2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Buszon
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


A férfi elnézett a messzeségbe. Az ég és a föld ölelkezésébe.

Kora tavaszi nap volt, de még a tél kísértett a tájon.
Az út melletti fák lombtalanul álltak, s alattuk sár és hó habosodott a feketévé szegényedett földön.
Az országúton piszkos falú autóbusz haladt konokul előre. Már elhagyta a sápadt, külvárosi házak komor csordáját, s mint valami beteg állat, úgy vánszorgott előre.
Egy férfi visszafordult kilencéves forma kisgyermekéhez. Nézte a bámészkodó kisfiú okos gyermekarcát.
- Jól vagy? – kérdezte, majd megsimogatta a fiú szép fejét.
- Jól, apa. Miért ne lennék jól? – felelte a gyermek, s megvillant kerek, fekete szeme.
- Csak úgy kérdeztem – mondta a férfi, de egyszerre kiürültek bensőjéből a szavak.
A busz váratlanul megállt. Néhányan leszálltak. Majd mások szálltak fel árnyékos mély szemekkel, s még orrukban hordták a kora tavasz fanyar illatát.
De itt fenn az olaj és az elhasznált emberek bűze feszült embernek, üvegnek, fémnek. A frissen jövők megálltak a székek közt, s komor tekintettel bámultak ki a piszkos ablakon.
Mennyire szimbolikus mindez, gondolta a férfi, ahogy a feljövőket és az elmenőket figyelte. Majd a visszatükröződő arcát nézte az ablak sárral horzsolt tükrében.
Levette a kalapját, aztán hátrafésülte a haját. A fekete kalap mintha megpihent volna a kezén. Maga mellé tette a kopott posztófejfedőt, s hosszan elnézte a csupasz karját, az elernyedő ereket,  a kézfején végigfutó csatornák lassú lüktetését.
- Nem lesz semmi baj – mondta a férfi, s végigsimította gyermekének gyenge homlokát. – Remélem, nem félsz – tette hozzá.
- Nem, dehogy. Nincs semmi bajom, apuka – felelte a kisfiú csilingelő kisgyermekhangon.
- Akkor minden rendben – válaszolt a férfi, és hatalmas, férfias kezét rátette a gyermek szépségesen apró kezére.
A kisfiú újra elmosolyodott, s megpihent a fátyolos tekintetű nagy szempár halk ölelésében. A férfi elfordult, mintha tekintetét ki akarná menekíteni a táj végtelenül ábrándos nyugalmába.
 A kisfiú néhány másodpercig nézte az apját, majd ő is visszafordult, hogy nézhesse a fák fölé növő alkonyt.

- A főorvos úr megérkezett már? – kérdezte a férfi izgatott hangon.
- Igen, itt van. Foglaljon helyet, mindjárt törődik magával is.
- Köszönöm – mondta alig hallhatóan, majd megroggyant testtartásából ismét felemelkedett. - De én nem vizsgálatra várok. A leleteim…
- Tudom, a leletek – mondta a fehér köpenyes asszisztens.
- Várjon nyugodtan!
- Igen, nyugodtan – felelte a férfi, majd visszaült a padra.
Most ijedtségféle érzése bántotta, hogy ezek között az emberek között ostobának és gyávának tűnik.
Percek teltek el, emberek suhantak el előtte, de ő csak maga elé nézett. A fiára gondolt, akit a fogászaton hagyott. A fia kérte, hogy ne menjen most oda.
Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna bemenni. És hagyni a leleteket. Ki vinné el azokat? A betegség elől pedig úgysem futhat el. Hűséges társ és komor úr. De miért lenne beteg? Hiszen csak negyvenhat éves. Ilyenkor a fájdalom természetes. Van és kész, ez az élet terhe.

 - Telekdi úr?
 - Igen. Én vagyok – emelkedett föl a rozoga, kórházi padról.
 - Kérem, jöjjön be a szobámba!
 - Megyek. Megyek már – suttogta a férfi és a hosszú léptű orvos után ügetett.
 Most szembeálltak egymással. Másodpercekig méregették egymást. Majd az orvos egy vékony borítékra helyezte szétnyíló ujjait.
 - Foglaljon helyet!
 - Nem, köszönöm. Eleget ültem ma…
- Kérem! - mondta az orvos, majd egy pillanatra kinézett az ablakon.
Nehéz, göcsörtös ágak hajladoztak csendes reménytelenségben odakint.
 - Meghoztam a leleteit…
 - Igen. A leletek – ismételte halk ijedelemmel a hangjában.
Ezt a szót olyan ijesztőnek érezte, pedig tudta, hogy ez a szó szép, hiszen benne van a lét, az élet és még azt is kihallotta belőle, hogy lehet. Lehet akarni, vágyni, élni.
- És mi a kilátás?
 - Semmiképpen nem nagyon távoli.
 - Nem távoli – ismételte a férfi, de nem érezte a szavak súlyát.
 - Sajnálom.
 - Sajnálja?
 - Igen, sajnálom. Maga még fiatal – felelte az orvos, s a férfi meglátta a színlelés  súlyos akaratát.
- Fiatal? Én? Már ötven felé hajlok.
Az orvos türelmesen hallgatta a lassan elmorgott szavakat.
- Nem az életről beszélek. A halálhoz még…
Az óra halk lüktetéssel kattogott a falon. A férfi egy ideig nézte a mutató egykedvű járását, majd az orvos felé fordult.
- Mennyi?
- Ha vigyáz, akkor félév. De általában gyorsabb. A gyógyszerek adnak némi haladékot. Talán sokat is…
 - Sokat! – nevette el magát a férfi, de elhervadt a nevetés az arcán, ahogy meglátta a főorvos szemüveglencséjén önnönmaga szánalmas képét.
 - Tudom, hogy nehéz ez magának…
 - Tudja? Talán tudja. Sok ilyen szerencsétlent látott már.
Most az orvos ismételte meg a férfi szavait:
 - Sokat.
 - Most mitévő legyek?
 - Rendezze az életét. A többi a kórház dolga.
 - Meg a…
 Majdnem kimondta, hogy a papé és azé, aki rendezi a temetést. De mégsem tette.
 Hallgatott. Hallgatott az orvos is vele.
 - Minden benne van az anyagába. Beutalók, terápiák. Minden…
Újból csend zuhant rájuk. Csak a kinti nyüzsgés tompa moraja szivárgott be az ajtó résein.
 - Akkor minden jót! – mondta a férfi
 - Magának is – válaszolt a fehér köpenyes alak, és kezet nyújtott.
A falak fehérek voltak, a köpeny, s még ez a kéz is. Érezte, hogy a saját sápadtsága is átlényegült semmitmondó fehérséggé, melytől hirtelen iszonyodni kezdett.
Már indult, mikor az orvos utána kiáltott:
 - Ezeket itt ne hagyja!
 - Igen. A leleteim.
Megnehezült a nevetés a szájában.  Krákogássá vastagodtak a torkában a hangok. A leletei mindig utána követelik magukat. Mindenki csak annyit mond, hogy ezeket itt ne hagyja. Még maga magának is.
Az orvos szikár részvéttel szólt utána:
 - Minden benne van.
 - Hát persze – azzal elindult a férfi az ajtó felé.
A kilincs megremegett a kezében. Olyan óvatosan nyitotta és csukta az ajtót, mintha egy szentély ajtaján lépett volna át a benti valóságból a kinti valóságába. Kint nehezebb volt. Ez az a szabadság, amiből menekülni akar minden szerencsétlen flótás.
Aztán megroggyanó lábakkal végigvonszolta magát a folyosón.
A minden szón gondolkodott, hogy mit jelent a minden. Hogy minden benne van a borítékban? Hisz’ csak a betegsége van benne. De hol van belőle a negyvenhat év? Az évei… A gyermek, a szerelem, az ég és az Isten.
- Mit jelent a minden? – vallatta önmagát.
Aztán megállt, és a zsebkendőjével megtörölte a homlokát.
- Rosszul van? – kérdezte meg egy fiatal nővér. Szép arcú, szép szemű lány volt.
Hiszen ez sincs benne a leletekben. A szépség. És a múlás, az idő sem. Az idő, mely felőrli ezt a szépséget is.
 - Teljesen jól vagyok. Higgye el, nincs semmi bajom!
 - Üljön le, kérem!
 - Nem, mennem kell a gyerekért.
 - Hol van a kisfia... Fiú?
 - Igen az.
 - Most hol van a kisfiú?
 Egy pillanatra belenézett ebbe a kellemes lányarcba. Erőt akart belőle meríteni, de a szelíd vonások lomha vonalakká estek szét a szeme előtt.
 - A fogszabályzáson.
 - Elkísérem…
 - Ne! Nem szeretném…
 - Maga tudja – mondta nővér aggodalmaskodó hangon.
 - Köszönöm a kedvességét! – felelte a férfi hálásan.
Jó volt itt ülnie, s nem folytatni az életet. Megállni, s önmagát szemlélni. Megpihent a halk mozdulatlanságban. Megállította az időt. Kettéhasadt előtte a világa. Volt a negyvenhat év, és most ez. Amiről már úgy gondolkodott, hogy ami „maradt”.
-  Arra van a fogászat – mondta a fiatal lány, majd ellépett mellőle.
Egy pillanat alatt ez is csak egy fehér folttá lett az alkonyi fények szelíd impressziójában.
 Elfordult a folyosón. Nézte az arcokat, a betegeket.
Hirtelen nyílt ki az ajtó. Ismerős alak lépett elé. Keskeny váll, törékeny termet, formás gyerekfej. A kisfia.
 - Apa, régóta itt vagy?
 - Egy kicsit soká elmaradtál – válaszolta a férfi, s meglepődött, hogy a hangja mennyire nyugodt.
 - Igen, de már nem kell hordanom a szabályozót! – mondta a kisfiú, és szétgurult arcán az a nevetés, melyről a férfinek a mindenség szent szava jutott az eszébe.
Ez a minden – gondolta, ahogy magához ölelte a törékeny gyermektestet.
- Jól vagy, apa?
- Miért kérdezed?
 - Olyan furcsa az arcod – mondta a kisfiú.

A busz rángatózva haladt előre; kerekei krákogva köpködték az út sarát. A férfi elnézett a messzeségbe. Az ég és a föld ölelkezésébe. A felhők véresen és lucskosan a távoli hegyek nyakába folytak. A másik oldalon már alig derengett.
Fél óra is eltelt, s mindketten hallgattak. A gyermek és a felnőtt.
- Kérdezhetek tőled valamit? – szólalt meg a férfi, ahogy hirtelen a gyermekére nézett.
Olyan aprónak tűnt előtte, ahogy az első esti fények lecsorogtak az arcáról.
- Persze! Mindent! Bármit! – mondta a kisfiú megzavarodva egy pillanatra.
- Mindent – mondta a férfi, majd magához ölelte a gyermekét.
Hiszen itt a minden előtte, a karjaiban. A többi nem számít, gondolta, ahogy beletúrt a gyermek hajába.
Esetlenül maga felé húzta a kisfiát, akinek mindkét apró és vézna karja a férfi nyakára kulcsolódott.
Az apa a másik kezével benyúlt a zsebébe. Az ujjai a borítéknak ütköztek. Arra gondolt, hogy jó lett volna most néhány cukorka. Ahogy a régi időkben, mikor mindig hozott a gyermekének valamit.
- Várod már a húsvétot? Igaz? – nevette el magát a férfi, s hosszan bámulta a mindenségét.
Esteledett…
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007