2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Anyaság
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Anya.

 

Ha leírom ezt a szót, mindig az én szomorú tekintetű, kincses lelkű teremtőm jut az eszembe. Anyám meghalt.

De még mindig ott hordozom lágy ölelését a vállamon, hajszálaimban az ő ifjúságának hullámzó szépségét, ernyedt mozdulataimban a betegségeit, vigaszomban az ő szívmelegét. Megérzem szomorú sóhajait a februári ablaknyitáskor, mikor elveszítette utolsó harcát, s az őszi harangszóban visszatérek aranyban fogant szép születésére. Ez a történet nemcsak az én édesanyámról szól, hanem bárkiéről, vagy ha jobban tetszik – mindenkiéről.

 

Hatalmas tömeg lepte el a nagyvárosi pályaudvart. A novemberi szél erőszakosan lökdöste az embereket, s fagyott esőcseppek mardosták az arcokat.

A mozdony, mint valami magatehetetlen vadállat, fújtatott és rázta a marhavagonok szürke és barna csordáját, s a hosszú szerelvény morgott, csikorgott, dohogott és remegett.

Katonák rendezetlen tömege hullámzott végig a peron szürke oszlopai között, s szinte eggyé olvadni látszott az őket búcsúztatók örvényében. Zokogó anyák, könnyes szemű arák, kifakult arcú gyermekek búcsúztatták a katonafiakat, férjeket, szerelmeket, testvéreket. Tisztek vegyültek a közkatonákkal, úri leányok külvárosi cselédekkel, szép szavakkal felvirágzott búcsúzások, szófoszlányokká romlott ijedt nagy zokogásokkal, zengő ígéretek elfúló fogadkozásokkal.

Két nappal ezelőtt este érkezett meg a vonat, a közeli harcállások halottait hozták haza, elsősorban tiszteket és tiszthelyetteseket. Ezekből is sok volt.

Kétvagonnyi koporsót raktak le, és kézi kocsikkal tolták azokat a lezárt várakozóba. Erről beszélt már másnap az egész város.

Egy anya állott fia előtt, nemes, egyenes tartással, mint ahogy a falvak dolgos asszonyai szoktak büszke csodálattal férfivá szépülő szülöttjük előtt. A hatalmas fiú szótlanul tornyosodott ez öregségben megszürkült, de egykor különleges szépséggel áldott nő előtt.

Sokszor akart szólni, de szavait elsimította az őt melengető szempár. S az anya mosolyogva gyönyörködött fiában, hallgatagon elmerengve, mint ahogy az Isten mereng el a végtelen egekkel és  hegységekkel általfont nagy földek ölelkezésén. E szempár fiáért élt, lángolt, világított.

Szótlanul lebegtek az embertömeg óceáni hullámában.

Majd az anyai kéz felemelkedett s odanőtt az archoz egy pillanatra, fiának arcához, hogy magába merítse annak könnyét.

A fiú újra anyjához, anyjának öregségben is csendes fényességébe emelte tekintetét, s az anya megint csak elmosolyodott. 

 A mozdony fekete gőzkürtje ismét hatalmasat sivított, mely ellökte egymástól az egymásba boruló embereket: anyákat és gyermekeket, férjeket és feleségeket, frontra vitt nagyfiúkat, szelíd kis öcsikéket, és angyalszemű húgokat. Német és magyar vezényszók pattogtak a levegőben, s a tömeg lassú hömpölygése átalakult. Mint hatalmas örvény, úgy rántotta most a legszélső vágány melletti peron magához a katonákat. Az eddig szelíden csobogó beszéd viharos jajveszékeléssé, sikoltássá, sírássá, kiáltozássá tornyosodott. Utolsó csókokat és öleléseket újabbak követtek, s az emberek mozgása zúgva áradó felfordulást okozott.

Látták ezt a tisztek, és ismerték ezt a jelenséget. Megfeszülő torokkal, vastagodó erekkel nyakukban és homlokukon, verítékes indulattal ordították a parancsszavakat.

Sípok éles visítása szakította el az embereket egymástól. S ahogy a tömeg mozgása felgyorsult, úgy vált elviselhetetlenné a zaj. A katonák igyekeztek felsorakozni a kijelölt vagonok előtt, de a karok és a remegve féltő szavak sokukat visszakarolták abba a szelíd ölelésbe, ahonnan kiszakították őket.

Egy csomagokat szállító kocsi felborult, majd egy újabb féloldalra dőlt. 

Újabb sípszóra peronőrök rohantak a katonák és a hozzátartozók közé. A tiszteket és tiszthelyetteseket udvarias kéréssel, a közkatonákat recsegő ordítással és lökdöséssel terelték a szuszogó vonathoz.

A fiú most anyjához lépett és megölelte. Érezte anyja ruhájának megszokott szagát, a naftalint, a szépszoba csendes magányát, a falu gazdag illatát. S ezek az illatok most felkapták lelkét és visszavitték a gyermekkor csodás aranyemlékezetébe. Érezte anyján a mosószappan fanyar illatát, de ez most oly kedves volt neki. Majd megcsókolta a kezét, ezt a nehéz szép kezet, melyen a neki csomagolt élelem és a szappan illata virágzott.

- Írj nekem, fiam, ugye írsz majd? - kérdezte az anya lassan nyíló könnyel a szemében.

- Igen, írok! Amint lehet, úgy lesz anyám! Ahogy akarja! - felelt a fiú megfeszülő arccal, hogy sírásra gördülő száját mosolyra feszítse.

- Ígérd meg, hogy túléled! - mondta most az asszony anyai szigorral, de reszkető hangon. - Ígérd meg, hogy emberként jössz haza! Ha apád még élne, ő is ezt mondaná. Nincs másom rajtad kívül.

Soha nem hallotta még anyját így beszélni, soha nem volt ennyi szava egy kérésben. És apját sem említette annak halála óta. És ahogy beszélt az asszony, a férjét néhány pillanatra visszaparancsolta az élők közé, hogy vele erősíthesse anyai akaratát.

- Ígérd meg, hogy valamiképp hazakeveredsz ebből…annyian túlélték - az anya egy gyors mozdulattal megtörölte a szemét, majd fiára szórta a tekintetét, hogy a pillanatokból egy se vesszék el.

Néhány perc alatt szétvált a tömeg. És az Idő, e lomha falánk állat, magába tömte az embereket, fuldokló torkokkal nyelt, elnyelte a katonákat, a pillanatokat, a kézfogásokat, öleléseket, könnyet, megszikkadt ajkakat, nedves tekinteteket, hangoskodó felsőbbrendűséget, szótlan alázatot.

A vonat elindult, az emberekből arcok, karok maradtak, aztán már azok sem, csak füst, és a vonat lassan elveszett a házak és a reggeli fények között. A csarnok lassan visszadobálta az embereket szakadt életük partjaira, a munkák és napok rongyai közé.

De az anya csak állt, mint valami nehéz és komor templomi faszent, mely siketen és vakon, méla áhítatban öregszik az oltár előtt. Majd lassan elindult, de akkorra már kiürült a csarnok. Az arca merev volt, szeme könnytelen; belülről sírt. 

Hetek teltek el, az ősz téllé fonnyadt. Sár és hideg lepte el az utcákat, a hegyek szelíd márványhomlokká nemesedtek, a behívók és a halálhírek napos vendégekké lettek a faluban. A boltok üresek voltak, s az emberek nemcsak a fronton koptak el, hanem az otthonukban is. Az asszony a kocsmába járt vásárolni, csempészett szappant, sót, cukrot, petróleumot.
És ahogy hetenként megjelent - megcsonkult emberek hallgattak a kegyelemből megtöltött kupák előtt, csendesen rezesedő arccal meredtek az ablakok tájképein túlra, melyek egy elveszett világ képeslapjai voltak.

Aztán jöttek a levelek, szép míves írással szerető sorok, melyekkel a fiú telehímezte az anyai szívet. S az asszony így élt, keveset evett és sokat dolgozott, de a napok sivárságából felemelte gyermekének léte, hogy él a fiú, jól van, talán haza is jöhet, talán túl is éli a háborút. Sok hírt hallott a győzelmekről, hogy nemsokára vége az öldöklésnek, hogy a halál elégtételével kiengesztelt világban élhetnek újra. Hisz' az asszony hat gyermekét temette el, csecsemőt, és sok beteges kis aprónépet, kiket elsodort mellőle a járvány, a tüdőbaj, a megkísértő szegénység. Majd nyár lett, megritkultak a hírek, de a remény hatalmas úr, az egekig dobálja a büszke elmét. Az asszony így élt, a remény tenyerébe hajtva a fejét, s teste így lakott jól a bölcs megelégedés kenyeréből.

Aztán jött az ősz mélabús aranyával, a napok rövidültek, s az asszony szinte alig evett valamit. Hetek teltek el úgy, hogy kétnaponként vett magához néhány falatot. Visszatért az Istenvágya, az oltalomkereső nagy imák fényébe menekült. Így élt.

De a fia meghalt egy októbervégi napon. A felrobbanó lőszerraktár tépte szét a testét. A robbanás után még két órát élt, hangos jajveszékelés közepette szenvedett ki. Ott földelték el a fronton a szétszakadt testet, ruhájából kifordítva, mezítláb. A hírt egy szomszédfalubeli vitte el.

- Merre lakik a Szőcs Imréné asszony? - kérdezett egy öreget egy katonás ruhájú ember.

- Amott, az a sárga ház, ottan, túnoldalt. Látod, ecsém? - kérdezett vissza az öreg.

A katona belenézett a bozontos szemöldök alól mélyfeketén ragyogó szemekbe. Aztán lehajtotta a fejét, majd újra felemelte.

 - Látom.

- Tán postát hoztál?

- Nem azt, bátyám. Csak az ingit. Ennyi maradt meg róla…

- No, akkor menj. Nem kell félned, az az asszony mán nem tiszta. Nincs mán világosság a fejiben.

Azzal istenáldást vetett az öreg, majd távolabb káromkodott a világra, borús, nehéz szavak ömöltek száján.

A katona is megindult. Megállt a ház előtt, sóhajtott, majd ment. Nem tudta megszokni a rossz hírek átadását, nem is evett már napok óta, hiszen más falvakban látták, hogy halállal van kibélelve feje, szíve és a köpenye. Rossz , elszaggatott naplókat cipelt, melyben elakadt sorok voltak a fiútól, férjtől, nehezen odavakart félelmek és vágyások.

Megállt újra, kopogtatásra emelte a kezét, majd az öklét leejtette. Aztán megemberelte magát, és bekopogott. Gyorsan szaladt a falig az ajtó, s beesett szemű, fehérhajú asszony állt előtte, félig lecsúszott fejkendővel.

- Adjon Isten, kedves. A fia ügyében gyöttem.

- A fiam? No, kerüljék mán beljebb!

 Megfogta az asszony a katona kezét, és behúzta a konyhába egy rozzant asztal elé. Széket húzott a férfi mögé.

- Üljön már le, no, üljön!

A katona elsápadó arccal ült le, közben gondosan kerülte az asszony tekintetét.

- Hadd kínáljam meg egy kis tavalyi vágásból! - mondta az asszony, és kereste a katona tekintetét.

- Köszönöm, ettem mán.

- No, egy kis avas szalonkám van, meg hozzá túró - azzal asszony a kredencről elővett egy kis kendőbe tekert fonnyadt szalonnát, és egy másik rongyba csavart sárgás színű túrót.

- Ne kéresse magát, egyék! - kérlelte az asszony az embert, az meg lassan tekergette a kendőt, majd nehézkes mozdulattal elővette a bicskáját.

Aztán visszahajtotta a kendőbe a szinte csonttá száradt szalonnát, majd felemelte a fejét, most találkozott az asszonyéval a tekintete. Lehajtotta ismét a fejét, súlyos kezével az asszony felé tolta a kendőt.

- A fia meghót! – mondta, azzal odaterített a fiú koszos és véres ingét, ahol az asszony vaskos göcsörtös ujjai támasztották az asztalt.

- No, az Isten áldja!

Gyors mozdulattal felállt a katona a székről, majd elindult az ajtó felé.

Az asszony mozdulatlanul ült, ezt az ember még látta, majd gyorsan kilépett a ház ajtaján, s már az utcára tért. Ott meggyorsította a lépteit, majd hirtelen megfordult.. Hallgatózott. Nem hallott semmit. Talán nem értette meg ez a szerencsétlen, hogy mi történt a fiával - gondolta, ezért visszasétált.

S abban a pillanatban, ahogy a félig nyílt ablakszárnyon belesett, összeakadt a tekintetük. Az asszony ott állt az ablak előtt, és meredten őt figyelte.

S akkor felsikoltott az asszony. Hosszan, a meggyötörtek minden rémületét egybefonva. A környező házak némák maradtak. Látták a lakók az idegen katonaembert, s tudták, miért jön. Tudták, hogy a veszteség megismétlődő dühe vonyítássá mérte ki a fájdalmat.  Az élet egyetlen igazsága a halál. Nincs más.

Az üvöltés egyre fojtottabbá, egyre fájdalmasabbá ernyedt. Aztán abbamaradt. Bentről tompa puffanás, majd robaj és csörömpölés hallatszott. A katona ordítva rohant végig a falun, a házak ablakai, nagy néma szemek, szomorún záródtak bús csendességgé.

S mikor kiért a faluból, leült az útszélre, és két repedezett, kemény tenyerébe süppesztette arcát.

Az asszonyra este nyitottak ajtót. Mécsessel a kezükben jöttek a falu minden részéről az emberek. Látták a testét az asztal alá zuhanva feküdni, a lóca kitört lábbal feküdt arrébb, s mellette összetört üveg darabjainak csillogása égett ezernyi fénycseppként.

A nő kimeredt szemei a mennyezetet bámulták. Teste még élt, de emberré már csak a túlvilág szentelhette.

Szőnyi István: Anyaság 1928

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007