2025. február 14. péntek,
Bálint, Valentin napja.
Kalendárium

Február (régiesen Februárius, ősi magyar nevén Jégbontó hava) az év második hónapja a Gergely-naptárban, szabályos években 28 napos, szökőévekben pedig 29 napos. Háromszor fordult elő a történelemben február 30-a. A 18. századi nyelvújítók a februárt az enyheges névre keresztelték át. A népi kalendáriumban böjt előhava (vagy másképpen böjtelő hava) néven szerepel.

...

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

Szent Bálint napján tartják főleg az angolszász országokban a Bálint-nap (angolul Valentine's Day...

Az Úr tanítványai közé tartozott, és követte Jézust "János keresztségétol fogva egészen mennybevétele napjáig". Sorshúzással választották az apostolok közé, Júdás helyébe, hogy "velük együtt tanúskodjék Krisztus föltámadásáról". Az apostolok szétszéledése után a hagyomány szerint Etiópiában hirdette az evangéliumot. Alexandriai Kelemen õrizte meg egy mondását: "Gyöngítsd önmegtagadással testedet, hogy a lélek a Megfeszítettnek szolgálhasson." Vértanúságot szenvedett Krisztusért. Szent Ilona császárnõ az apostol ereklyéinek egy részét Rómába, másik részét Trierbe vitette. (Hankovszky Miklós)...

Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Buszon
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


A férfi elnézett a messzeségbe. Az ég és a föld ölelkezésébe.

Kora tavaszi nap volt, de még a tél kísértett a tájon.
Az út melletti fák lombtalanul álltak, s alattuk sár és hó habosodott a feketévé szegényedett földön.
Az országúton piszkos falú autóbusz haladt konokul előre. Már elhagyta a sápadt, külvárosi házak komor csordáját, s mint valami beteg állat, úgy vánszorgott előre.
Egy férfi visszafordult kilencéves forma kisgyermekéhez. Nézte a bámészkodó kisfiú okos gyermekarcát.
- Jól vagy? – kérdezte, majd megsimogatta a fiú szép fejét.
- Jól, apa. Miért ne lennék jól? – felelte a gyermek, s megvillant kerek, fekete szeme.
- Csak úgy kérdeztem – mondta a férfi, de egyszerre kiürültek bensőjéből a szavak.
A busz váratlanul megállt. Néhányan leszálltak. Majd mások szálltak fel árnyékos mély szemekkel, s még orrukban hordták a kora tavasz fanyar illatát.
De itt fenn az olaj és az elhasznált emberek bűze feszült embernek, üvegnek, fémnek. A frissen jövők megálltak a székek közt, s komor tekintettel bámultak ki a piszkos ablakon.
Mennyire szimbolikus mindez, gondolta a férfi, ahogy a feljövőket és az elmenőket figyelte. Majd a visszatükröződő arcát nézte az ablak sárral horzsolt tükrében.
Levette a kalapját, aztán hátrafésülte a haját. A fekete kalap mintha megpihent volna a kezén. Maga mellé tette a kopott posztófejfedőt, s hosszan elnézte a csupasz karját, az elernyedő ereket,  a kézfején végigfutó csatornák lassú lüktetését.
- Nem lesz semmi baj – mondta a férfi, s végigsimította gyermekének gyenge homlokát. – Remélem, nem félsz – tette hozzá.
- Nem, dehogy. Nincs semmi bajom, apuka – felelte a kisfiú csilingelő kisgyermekhangon.
- Akkor minden rendben – válaszolt a férfi, és hatalmas, férfias kezét rátette a gyermek szépségesen apró kezére.
A kisfiú újra elmosolyodott, s megpihent a fátyolos tekintetű nagy szempár halk ölelésében. A férfi elfordult, mintha tekintetét ki akarná menekíteni a táj végtelenül ábrándos nyugalmába.
 A kisfiú néhány másodpercig nézte az apját, majd ő is visszafordult, hogy nézhesse a fák fölé növő alkonyt.

- A főorvos úr megérkezett már? – kérdezte a férfi izgatott hangon.
- Igen, itt van. Foglaljon helyet, mindjárt törődik magával is.
- Köszönöm – mondta alig hallhatóan, majd megroggyant testtartásából ismét felemelkedett. - De én nem vizsgálatra várok. A leleteim…
- Tudom, a leletek – mondta a fehér köpenyes asszisztens.
- Várjon nyugodtan!
- Igen, nyugodtan – felelte a férfi, majd visszaült a padra.
Most ijedtségféle érzése bántotta, hogy ezek között az emberek között ostobának és gyávának tűnik.
Percek teltek el, emberek suhantak el előtte, de ő csak maga elé nézett. A fiára gondolt, akit a fogászaton hagyott. A fia kérte, hogy ne menjen most oda.
Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna bemenni. És hagyni a leleteket. Ki vinné el azokat? A betegség elől pedig úgysem futhat el. Hűséges társ és komor úr. De miért lenne beteg? Hiszen csak negyvenhat éves. Ilyenkor a fájdalom természetes. Van és kész, ez az élet terhe.

 - Telekdi úr?
 - Igen. Én vagyok – emelkedett föl a rozoga, kórházi padról.
 - Kérem, jöjjön be a szobámba!
 - Megyek. Megyek már – suttogta a férfi és a hosszú léptű orvos után ügetett.
 Most szembeálltak egymással. Másodpercekig méregették egymást. Majd az orvos egy vékony borítékra helyezte szétnyíló ujjait.
 - Foglaljon helyet!
 - Nem, köszönöm. Eleget ültem ma…
- Kérem! - mondta az orvos, majd egy pillanatra kinézett az ablakon.
Nehéz, göcsörtös ágak hajladoztak csendes reménytelenségben odakint.
 - Meghoztam a leleteit…
 - Igen. A leletek – ismételte halk ijedelemmel a hangjában.
Ezt a szót olyan ijesztőnek érezte, pedig tudta, hogy ez a szó szép, hiszen benne van a lét, az élet és még azt is kihallotta belőle, hogy lehet. Lehet akarni, vágyni, élni.
- És mi a kilátás?
 - Semmiképpen nem nagyon távoli.
 - Nem távoli – ismételte a férfi, de nem érezte a szavak súlyát.
 - Sajnálom.
 - Sajnálja?
 - Igen, sajnálom. Maga még fiatal – felelte az orvos, s a férfi meglátta a színlelés  súlyos akaratát.
- Fiatal? Én? Már ötven felé hajlok.
Az orvos türelmesen hallgatta a lassan elmorgott szavakat.
- Nem az életről beszélek. A halálhoz még…
Az óra halk lüktetéssel kattogott a falon. A férfi egy ideig nézte a mutató egykedvű járását, majd az orvos felé fordult.
- Mennyi?
- Ha vigyáz, akkor félév. De általában gyorsabb. A gyógyszerek adnak némi haladékot. Talán sokat is…
 - Sokat! – nevette el magát a férfi, de elhervadt a nevetés az arcán, ahogy meglátta a főorvos szemüveglencséjén önnönmaga szánalmas képét.
 - Tudom, hogy nehéz ez magának…
 - Tudja? Talán tudja. Sok ilyen szerencsétlent látott már.
Most az orvos ismételte meg a férfi szavait:
 - Sokat.
 - Most mitévő legyek?
 - Rendezze az életét. A többi a kórház dolga.
 - Meg a…
 Majdnem kimondta, hogy a papé és azé, aki rendezi a temetést. De mégsem tette.
 Hallgatott. Hallgatott az orvos is vele.
 - Minden benne van az anyagába. Beutalók, terápiák. Minden…
Újból csend zuhant rájuk. Csak a kinti nyüzsgés tompa moraja szivárgott be az ajtó résein.
 - Akkor minden jót! – mondta a férfi
 - Magának is – válaszolt a fehér köpenyes alak, és kezet nyújtott.
A falak fehérek voltak, a köpeny, s még ez a kéz is. Érezte, hogy a saját sápadtsága is átlényegült semmitmondó fehérséggé, melytől hirtelen iszonyodni kezdett.
Már indult, mikor az orvos utána kiáltott:
 - Ezeket itt ne hagyja!
 - Igen. A leleteim.
Megnehezült a nevetés a szájában.  Krákogássá vastagodtak a torkában a hangok. A leletei mindig utána követelik magukat. Mindenki csak annyit mond, hogy ezeket itt ne hagyja. Még maga magának is.
Az orvos szikár részvéttel szólt utána:
 - Minden benne van.
 - Hát persze – azzal elindult a férfi az ajtó felé.
A kilincs megremegett a kezében. Olyan óvatosan nyitotta és csukta az ajtót, mintha egy szentély ajtaján lépett volna át a benti valóságból a kinti valóságába. Kint nehezebb volt. Ez az a szabadság, amiből menekülni akar minden szerencsétlen flótás.
Aztán megroggyanó lábakkal végigvonszolta magát a folyosón.
A minden szón gondolkodott, hogy mit jelent a minden. Hogy minden benne van a borítékban? Hisz’ csak a betegsége van benne. De hol van belőle a negyvenhat év? Az évei… A gyermek, a szerelem, az ég és az Isten.
- Mit jelent a minden? – vallatta önmagát.
Aztán megállt, és a zsebkendőjével megtörölte a homlokát.
- Rosszul van? – kérdezte meg egy fiatal nővér. Szép arcú, szép szemű lány volt.
Hiszen ez sincs benne a leletekben. A szépség. És a múlás, az idő sem. Az idő, mely felőrli ezt a szépséget is.
 - Teljesen jól vagyok. Higgye el, nincs semmi bajom!
 - Üljön le, kérem!
 - Nem, mennem kell a gyerekért.
 - Hol van a kisfia... Fiú?
 - Igen az.
 - Most hol van a kisfiú?
 Egy pillanatra belenézett ebbe a kellemes lányarcba. Erőt akart belőle meríteni, de a szelíd vonások lomha vonalakká estek szét a szeme előtt.
 - A fogszabályzáson.
 - Elkísérem…
 - Ne! Nem szeretném…
 - Maga tudja – mondta nővér aggodalmaskodó hangon.
 - Köszönöm a kedvességét! – felelte a férfi hálásan.
Jó volt itt ülnie, s nem folytatni az életet. Megállni, s önmagát szemlélni. Megpihent a halk mozdulatlanságban. Megállította az időt. Kettéhasadt előtte a világa. Volt a negyvenhat év, és most ez. Amiről már úgy gondolkodott, hogy ami „maradt”.
-  Arra van a fogászat – mondta a fiatal lány, majd ellépett mellőle.
Egy pillanat alatt ez is csak egy fehér folttá lett az alkonyi fények szelíd impressziójában.
 Elfordult a folyosón. Nézte az arcokat, a betegeket.
Hirtelen nyílt ki az ajtó. Ismerős alak lépett elé. Keskeny váll, törékeny termet, formás gyerekfej. A kisfia.
 - Apa, régóta itt vagy?
 - Egy kicsit soká elmaradtál – válaszolta a férfi, s meglepődött, hogy a hangja mennyire nyugodt.
 - Igen, de már nem kell hordanom a szabályozót! – mondta a kisfiú, és szétgurult arcán az a nevetés, melyről a férfinek a mindenség szent szava jutott az eszébe.
Ez a minden – gondolta, ahogy magához ölelte a törékeny gyermektestet.
- Jól vagy, apa?
- Miért kérdezed?
 - Olyan furcsa az arcod – mondta a kisfiú.

A busz rángatózva haladt előre; kerekei krákogva köpködték az út sarát. A férfi elnézett a messzeségbe. Az ég és a föld ölelkezésébe. A felhők véresen és lucskosan a távoli hegyek nyakába folytak. A másik oldalon már alig derengett.
Fél óra is eltelt, s mindketten hallgattak. A gyermek és a felnőtt.
- Kérdezhetek tőled valamit? – szólalt meg a férfi, ahogy hirtelen a gyermekére nézett.
Olyan aprónak tűnt előtte, ahogy az első esti fények lecsorogtak az arcáról.
- Persze! Mindent! Bármit! – mondta a kisfiú megzavarodva egy pillanatra.
- Mindent – mondta a férfi, majd magához ölelte a gyermekét.
Hiszen itt a minden előtte, a karjaiban. A többi nem számít, gondolta, ahogy beletúrt a gyermek hajába.
Esetlenül maga felé húzta a kisfiát, akinek mindkét apró és vézna karja a férfi nyakára kulcsolódott.
Az apa a másik kezével benyúlt a zsebébe. Az ujjai a borítéknak ütköztek. Arra gondolt, hogy jó lett volna most néhány cukorka. Ahogy a régi időkben, mikor mindig hozott a gyermekének valamit.
- Várod már a húsvétot? Igaz? – nevette el magát a férfi, s hosszan bámulta a mindenségét.
Esteledett…
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007