2022. július 4. hétfő,
Ulrik napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Napló Izabelhez 3.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Másnap egy üzenet várt, mikor kerestem.
- Ugye, te vagy a... – kérdezte a szobatársnője.
Barna hajú, fekete szemű lány volt, s nagyon csinos.
- Igen, persze – válaszoltam dadogva.
- Izabel írt neked. Ne ijedj meg, haza kellett utaznia!
Zavartan kitámolyogtam a kollégium elé. Ott leültem egy padra. Felbontottam az összehajtott kis levelét.

Kedves, bocsáss meg, hogy nem szóltam, de nem tudtam vagy nem akartam itt maradni. Nagy most a zűrzavar. Bennem is. Ilyenkor otthon a helyem. Illetve nem itt van. Tegnap nagyon kiszolgáltatott voltam. És nekem... de ezt majd szóban.

I.

Soha nem szerettem a talányos mondatokat, a félbehagyott sorokat. Talán azért, mert én is félbehagyott sorsú senki voltam. Most mégis bosszantott minden. Mit számítottam akkor, amikor a hírek szerint tegnap harcok dúltak, s néhányan meg is haltak.
Az egyetem nem érdekelt, tudtam, hogy felbolydult az is. A rádió fasisztázott, s az utcákon tankok ácsorogtak. Láttam néhány barikádot, de a fejem tele volt izzó-kavargó gondolatokkal.
- Hát te itt? Jó hogy jöttél...
Lányi volt az.
- És te, öregem... Mit keresel itt?– vetettem oda neki.
- Háború van... öregem. – A gúnytól elnehezült a szó a szájában. Kioktató lett és számonkérő. - Neked is itt a helyed.
- Nem érdekel a háborúd. Éppen haza indulok, aztán leutazom vidékre.
- Most? Hiszen a körúton fel sem száradt a vér, te pedig most akarsz elszökni?
- Elszökni? Nem, nincs szó ilyesmiről.
- Hát akkor miről van szó? Tele van orosszal a város, van vagy két tucat barikád. De igazad van. Vigyázd a bölcsész feneked és a pénzzel kibélelt életed!
- Nekem ne prédikálj a dolgok helyességéről. Ez egy átverés.
- Átverés? – hosszan megnyújtja a szót, különösen az á-t.
- Értsd úgy, ahogy akarod!
- Itt a hazád sorsa fog eldőlni! Emberek halnak, te pedig lesajnálod azokat, akik miattad... Pedig nem vagy ostoba. És gyávának sem nézel ki.
- Legyek mindkettő, akkor sem érdekel.
- Idefigyelj! – megfogja a kabátomat, s magához húz. – Te az egyik legokosabb vagy az egyetemen. Pontosan neked kell értened, hogy ez mennyire...
- Nemes? – kérdezek vissza most én is a gúny sűrű és mocskos hangsúlyával.
- Nem számítanak a szavak. Hősies, bátor, hazafias... Egyre megy. Maradj itt, kellenek a jó barátok, okos és értelmes emberek!
- Ha van eszed, itt hagyod ezt az egészet – mondom most inkább szomorún. – Nem kell itt maradnod. Szerinted hány percet adnak nektek az orosz tankok? Láttam vagy ötvenet.
- Tudod, hogy nem ez számít...
- Akkor mi számít? – kérdezek vissza.
Látom, hogy elbizonytalanítottam. Keresi a szavakat. Nem érdekel a válasza.
Szó nélkül otthagytam.
A villamosok alig jártak, néha egy-egy ment. Az elsőre felszálltam, hogy a Nyugatihoz kimenjek.
A hídfőnél újabb tankok, a kisebb utcák üresek voltak, a parkok viszont megteltek emberekkel. Szerda reggel volt, s a villamosok is óráként jöttek. Összesen egyet láttam, az is olyan volt, mintha vonszolná magát. Félelem és óvatosság remegett még a levegőben is.
Aztán megállították a miénket.
- Szálljanak le! – szólt egy ávós, mögötte két rendőr. – Maga is!
Lent teherautó és egy teherautónyi katona.
- Hova megy? – kérdezte tőlem az előbbi.
- A Nyugatiba.
- Most nem fog elutazni.
- De fontos...
- Most nem fog elutazni! Nem érti! – köpködi az arcomba.
- De, értem.
- Arra induljon vissza, arra biztonságos!
Kóvályogva kísértek a pesti utcákon. A város, mint valami megbénított szörnyeteg, tehetetlenül vergődik...

Fél órája olvasgatom a szöveget. Vannak oldalak, melyeket nehezen betűzök, másokat alig értek. Egy lap félbeszakadva, rajta szavak, legtöbbje olvashatatlan. Most, ahogy visszalapozok a naplóban, látom, hogy tizenhét oldal hiányzik. A nyolcadik oldalig jutottam, s most huszonötödik következik. Csak később tudtam meg, hogy tizenhét lapnyi világtörténelem hiányzik. Azt is megtudtam, hogy szándékosan tépte ki valaki ezeket a lapokat.

November vége volt. Visszatértem az egyetemre.
Az emberek megváltoztak. Tettetett nyugalom ül a homlokokon. A szájak bezáródtak vagy bezárták azokat. Az egykor zajos folyosók most idegesen konganak.
Vannak, akik eltűntek, mások kompromittálódtak. A meghaltakról nem illik, az eltávolítottakról nem szabad beszélni. A közönynek is van színe. Nem szürke, hanem kék, mint a vénemberek kezén az erek. És kegyelet nélkül lüktet az arcokon, a szemhéjakban, az ujjak dobolásán, az ajkak remegésén, a megrendült emberek homlokán.
Azt mondják, hogy a Lányi meghalt. Mások azt terjesztik, hogy megszökött.

Izabelt nem láttam már két hete.
Ádvent.
A szobájában más lakik. Új lány, ismeretlen arc. Még egy hét, s Izabel helyett is más valaki költözik be oda.
Megállok a társalgóban. Egy hónapja voltam vele, itt beszélgettünk. Milyen is volt? Egyszerűen öltözködött. Az álla, a füle, az orra és a szemöldöke... Mind csupa tökéletes vonal. A szeme... Nem találom sehol azt a színt.
Még néhányszor visszajöttem ide. Kísértetek járják ezt a helyet. Néha látni vélem egy pillanatra. Ahogy becsukja az ablakot. Vagy ahogy ijedten hozzám lép.
- Ez a tied! Azt mondta valaki, hogy ma is bejössz. Ezt keresed... Nemde?
Egyetemista lány áll előttem. Átlagos, egyszerű és óvatoskodó. Az Henri Bremond-fordításom van a kezében.
- Igen, az enyém volt valamikor – hebegem.
- A neved rajta van – mondja komolyan.
- Honnan került elő?
- A régi lány hagyta itt. Vagy tőle maradt itt.
- Hol van most a régi lány? – csattanok fel váratlanul.
- Nem tudom. Nincs itt és kész.
Azzal magamra hagy. Az ajtóból még visszanéz. Hosszan bámulok arra. Hátha Izabel kilép rajta, s felém mosolyogja, hogy folytassuk az Henri Bremond-cikket. „Te annyi félrefordítást írtál ide. Ez az ige nem ezt jelenti. Ima és költészet... Ha elolvastad volna" Hallom a nevetését. Olyan lágy és finom
Ajtó csapódik be. Összerezzenek. Az utcák hidegek. Nagy halottasháznak tűnnek. Talán azok is.

Elmúlt a karácsony. A vizsgáimat letettem, hamarabb, mint kellett, s rosszabbul is. Valami tétova nemtörődömség ül rajtam, mint valami átok. Szigorú őr, én pedig alázatos fegyence vagyok.
Soha nem láttam ennyi megkeseredett embert a templomban. És soha embert sem. Mindenki vigaszt keres.

A napló a következő oldalakon megváltozik. Néhánysornyi bejegyzések egészen a 130. oldalig. És az összes oldal áthúzva. Látszik, valaki nem törődött az idővel. Ezzel a résnyivel, melyen kikukucskál a boldogtalanság. Túl szabályos a vonal, egyforma a tinta, csak a mozdulat válik türelmetlenebbé és kíméletlenebbé. Több lap is kilyukadt, elrepedt. Lapozgatok, s elsuhant előttem a hatvanas, majd a hetvenes évek.
Aztán hallom, hogy szólongatnak. A nagyapám az.
Tolvajként kerülök ki a kamrából a ház mögé...

Zsong az este. Sűrű és fekete ciripelés kövéredik a határra. Minden bokor egy moccanás, minden lomb - remegés.
A napló az asztalomon. Rajta két kis könyv hever. Csak meg ne lássa az apám!
Köröttem mindenki alszik.
Nem tudok elaludni. Egész délelőtt olvastam és képzelődtem, s most bennem van a pesti utcákon a rohanás, rajtam dübörögnek a lánctalpak, a fejembe sikítanak a puskalövések. Önnön gyermekségem lázad fel a testem ellen.
Kilopódzom a nyári konyhába. Elhúzom a függönyt, gyertyát gyújtok. Vén konyha megereszkedett ajtóval, meggörnyed bútorokkal. Ha meghalnak, akik itt laknak, itt minden eltűnik. Apám beszélt erről.
Most pedig a napló beszél... Átfutom a régi éveket, több mint két évtized. Semmitmondó bejegyzések százai.
Aztán eltűnik az áthúzás, a napló újra élni kezd.

Ősz volt, késő októberi nap. Mint az a régi. Hideg, jégszakállas éjszakák után ragyogó, de hűvös nappalok jöttek.
Ma kaptam fizetésemelést a vén antikváriustól. Öreg, tisztességes ember. Az öregség megtisztította és elgyengítette.
Még azt is mondta, hogy válasszak magamnak néhány könyvet. Kívülről tudtam, hogy mely polcokon milyen könyvek vannak. Most mégis fontoskodva bámultam, mint gyermek, aki éhesen körbeszagolja a cukrászdát. Minden ajtónyitásra felkaptam a fejem. Előbb egy öreg jött be, majd ketten kimentek. Aztán apa és fia, majd két diákféle. Aztán egy nő két gyermekkel.
Megtörölgettem néhány ósdi könyvet, évek óta ott terpeszkedtek.
Két kisgyermek szalad el mellettem. Felnézek, az öreg maga elé bámul. Régebben ráförmedt a gyerekekre. Ma már észre sem veszi őket.
Nézegetem a franciákat. Kevés eredeti nyelvű van. Néhány Verlaine, Mauriac, néhány modern, egy szakadozott Brunetiere-tanulmánykötet. Kövér, elhízott könyv.
- Kérem, segítene? – szól rám egy női hang.
- Tessék parancsolni! – mondom, s magam is meglepődöm a szavaimon. Mennyire antik darab vagyok én is a sok régiség között.
- Régi kiadású gyermekkönyvet keresek – feleli a nő, s zavarbaejtőn ismerős mosollyal néz rám.
- Jöjjön velem! Arra, hátul! – válaszolom, s elindulok a hátsó falhoz.
Egy pillanatra összerázkódik. Majd engedelmesen követ. Néhány perc, és szólongatja a gyermekeit.
Nem néz rám, úgy mondja:
- Köszönöm, most már egyedül is elboldogulok.
- Értem... Szóljon, ha szüksége lesz rám! – felelem, s megint elcsodálkozom, mennyire én is az egyik bútora vagyok az öreg falaknak.
Nem válaszol, hanem belemélyed a könyvek nézegetésébe.
Egy pillanatig tétovázom. A sok öregember vagy diák után szinte rám kiabál a szépsége. Visszafordulok. Háttal áll nekem. Karcsú, formás lábából valamit enged látni a kabátja is.
Mi dolgom lehet vele?
Nem ismerem, pedig ismerős ez a szépség. Valakit megszólítok. Elutasít. Újabb emberhez lépek. Int, hogy nem kér a segítségemből. Közben a nőt bámulom.
Óvatos minden mozdulata. Zavartan néz körbe, majd hátra. Behúzódom egy szekrény mögé.
Kezében könyv, sietős lépésekkel indul a pénztárhoz. Közben egy pillanatra oldalra néz. Aztán a vén antikváriussal kezd beszélgetni. Gyorsan fizet, minden mozdulata kapkodó. Az egyik kisgyermek belékapaszkodik a karjába. Ő már nagyobbacska. A kisebbiknek óvón fogja a kezét. Elindul a kijárat felé. Apró csilingelés, s csak a bejárati ajtó felett reszkető kis harang jelezte, hogy itt volt.
Talán egy perc telik el.
- Hiszen őt ismerem...
Ez villant át rajtam. És már egy perc eltelt! Hatvan lépést is megtehetett bármelyik irányban. A szorongás a legjobb kifejezés, amit akkor éreztem. Talán soha nem látom újra! Hiszen miattam futott el, én pedig miatta futok utána...
Az ajtóban valakit majdnem fellöktem.
- Bocsánat! - kiáltom utána.
A hideg levegő arcomba csap, a napfény elvakít. Keresem őt. Aztán meglátom. Nem messze állt meg innen. Éppen a gyermekeit ülteti az autójába. Csak ők vannak. Hárman.
- Izabel?
Zavartan fordul meg.
- Tudom, hogy megismertél, s már én is Téged...
- Igen, megismertelek. Féltem, hogy te is.
- És ezért menekülsz.
- Nem Tőled.
- Hát kitől?
- Nem valakitől. Valamitől, ami rég volt és elmúlt.
Aztán a gyerekekhez szól:
- Csukjátok be az ajtót! Én még beszélek a bácsival.
A gyerekek engedelmesek, s bár az egyikük hosszan megbámul. Még hallom az autóból a puhán csicsergő gyermekkíváncsiságot:
- Te ismered ezt a bácsit?
Izabel int nekik, majd visszafordul. Rám néz, s most a régi Izabelt keresem. Apró ráncok, nőies arc, de ugyanaz a szem. Mintha nyúlánkabb lenne. És artisztikusabbak a mozdulatai.
- Kedvesek a gyerekeid.
Elmosolyodik, ahogy az anyák szoktak, mikor megdicsérik a gyermeküket.
- Igen, azok.
Én keresem a szavakat, ő tördeli a kezét. Látom, ahogy az ujjak egymásba botlanak, majd egymás közé menekülnek.
- Menekültél előlem – mondom neki halk szomorúsággal.
- Menekültem volna? Talán. Én másnak nevezném.
- Azt írtad, hogy majd szóban...
- Nem emlékszem már. De biztos úgy van.
- Ennyire zavar az a négy-öt perc, amivel tartozol nekem? Magyarázatra úgysem számíthattam Mondhattad volna, hogy „Szervusz! Örülök, hogy látlak!" Vagy kérdeztél volna, hogy miként élek, van-e a családom.
- Mondhattam volna. De számítana most valamit? – kérdezi ő is szelíd melankóliával.
- Számít. Nekem számít.
- Annyi év eltelt azóta. Meglepett, mikor megláttalak. Nem tudtam neked mit mondani. Mondtam volna azt, hogy: „Szervusz! Örülök, hogy látlak?" Hiszen nem örültem.
- Nem?
Megszédültem a válaszától. Fájt, ahogy itt állt előttem, s így beszél.
- Ez más. A helyzet is, én is.
- Amiről beszélni akartál?
- Igen, amiről beszélni akartam – válaszolta, s még mindig hűvös kíméletlenséget éreztem a szavaiban. – Arról, hogy akkoriban nem voltam egyedül. Semmi komoly, de mégis igazságtalan lett volna.
- Kivel?
- Vele, veled, magammal.
Csend lett, hosszú és megszégyenítő csend.
- Ne haragudj! Nem ismertelek, de éreztem, hogy szeretsz. Én még annyira fiatal voltam. Vonzottál, s talán szerelem is lehetett volna. Még akár ezeknek a csöppségeknek is te lehettél volna az apjuk.
A hallgatásomra szánalommal figyelt.
- Lassan mennem kell. Nem várakoztathatom meg hosszan a gyerekeket. De még annyit... Bocsáss meg, udvariatlan és igazságtalan vagyok!
- Igen?
- Veled mi van?
- Látod. Itt dolgozom.
- Bölcsészdiplomával...
- Igen, bölcsészdiplomával.
Hosszan és mélyen a szemembe néz. A hajával eljátszadozott az októberi enyhe szél. Most megint olyan, mint régen. Szép, kívánatos és érzelgős.
- Feleség? Gyerekek?
- Van feleségem. És egy fiam – mondtam, s eszembe jutottak ők, akik egy félembert kaptak amiatt az október 24-i nap miatt, amikor egy cetli várt, melyen az volt írva, hogy majd „szóban".
Erre a szóra vártam, s most már nem számított. Az idő kíméletlen úr, az ember pedig suta szolgája az elmúló éveknek. A fiam már egész nagy és komoly fiú, s hirtelen rám tört az érzés, hogy mennyire igazságtalan voltam vele.
Kezet nyújtott. Aztán beült az autójába és elhajtott. Nem akartam sokáig nézni ezt a fekete kisautót a körúton. Ott, ahol az egykori őszön tankok álltak, s valaki egy vödör vízzel takarította a vért, mert bárhogy forgatták, a halottból hosszú, feketés csíkban folyt ki. Szinte ma is látom magam előtt a két holttestet, ahogy feldobják őket egy teherautó platójára.
Az ég ragyogó volt, s a csalóka napfény a lombok közé lopózott, hogy megszentelő, aranyos fáklyákká gyújtsa azokat...

Felnőttem, s szeretettel gondolok arra a kisfiúra, aki visszacsempészte a naplót a padlásra. A sorsokat nem szabad megérinteni, mert azok szomorúsága átáramlik az emberbe. Én is hosszú ideig cipeltem magammal ezt a történetet. Nem tudtam meg, kinek volt a története. Soha nem faggattam volna a nagyapámat. És az sem számított, hogy mi okból került a padlására ez a napló. A képet azonban eltettem. Kevés ilyen szép nő létezik, mint amilyen Izabel volt. Sűrű és barna lombú haj, kék vagy zöld szempár, gyönyörű orr, ajak és áll.
A nagyszüleim meghaltak, a házat lebontották. Hosszan elnéztem, ahogy a falak összeroskadtak, a tető lezuhan. A padláson található ócska ruhákat, szétfoszlott könyveket elégették, mintha azok ócska lomok lettek volna.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007