Ha az élet körülményeit úgy képzeljük el, mint egy hanyagul berendezett színpadot, könnyebben megértjük a körülöttünk zajló történéseket. Képzeljük el Budát az 1940-es évek elején. Délután van, a nap ragyog, s a májusi levegő forró ujjakkal rajzolja meg az út menti virágokat, a lombos fákat és a háztetőket. E májusi nap most a díszlettervező, s mindent megtervez, ami kell egy hangulatos tavaszi délutánhoz.
A rendező – maga az Élet – pedig egy autót rajzol egy forgalmas út mellé, ahogy megáll. És az autóban szerelmesek vannak, akik mintha búcsúznának. Szenvedélyesen és kiszolgáltatottan. A kiszolgáltatottságuk arra utal, hogy valójában szeretők, akik megfeledkeztek néhány órára arról a fájó körülményről, hogy máshova és másvalakihez tartoznak.
És általában mindenki megfeledkezik a függönyösről, akinek az a dolga, hogy véget vessen magának az életnek, s ez a halál.
Mi nem feledkezünk meg róla, de még nem törődünk vele. Inkább elmeséljük, ami történik ezzel a két különös emberrel…
A férfi gyengéden fogta a nő kezét. Nem úgy, ahogyan egy ilyen emelkedett pillanatban kellene. Inkább egy zavart ember benyomását keltve, s tele kételyekkel. Nem a másikban kételkedve, s még csak nem is önmagában. Inkább a helyzetben találta meg azt a kettősséget, amivel képtelen volt megbirkózni. Sokszor még az egyértelmű helyzeteket sem tudta megoldani
- Indulnom kell! – mondta a nő, s óvatosan elhúzta a kezét.
Éppen csak annyira, hogy érezze a férfi szelíd erőszakosságát, ahogy még belekapaszkodik ebbe a gyengéd érintésbe. Gyengédség és erőszak… Az Élet szereti az ellentmondásokat. Élvezi, hogy azok sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint gondolnánk.
- Kérlek! – mondta a nő, de még maradni akart.
Élvezte a férfi gyermeki ragaszkodását.
- Ne menj haza még! – felelte a férfi, s magához ölelte a nőt.
Az pedig nem állt ellen, mert nem akart érzéketlennek tűnni. Ha hirtelen elhajt, s a férfit az út szélén hagyja, az összezavarta volna azt a látszólagos harmóniát, melyet maguk köré teremtettek. Elfogadta az ölelést, s meg is merítkezett benne.
A rádióban Grieg zongoraversenyét adták a Zeneakadémiáról. Koncert volt, így a zene távolabbról jött. Annyira, hogy alig volt érzékelhető.
A nő még akarta érezni a férfi ízét, mert ez az íz a szokatlanságával hatott rá.
Van valami nehezen meghatározható nevetséges minden szerelem kezdeti fázisában. Olyan mindegyik, mint az élet titokzatos ugrásai. Formátlan, bizonytalan és zavarbaejtőn kiszámíthatatlan. A szerelemben ilyen egy rosszul sikerült csók, egymásnak ütődő homlok, ügyetlen érintés.
Mikor az ízek egymásba érnek, majd forrni kezdenek, az részben egyfajta öntudatlansághoz vezet. Másrészt a megszakadt csók végén mintha a szerelem egész evolúciója végigszaladna előttük.
Ez a férfi nagyon régen ismerte a nőt. Gyakran látták egymást. Egy alkalommal a férfi semmi mást nem tett, csak a nő kezét bámulta. Ez a kéz kislányos volt még a vékony ujjakkal és a fehérlő bőr márványos szépségével is. Az egyik kézen ott felejtette a másikat, s a másik oltalmazón vigyázta az egyiket.
A férfi pedig azt figyelte, hogy az ablakokon bezuhogó fény hogyan festi aranyos fényekkel a két kezet, s miféle árnyékokat vetnek egymásra az ujjak. Aztán nézte a nő arcát, melybe akkor antik vonásokat látott benne, s klasszikus szépségnek hitt. És a nő valóban szép volt, ráadásul izgató.
Így csodálta távolról a nőt. A távolság izgalmával és nyomasztó érzésével. Nem volt gyáva, csak bátorság nem volt benne. De a nagy rendező nem akarta leegyszerűsíteni a jellemeket, ezért a férfit könnyelműnek formálta meg a hétköznapokban, és gondoskodónak a fontos dolgokban. Érzékeny volt a szeretett dolgok és emberek iránt, s kíméletlen mindenhez, ami távol állt tőle. És mint minden jó rendező, a mi Rendezőnk az Istenről véve példát hagyta, hogy a férfi teremtse a nőt. A férfi pedig kíméletlenül tökéletesre rajzolta, s rendkívüli finomsággal tervezte meg minden mozdulatát, a gesztusait, a rezdüléseit. Még a fényeket és színeket is, melyek apró remegésekként futottak végig a bőrön, az ajkak vetette árnyékon át egészen a nyak szelíd ívén aranyló pihékig.
A nő valójában határozott volt, minden nőiessége mellett férfiasabb volt, mint a férfi. Vonzotta ez az ellentmondás, mert a férfiak férfiasságában önzést és felületességet látott. Tudta, hogy egy nőt csak egy másik nő érthet meg, s most ennyi év után ezt az érzékenységet kívánta meg a férfiban.
De a Rendezőnek, az Életnek nem feladta sem a moralizálás, sem a lélekelemzés. Neki annyi a dolga, hogy oldjon és kössön. És ennek a kettőnek az aktusát fenntartsa. Nem a szereplőket nézte, hanem a közönséget.
A férfi újra megcsókolta a nőt, s a nő arra gondolt, hogy a búcsúzkodás édessége és fájdalma közt nincs különbség. Eszébe jutott az eper íze a csókról, s hirtelen arra gondolt, hogy az édesség érzése mennyire bonyolult kémiai folyamat.
A nő az egyik kezével az autó rádiógombja felé nyúlt, hogy elzárja azt. A férfi érzékelte a nő minden mozdulatát, s a gomb felé lendülő akaratot egy tapogatózó mozdulattal állította meg.
_ Hagyd… Szép ez a muzsika…
Ebben a pillanatban egy teherautó csapódott hátulról az álló kocsinak. A nő feje a kormánynak csapódott, s az hangos reccsenéssel összetörte a koponyát. A férfi feje hatalmas erővel vágódott előre, de a szélvédő messze volt még, így a nyak ostorcsapásszerűen hajlott majd tört el az ütközés lendületétől. A szélvédő ütését, majd a száznyi szilánk jégesőzuhogását már nem érezte, pedig azok az arcba csapódtak s összeszabdalták a halántékot és a homlokot, majd a kézfejet. A kiforduló test maga alá gyűrte a kart, ahogy a teherautó az autót, mely nekicsapódott egy betonlámpának.
A behorpadó tetővas a nő gerincét roppantotta össze. A csigolyák apró csontnyúlványa hat helyen is letört, s a gerincvelő a belső szervekre kenődött.
A Halálra, akire egyetlen mozdulatot bíznak, mégpedig, hogy engedje le a függönyt, most megtette. Semmiféle teátrális mozdulat nem volt ebben. Csak egy hűvös és távolságtartó mozdulat. Ahogy a Halálra sem gondol senki, úgy a függönyöst is akkor méltányolják, ha eltűnteti a színpadot.
Hát így ért véget az előadás. Dehogy legyen benne irónia, a rádió nem rongálódott meg annyira, hogy ne lehessen hallani, ahogy a közönség ovációba tört ki, mikor véget ért a Grieg-zongoraverseny. |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
