ahogy kiterítve fekszik egy a hullaházban, félig felboncolt állapotban, mert a segéd elszaladt megebédelni. Rémlátomásszerű kép volt, ahogy a boncsegéd megveregeti az arcát, s kedélyesen odaszól:
-  Csak semmi rosszalkodás, mindjárt jövök…
A zaj mögötte mintha felerősödött volna. A szíve hevesebben vert, szinte hallotta, ahogy a halántékában dobol minden félelme. Erre a dobogásra válaszolt a mögötte hallatszó csoszogás.
- Álljon meg, kérem! – hallja maga mögött.
Nos, most nem szabad megállnia. Akár a halálát is jelentheti. A portásnak igaza lesz a végén, mert késsel a hátában végzi. De ő sem jár jól, ebben a hónapban még nem fizetett lakbért – gondolta magában. Dermedten ismételgette magában a szót: lakbér. Mennyire igaz, hiszen ahol lakott, semmiképpen nem volt nevezhető lakásnak, de még szobának sem. Kizárólag laknak, egy állat lakának. Innen már csak egy lépés választja el az odútól, s onnan kettő a vacoktól.
Hirtelen nem is érezte tragikusnak a megkéselését, hiszen ebben is van valami romantikus. Így halt meg Triesztben Winckelmann, akit nemes egyszerűséggel fojtogatni kezdtek, majd hat késszúrással végeztek ki.
- Álljon meg, kérem! Ezt maga vesztette el!
Öreges férfihang rikácsolta felé.
A fiatalember megállt, a másik pedig lassú léptekkel mászott elő a sötétből. Éppen egy szelíden pislákoló lámpafény vetett hosszú tojásdadalakú fehér foltot az utca eme részére. A vénember, aki utána kiáltott, zavartan támolygott elő, mintha elvakította volna ez a ritka természeti tünemény. Világító lámpa a Montmartre szélén.
A vénember piszkos és ápolatlan volt, amilyenek erre a hajléktalanságba rozzant piszkos és ápolatlan vénemberek. A fejét kendővel kötötte be, mely alól hunyorgó, fekete szem, nagyra nőt orr és fehér szakáll meredt elő.
- Mit akar tőlem? – kérdezte a fiatalember, s megnyugodott, hogy nem egy ereje teljében levő bennszülött üldözi.
- Ezt elhagyta – felelte teljes lelki nyugalommal, s egy fekete tárcát emelt fel.  – A pénzt ugyan kivettem belőle. Igaz, csak három frank volt benne, melyet még a megszorultságom idején is keveslek. De az iratai hiánytalanul megvannak. Meg egy kevés apró…
A fiatalember nem tudott erre a nyilvánvaló rablásra mit válaszolni, de felmérte, hogy az események rosszabbul is alakultak volna.
Már éppen indulni készült, mikor az öreg ismét beszélni kezdett:
- Szerencsés, hogy velem találkozott össze. Olcsón megúszta.
- Ha nem találkozom magával, még olcsóbb lett volna – válaszolta a fiatalember rezignált megvetéssel.
- Ne szellemeskedjen, uram. Nem vagyok hálátlan. Ezért elmondok egy történetet.
Mivel a fiatalember egyetlen menekülési útvonalát a vénember elállta, majd miután mindketten belehuppantak a lámpa alatti padba; így kénytelen volt meghallgatni a történetet.

Még annyi idős sem voltam, mint ön, nagy reményekkel jöttem Párizsba. Az apám magyar volt, az anyám olasz. Hogy hol és miként ismerkedtek meg, azt nem tudom. Csak annyit, hogy jómódban éltek. Én mégis elhagytam őket. Már két hete voltam itt, s abban a hitben, hogy tévedhetetlen vagyok, valósággal belevetettem magam a párizsi életbe. Nem úgy, mint más. Én kártyáztam, fogadásokat kötöttem, mindenféle szerencsejátékot űztem. Eleinte semmi baj nem is történt, mert amit vesztettem, néhány napon belül visszanyertem. Volt, hogy többszörösét is. Ekkor ismerkedtem meg Claire-rel. Egyszerű lány volt, egy varrodában dolgozott. Nem volt művelt, de volt benne valami paraszti bölcsesség. És mellette arisztokratikus szépség. Mert Claire valóban olyan volt, mint a fény. Könnyed, kecses és ragyogó.
Mikor összeköltöztünk, nekem volt vagy kétezer frankom. Így indultunk neki az életnek. Boldogok voltunk még akkor is, mikor megvető tekintettel néztek a környékbeliek, hogy házasság nélkül élünk együtt. Annyi rossz hírt mondtak rólunk, hogy elhagytuk a szép otthonunkat, s lejjebb költöztünk. De ott sem volt maradásunk. Minél előkelőbbek az emberek, annál képmutatóbban játsszák az erényest. Végül itt, a Montmartre-on kötöttünk ki egy szép fekvésű, csendes utcácskában. Mondhatom ez volt az életünk aranykora. Hat hónapig éltünk olyan természetességgel és békében, ahogy az Isten megteremtette a madarakat, melyek repkednek és szeretik egymást. Claire az én fényem volt, egy benső ragyogás, mely éltetet és megvigasztalt.
A sorsunk akkor kezdett rosszabbra fordulni, mikor megkaptam apám halálhíréről szóló táviratot. Mellette egy másikat, melyet az ügyvédje írt. A levél arról szólt, hogy apám kitagadott minden vagyonából. Baljós előjele volt ez az életünk beborulásának.
Egy este nagyobb összeget veszítettem. Kínosan nagyon. A maradék néhány frankomat egy közeli kocsmában elittam. Részeg voltam, mikor hazaértem. Pedig soha nem voltam részeges alak, még csak nem is ittam.
De akkor fájt a veszteség, mert új bútorokat és egy álló zenegépet akartam vásárolni. Claire nyitott ajtót. Nem bántott még szóval sem, csak keservesen sírni kezdett.
És egyre több oka lett a sírásra. Hangosan zokogta végig az esteket, s némán az éjszakákat. Mikor felébredt, ott csillogott a szemében a félig elsírt könnyek maradéka.
A züllés elkerülhetetlen volt. És ekkor Claire közölte, gyermekünk lesz. Ezt a legnagyobb nyomor közepette mondta el nekem mosolytalanul, aggódással a tekintetében.
Apa lettem, s hangos gyermeksírás verte fel a házat.
- Ezt ne tűrhetem tovább! – ordította Madame Rousselaut, s az ingemet teleköpködte a délutáni almakompót maradványaival.
- Kérem, legyen türelemmel. A Kicsike felcseperedik, s csupa mosoly lesz itt minden – könyörögtük egyszerre.
De ez a spórolástól meghülyült vénasszony nem tágított.
A következő lakhelyünk egy szoba volt, melyben egy rozoga ágy, egy kicsinyke asztal, két szék és egy légyhulláktól foltos tükör volt. A sarokban a falnak egy lavór volt támasztva.
Ide szorultunk mindhárman.
Dolgozni jártam, s amit kerestem, felemésztették a Kicsikével járó költségek. Csak így hívtuk, még rendes nevet sem adtunk neki.
Egy nap csendőrök dörömböltek az ajtón. Valaki feljelenthetett, a gyermekünket elvitték, bennünket pedig utcára tettek. Képzelheti, hogy ez a jelenet miképpen zajlott le. Kicsike ordítva sírt, Madame Rousselaut ordított, Claire jajveszékelt, én zokogtam és kiabáltam, a rendőrök pedig még össze is vertek.
Mintha az ég is sírásba kezdett volna. De ez másféle volt. Dühödt és kíméletlen. Olyan erős eső esett, hogy, valóságos árvíz ömlött végig az utcákon. Sehova nem kaptunk bebocsátást, így az éjszakát egy kapualjban húzódva töltöttük. Másnap a hideg tavaszi szél lökdösött végig az utcán, de hiába, mindenhol zárt ajtók ismételték, nincs remény. Menhelyeken laktunk, s az üdvhadseregtől kaptunk naponta egyszer forró levest s egy szelet kenyeret. Néhány hét múlva semmiben nem különböztünk az évek óta koldulóktól. Soványak, piszkosak voltunk. Az arcunk megszürkült, a körmünk megfeketedett.
Soha nem gondoltam arra, hogy használnom kell majd a nyelvtudásomat. Kiválóan beszéltem olaszul, németül, latinul és magyarul is a francia mellett. Mégsem kellettem sehova és senkinek. Ha munkát kerestem egy építkezésnél vagy rakodónak jelentkeztem a Gare de Nord-nál, elkergettek.
Ha azt akartam, hogy életben maradjunk, két dolgot kellett tennem. Kicsikét megszöktetni, s pénzhez jutni.
Április volt, mikor elhatároztam, kirabolom az első arrajárót.
Sötétedett, s csak annyit láttam, hogy egy sietős női alak. Mikor a fa mögül előléptem, s megragadtam a karját, míg a másik kezemmel a száját befogtam, nos, akkor jöttem rá, hogy fiatal lány az első áldozatom. Claire jutott az eszembe. Ugyanúgy vergődne valaki karjai közt, aki éppen ki akarja fosztani. Rettenetes érzés volt, ahogy ez a fiatal lánytest küzd, majd elernyed, s a könnyei a kezemen kenődnek szét.
- Bocsásson meg… Kérem, bocsásson meg! – csak ennyit tudtam mondani.
Mindketten zokogtunk. A lány az ijedségtől, én a rémülettől. Mert ez az arc saját rémületemet mutatta meg attól a szörnyetegtől, akivé lettem.
Néhány nap, s ahogy a ruhám lassan leszakadt rólam, úgy foszlott szét a lelkiismeretem.
Másodjára már nem hibáztam. Idős házaspárt raboltam ki, akik elég megfontolatlanul jártak erre, ebben a sötét világban.
A következő esetnél már megütöttem az áldozatomat. Középkorú férfi volt, s szinte megvadított a más ember kiszolgáltatottsága. Nem érdekelt a vér vagy a megreccsenő csont. Még bátorságot is forrósított ernyedt ereimben. Szép lassan levedlett belőlem minden emberi, mely akkor már kiszáradt és töredezett réteg volt a hidegvérű állat testén. Mert az állat én voltam. Vagy ha nem, azzá lettem.
Mikor az egyik nap hazaértem, Claire-t halva találtam. Felakasztotta magát. Egy levelet szorongathatott a kezében, de a halál még azt is kicsavarta a kezéből. A kis papírt, mely a lába előtt hevert csak ennyit tartalmazott:

Ezen a földön sem anya, sem nő nem tudok maradni. De azért ne siess utánam…

Napokkal később találtak ránk. Olyan elviselhetetlen volt a bűz, hogy ránk törték az ajtót. Tizenkét évet töltöttem négy börtönben garázdaságért, csavargó életmódért, gyilkossági kísérletért.
Mikor kiengedtek a börtönből, alig különböztem attól a szörnyetegtől, amit most lát a fiatal szeme, uram.

Hirtelen elhallgatott. A csend nehezült a renyhe utcavégre. Nem messze egy csatorna sárgán bűzölgött.
Aztán az öreg megszólalt:
- Ön, uram, meggyőződésem szerint író… Vagy az szeretne lenni.
- Honnan… Honnan gondolja? – kérdezett vissza csendes zavarodottsággal a fiatalember.
- Azok ténferegnek az éjszakában ilyen idiótán. És… tudja, én is annak készültem. Nézzen rám, s döntse el, hogy valami becsületes foglalkozás után néz.
A fiatalember ostobán kérdezett vissza:
- De a történetben egyetlen szót sem mondott arról, hogy mit írt. És Claire tudta egyáltalán?
- Édes barátom, kétféle író van. Az egyik soha nem ír semmit, mert ő maga a regény. A sorsa a története, a lelke a tolla, mely az Isten mellkasára, ahol a szívnek kell lennie, ott hagyja a nyomát.
Egy kis ideig hallgatott, majd megvetőn nézett a fiatalemberre. Aztán elernyedő akarattal folytatta:
- És van a másik, talán a magafajta. Aki ezt a történetet elcseni az Istentől, hogy megírja. Természetesen lealacsonyítja önmagához, saját eseménytelen életéhez.  Megforgatja mézben, hogy desszertet süssön belőle, s felszolgálja az úgynevezett olvasó túlságosan is tiszta abroszú asztalára. Az pedig vagy elrontja a gyomrát, vagy zabálni kezdi mások életének összes baját.
A fiatalember nem tudott ezekre a szavakra válaszolni. Hallgattak mindketten. A fiatalember bután, az öreg elkomorodva. Néha köhentett, majd a szakállába túrt, mintha ott keresné a nyugalmát ebben a különös éjszakában. De nem bírta tovább a kínos csendet, s rászólt a másikra, a talán íróra:
- Meddig áll még ott olyan bambán? Menjen haza, s írja meg ezt a történetet. Cicomázza fel a szavak finom csipkéivel, s öltöztessen finom úri hölgyeket vagy vén kéjenceket az összes fájdalmam ruháiba.
Összezavarták a fiatalembert ezek a szavak. Valami mély és rejtett igazságot érzett. Aztán rájött, hogy ez nem is igazság, hanem bölcsesség. A megkeseredettség filozófiája. Hogy van-e igazság? Nem érezte, hogy ezt a titokzatosan semmitmondó fogalmat neki lenne dolga megfejtenie.
- Tűnjön már el! Menjen haza! Rohanjon! Van még sok ilyen félember erre, mint amilyen én vagyok – mondta a vénember egyre fokozódó indulattal.  – Három frankért magának adom a sikert. Ha jól befektet, magas kamatot nyer – dohogta, s mikor látta a fiatalember tétovázását, ő tűnt el a sikátor szürke párolgásában.
A fiatalember pedig jobbnak látta hazaindulni. Mikor hazaért, levetkőzött, s hamar elaludt.
Mikor másnap felébredt, hitetlenkedve gondolt az éjszakára. Majd előkereste az üres lapokat, s írni kezdte az öregember szavait. Másfél oldalnál megállt, a tollat a kandalló felé hajította. A lapokat nem gyűrte össze, az olyan színpadias lett volna.
Úgy döntött, hogy nincs joga mások életét kifosztania.
Harmadnap jelentkezett egy innen nem messze lévő fiúiskolába nevelőnek.
Sok gyermeki sorsot látott ezután. Szépeket és borzalmasakat. De soha nem gondolt arra, hogy bármelyiket is megírja.



Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007