2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Au dernier moment
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Ha az élet körülményeit úgy képzeljük el, mint egy hanyagul berendezett színpadot, könnyebben megértjük a körülöttünk zajló történéseket. Képzeljük el Budát az 1940-es évek elején.  Délután van, a nap ragyog, s a májusi levegő forró ujjakkal rajzolja meg az út menti virágokat, a lombos fákat és a háztetőket. E májusi nap most a díszlettervező, s mindent megtervez, ami kell egy hangulatos tavaszi délutánhoz.
A rendező – maga az Élet – pedig egy autót rajzol egy forgalmas út mellé, ahogy megáll. És az autóban szerelmesek vannak, akik mintha búcsúznának. Szenvedélyesen és kiszolgáltatottan. A kiszolgáltatottságuk arra utal, hogy valójában szeretők, akik megfeledkeztek néhány órára arról a fájó körülményről, hogy máshova és másvalakihez tartoznak.
És általában mindenki megfeledkezik a függönyösről, akinek az a dolga, hogy véget vessen magának az életnek, s ez a halál.
Mi nem feledkezünk meg róla, de még nem törődünk vele. Inkább elmeséljük, ami történik ezzel a két különös emberrel…

A férfi gyengéden fogta a nő kezét. Nem úgy, ahogyan egy ilyen emelkedett pillanatban kellene. Inkább egy zavart ember benyomását keltve, s tele kételyekkel. Nem a másikban kételkedve, s még csak nem is önmagában. Inkább a helyzetben találta meg azt a kettősséget, amivel képtelen volt megbirkózni. Sokszor még az egyértelmű helyzeteket sem tudta megoldani
- Indulnom kell! – mondta a nő, s óvatosan elhúzta a kezét.
Éppen csak annyira, hogy érezze a férfi szelíd erőszakosságát, ahogy még belekapaszkodik ebbe a gyengéd érintésbe. Gyengédség és erőszak… Az Élet szereti az ellentmondásokat. Élvezi, hogy azok sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint gondolnánk.
- Kérlek! – mondta a nő, de még maradni akart.
Élvezte a férfi gyermeki ragaszkodását.
- Ne menj haza még! – felelte a férfi, s magához ölelte a nőt.
Az pedig nem állt ellen, mert nem akart érzéketlennek tűnni. Ha hirtelen elhajt, s a férfit az út szélén hagyja, az összezavarta volna azt a látszólagos harmóniát, melyet maguk köré teremtettek. Elfogadta az ölelést, s meg is merítkezett benne.
A rádióban Grieg zongoraversenyét adták a Zeneakadémiáról. Koncert volt, így a zene távolabbról jött. Annyira, hogy alig volt érzékelhető.
A nő még akarta érezni a férfi ízét, mert ez az íz a szokatlanságával hatott rá.
Van valami nehezen meghatározható nevetséges minden szerelem kezdeti fázisában. Olyan mindegyik, mint az élet titokzatos ugrásai. Formátlan, bizonytalan és zavarbaejtőn kiszámíthatatlan.  A szerelemben ilyen egy rosszul sikerült csók, egymásnak ütődő homlok, ügyetlen érintés.
Mikor az ízek egymásba érnek, majd forrni kezdenek, az részben egyfajta öntudatlansághoz vezet. Másrészt a megszakadt csók végén mintha a szerelem egész evolúciója végigszaladna előttük.

Ez a férfi nagyon régen ismerte a nőt. Gyakran látták egymást. Egy alkalommal a férfi semmi mást nem tett, csak a nő kezét bámulta. Ez a kéz kislányos volt még a vékony ujjakkal és a fehérlő bőr márványos szépségével is. Az egyik kézen ott felejtette a másikat, s a másik oltalmazón vigyázta az egyiket.
A férfi pedig azt figyelte, hogy az ablakokon bezuhogó fény hogyan festi aranyos fényekkel a két kezet, s miféle árnyékokat vetnek egymásra az ujjak. Aztán nézte a nő arcát, melybe akkor antik vonásokat látott benne, s klasszikus szépségnek hitt. És a nő valóban szép volt, ráadásul izgató.

Így csodálta távolról a nőt. A távolság izgalmával és nyomasztó érzésével. Nem volt gyáva, csak bátorság nem volt benne.  De a nagy rendező nem akarta leegyszerűsíteni a jellemeket, ezért a férfit könnyelműnek formálta meg a hétköznapokban, és gondoskodónak a fontos dolgokban. Érzékeny volt a szeretett dolgok és emberek iránt, s kíméletlen mindenhez, ami távol állt tőle. És mint minden jó rendező, a mi Rendezőnk az Istenről véve példát hagyta, hogy a férfi teremtse a nőt. A férfi pedig kíméletlenül tökéletesre rajzolta, s rendkívüli finomsággal tervezte meg minden mozdulatát, a gesztusait, a rezdüléseit. Még a fényeket és színeket is, melyek apró remegésekként futottak végig a bőrön, az ajkak vetette árnyékon át egészen a nyak szelíd ívén aranyló pihékig.

A nő valójában határozott volt, minden nőiessége mellett férfiasabb volt, mint a férfi. Vonzotta ez az ellentmondás, mert a férfiak férfiasságában önzést és felületességet látott. Tudta, hogy egy nőt csak egy másik nő érthet meg, s most ennyi év után ezt az érzékenységet kívánta meg a férfiban.
De a Rendezőnek, az Életnek nem feladta sem a moralizálás, sem a lélekelemzés. Neki annyi a dolga, hogy oldjon és kössön. És ennek a kettőnek az aktusát fenntartsa. Nem a szereplőket nézte, hanem a közönséget.
A férfi újra megcsókolta a nőt, s a nő arra gondolt, hogy a búcsúzkodás édessége és fájdalma közt nincs különbség. Eszébe jutott az eper íze a csókról, s hirtelen arra gondolt, hogy az édesség érzése mennyire bonyolult kémiai folyamat.
A nő az egyik kezével az autó rádiógombja felé nyúlt, hogy elzárja azt. A férfi érzékelte a nő minden mozdulatát, s a gomb felé lendülő akaratot egy tapogatózó mozdulattal állította meg.
_ Hagyd… Szép ez a muzsika…
Ebben a pillanatban egy teherautó csapódott hátulról az álló kocsinak. A nő feje a kormánynak csapódott, s az hangos reccsenéssel összetörte a koponyát. A férfi feje hatalmas erővel vágódott előre, de a szélvédő messze volt még, így a nyak ostorcsapásszerűen hajlott majd tört el az ütközés lendületétől. A szélvédő ütését, majd a száznyi szilánk jégesőzuhogását már nem érezte, pedig azok az arcba csapódtak s összeszabdalták a halántékot és a homlokot, majd a kézfejet. A kiforduló test maga alá gyűrte a kart, ahogy a teherautó az autót, mely nekicsapódott egy betonlámpának.
A behorpadó tetővas a nő gerincét roppantotta össze. A csigolyák apró csontnyúlványa hat helyen is letört, s a gerincvelő a belső szervekre kenődött.
A Halálra, akire egyetlen mozdulatot bíznak, mégpedig, hogy engedje le a függönyt, most megtette. Semmiféle teátrális mozdulat nem volt ebben. Csak egy hűvös és távolságtartó mozdulat. Ahogy a Halálra sem gondol senki, úgy a függönyöst is akkor méltányolják, ha eltűnteti a színpadot.
Hát így ért véget az előadás. Dehogy legyen benne irónia, a rádió nem rongálódott meg annyira, hogy ne lehessen hallani, ahogy a közönség ovációba tört ki, mikor véget ért a Grieg-zongoraverseny.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007